2006. november 30., csütörtök

Pusztuljon a vízkő

Éljenek a légvárak.

A gonosz, ürdüngtől való, elidegenedést és egyéb kórságokat okozó interneten fellelt ismeretlen ismerősök közbeiktatásával most már szinte mindent tudunk vízkövek elleni okosságokról, köszönjük minden közreműködő önzetlen segítségét. Találtam hivatalos adatokat is a vizünkről, de azért majd rohangászok egy kört tesztcsíkokkal helyben, tudományos fejjel, csak az érzés és az ellenőrzés kedvéért, úgyse csináltam még ilyet. Viszont a sok adat, ellenjavallat és okítás közt elveszve azért felmerült bennem a kérdés, hogy emberek hogy lehetnek annyira bátrak, hogy például medencéket építenek a házaikba-kertjeikbe. Ez nem olyan fajta légvár, amit szívesen építgetnék, ellentétben sok mással. Felmerült például, hogy 30 kilométeres körzetben egyetlen kínai büfé se található, de végül arra jutottunk, hogy az nem elég a sikerhez, ha csak szorosra húzom a copfom. A projektoros esti kertmozizás a búzaföldön elhelyzett nézőtérrel, házfalra vetítve, havonta egyszer gyerekelőadásokkal már jobban hangzik, még az se kizárt, hogy egyszer lesz belőle valami. Aztán voltak ezen felül is furcsa légváraink, amikkel ember megtalálta a főpolgmestert, aki inkább az alpolgmesterhez irányított minket, végülis megértem, nehéz lehet azzal hivatalosan is megküzdeni, hogy hülyék költöznek a faluba. Amely falu egyébként tisztességesen törődik velünk, éhen halni például biztos nem hagynának, most is kaptunk frissen sült kakaós kalácsot az egyik szomszédtól, meg több kiló disznóvágási kóstolót a másiktól. Szóval végül ott álltunk a kedves alpolgmester udvarán, motoralkatrészek, meg félig kész kovácsműhely között, bazi nagy fújtató mellett, emberem sorolta a legelvetemültebb légvárait, ő meg mosolygott és bólogatott, hogy aha, ezeket mind bevették ők is a pályázatukba. Érezhetően fonódtak a szimpátia szálai, közben galambok röpködtek a fejünk felett, mint egy John Woo filmben, a lemenő nap sugarai giccses vörösre festették a hátteret, csak az aláfestő zene hiányzott, szép percek voltak, na. Lesz még ezen a tájon magyar diznilend, csak tessék kivárni!

2006. november 28., kedd

A vízkő makacs dolog

Vagy alattomos? Sose figyelek rendesen a reklámokra.

Az alapvető fókuszálatlan bambuláson túl is van nekem néhány gyermeki tulajdonságom, például remekül rá tudok csodálkozni egyszerű hétköznapi tárgyak részleteire. Így esett, hogy az üres vízforralót forgattam, nézegettem, és örömmel állapítottam meg, hogy milyen nagyon szép fehér fűtőszálai vannak. Tetszett, hogy olyan visszafogottan, egyenletes mattfehér, mintha műanyaggal lenne bevonva. Emberem viszont, aki gyakorta süket, és általában sok mindenre nem is figyel, az észvesztő hülyeségeken azért megakad kicsit, úgyhogy kiszedte a kezemből a dédelgetett tárgyat, belelesett, és kinyilvánította, hogy az biz vízkő, meg emlékszik is rá, hogy ez két hete még fényes krómszínű volt. Megvakargattam hát kicsit a fűtőszálakat, és nohát, neki volt igaza, lett egy fényes folt a szálon, az ujjamon meg egy nagyon fehér, nagyon lemoshatatlan réteg mész. Utánaszámoltam, hogy legfeljebb ha tízszer használtuk eddig, tehát kőkeménnyel vízzel van dolgunk. Ennek pedig a bojler vélhetően nem fog örülni. Elvileg létezik valami szűrőrendszer, és abban a remek helyzetben vagyunk, hogy még vízcsövezés előtt állunk, szóval ha valakinek vannak ezügyben konkrét ismeretei, ne habozzon írni nekem, mielőtt mészbányává válna a vízhálózatunk.

2006. november 27., hétfő

20 fok árnyékban

Dolgoztunk megint sokat.

Egy láncfűrész segítségével kicsit nagyobbítottunk a leendő ajtónyíláson, bár az elvárt formát és méretet még mindig nem teljesen éri el. Emberemről viszont kiderült, hogy esélye se lenne a texasi láncfűrészes gyilkos bárhányadik részében szerepet kapni, mert egy karvastagságú fatörzsbe is képes beletörni az eszközt. Végülis nem baj, elég nyáriasan meleg volt a hétvégén, alig kellett fűteni. Rombolásilag eljött az ideje, hogy az esztétikailag engem erősen zavaró, udvarfelező drótkerítést is eltüntessem. Namost ez csípőfogó nélkül nem két mozdulat, de így legalább hosszabban elmélyedhettem gyerekkori emlékeimben, amelyek arról szólnak, hogy a csalán csíp, az akác meg szúr, és amely emlékek (a kesztyűvel együtt) sajnos a kelleténél csak két perccel később jutottak eszembe, dróthálóba és tövisekbe gabalyodva. A teremtés jegyében viszont elültettem öt málnatövet. Bár a szakirodalomban nem néztem utána, felteszem egyik sem ajánlja kifejezetten, hogy ezt a tevékenységet pont az alkonyati sötét beállta után, sarlónyi holdfénynél kell végezni, de végülis mindegy, szerintem nem emiatt kúrtam állkapcson magam az ásónyéllel. Hogy emberem miért vert a véső helyett a kezére hatalmasat a kalapáccsal, azt se tudja senki se. Ellenben az kiderült, hogy a Birtok még mindig tartogat meglepetéseket. Találtunk például még egy pincét. Az első ugye nagyon trükkösen rejtőzködött az épület végében, ez a mostani meg csak egyszerűen funkciótlan dombnak álcázta magát az udvar szélén. De ahogy nekiálltunk téglaoszlopot bontani a tyúkól mellett (csak úgy puszta kézzel, és nem azért, mert szörnyen erősek vagyunk), a csigák, kövér és hosszú giliszták meg pókok társaságában leltünk a domb oldalában egy lukat is, kitéglázva, ez lehet a bejárat. Ez most újabb dilemmákat okoz, ugyanis oda terveződött a majdani kocsi/motor/szekér/traktorbeálló, de ha az embernek van egy feltehetően kurva nagy, kitéglázott pincéje, amiben még harcoló janicsárokat is találhat esetleg, azt mégse bontja le holmi beállók kedvéért. Egy biztos, a felderítés ismét rengeteg ásással jár majd, hurrá. Az ásással a málnabokrok környékén még sok baj nem volt, azon túl, hogy fárasztó, de amikor a dróthálókat tartó betonoszlopok kiásására került sor, akkor lettünk volna inkább répa vagy jegesmedve, csak ásni ne kelljen. Ezért a legújabb ötletem az, hogy a vakondokkal beszélek, hátha rá lehet venni őket, hogy célirányosan túrjanak, például a betonoszlopok körül. Meg akár az emésztőt is kiáshatnák.

2006. november 21., kedd

Drága Díva

Emberekkel és autókkal mindig csak a baj van.

Megcsinálták elvileg múltkor a Dívát, de sok apróság mellett nem néztek rá a feszültségszabályozóra se, meg a fűtésre se. Az elsőnek az lett a következménye, hogy sorra égtek ki a fényszórók, de legalább kiderült, hogy nincs is foglalat az izzókhoz, úgy van összeheggesztve a cucc. Aztán egyszercsak meguntuk a kilométeróra hangos pörgését, úgyhogy ember azt egy mozdulattal kiiktatta, de sajnos a műszerfalat kicsit slendriánul helyezte vissza, így az út egy bizonyos szakaszán egyszerre próbált vezetni, és az ölébe esett műszerfalat visszaapplikálni a helyére. És akkor jött az, hogy meg kéne nézni azt a fűtéscsapot, mégiscsak tél van. Megnézte, kiesztergálta a rozsdás vasdarabot, valamit varázsolt vele, és voilá, lett fűtés, és csak kicsit csöpögött belőle a szutymák egy darabig. Mert később már ömlött. Konzultált hát mindenféle szakértőnek látszó lénnyel, aminek az lett a vége, hogy ma a szita ködben ellovagolt elmotorozott a szakboltba, és újra kitört rajta a vásárlási láz, és kénytelen voltam utána szigorúan nézni és komolyan elbeszélgetni vele az anyagi romlásba taszajtásunkról meg a jövönkről és a felelősségteljes gondolkodásról, mert az mégse járja, hogy egy baszomkáért meg két bizbaszért csak úgy mellényzsebből kifizessen 250 forintot. A megkérdezésem nélkül. Hát mit gondol, lopom én a pénzt?

2006. november 16., csütörtök

Fürdőszoba v0.1

Papír helyett élőben.

Mikor épp nem padlást lapátoltunk, legóztunk is egy kicsit, hogy élőben is érezzük a teret, vagyis azzal játszottunk, hogy hogy kéne elrendezni a fürdőt. Ami önmagában azért vicces, mert akkora a leendő fürdő, mint a pesti lakás fele, mégsem olyan egyértelmű a helyzet. Az elrendezkedéshez először kincskeresőst játszottunk, találtunk is a házban egy egész jó kisszekrényt (eredetileg éjjeliszekrény volt) a mosdó alá. Aztán szekrényt a fajanszokkal együtt átcipeltük, tologattuk őket a porban, lábbal rajzoltunk és töröltünk falakat meg csöveket, végül nagyjából összeállt, persze most is távol vagyunk a véglegestől, de ez kb biztos:

Származási hely: Birtokos eset



A kisszekrényt majd lecsiszolom és lemattítom, tükörfényes Polit Úr az ötvenes évekből ne lakjon már nálunk lehetőleg. A szekrény és a ráugrott mosdó mögött lesz egy derékig érő téglafal, aminek a közepéből egy téglakémény nyúlik a plafonig. Ebben a kéményben mennek többek közt a vízcsövek, a torony egyik oldalán tehát kézmosó lesz, a másik oldalon ( a hátsó házfal felé) a zuhany. A téglafalra, a kémény két oldalára mattüveg kerül (vagy liánok és Tarzan, ezen még mindig megy a vita). A mosdó bal oldalán is lesz egy kis téglafal szakasz, sokszoros funkcióval: egyrészt valahol tárolni kell a bizbaszokat, másrészt nem árt, ha nem közvetlenül a mosdó mellett áll majd egy gyönyörű, öntöttvas kályha, aminek fal nélkül biztos nekidörgölőznék párszor puszta figyelmetlenségből, sokadrészt meg ebben a téglafalban lesz konnektor és kapcsoló is elrejtve. A téglafalnak egyébként sokfelé lesz pereme is, meg kiugró, vagyis fordítva betett tégladarabok alkotnak majd polcszerűségeket, és persze ha adott egy hatvan centis vályogfal, az nem lehet, hogy ide-oda ne vájjunk bele kazettákat, vagy hogy hívják ezt. Olyan falfülkék, amire a szomszéd ötéves azt mondta, mikor múltkor az ajtóvágásnak még csak a kezdetén tartottunk, hogy ilyenekben szokott lakni a Jézuska. A fotón látható helyen lesz a WC is, de úgy döntöttünk, hogy nem faksznizunk ajtókkal, meg ilyen hülyeségekkel, kap szépen az ablak felőli (a képen ez voltaképp a hátunk mögött van) oldalára egy max. 160 magas falat, oszt jónapot. Meg belül a falba vájunk wcpapírtartó lukat. Az ablak alatti magasságban, az egész fal hosszában pedig párnás ülőalkalmatosságnak álcázott szennyestartó vagy láda vagy mittoménmi kerül. Ezek a tervek csak annyiban véglegesek, amennyiben megfelelő helyekre kell pozicionálni víz-, emésztő- és elektromos csöveket. De azon kívül még persze bármi is lehet. A nagy kérdés igazán a fal színe. Abban egyetértettünk, hogy a ház kívülről legyen csak vakító fehér, parasztromantikus-stílusban (meg aztán alkatánál fogva hülyén is nézne ki más színben). Viszont ennek ellensúlyozásaként én belül a színes, mediterrános falakat preferálom, ember viszont tart tőle, annak ellenére, hogy fotókon tetszik neki, és hiába magyarázom, hogy ez a színvilág az istennek se bír nyomasztó lenni, még kis helyen se. Ráadásul a vályogfal egy kis kapargászással, vésőzéssel már alapvetően rusztikus felületté tehető, amin a meleg színek különösen jól mutatnak. Tudni kell még, hogy a fürdőben a plafonon sötétbarnák a gerendák, a padló pedig hajópadló és fehér kavics kombinációja lesz, némi téglával. Szóval már megint utálom, hogy se rajzolni nem tudok, se grafikus programokat nem ismerek, csak fejben látom a színeket, mert így azért nehéz eldönteni, hogy a törtfehér/vajsárga, vagy a napsárga/vérnarancs vonalon induljunk el.

2006. november 15., szerda

Sárdobálás

Meg sárkapálás, meg sárlapátolás.
Leértünk hát végül (és a vezetési tálentumomról csak azért számoltam be, hogy később ne lehessen feltenni a kérdést, miért nem használom szükség esetén a Dívát), raktunk egy kis tüzet, aztán megnéztük a tennivalókat. A nyesttel nem sikerült beszélni, vagy valahol máshol bulizott, vagy megsejtette szándékunkat, és belepusztult a bánatba, legalábbis valami penetránsan bűzlött a padláson. Ahova először is azért mentünk fel, hogy nagyjából kijelöljük a fürdő fölötti részt. A vályogházak felépítése klasszikusan általában azt a sorrendet követi alulról felfelé haladva, hogy festék (vagy esetünkben tapéta, ógyász), vakolat, nádtáblák, rágcsálómúmiák, gerendák, deszkák, és végül úgy 15 centi, jól odatapasztott, tömör sárréteg. Úgy terveztük, hogy ezt a sárréteget fogjuk leszedni, a későbbi rendes szigetelést előkészítendő. Sétálgattunk odafent, döngött a palló rendesen, de aztán osztottam-szoroztam, hogy kicsivel nehezebb vagyok mint egy nyest, ám vélhetően négyzetmérenként könnyebb, mint a sárréteg, ergo nem szabadna hogy leszakadjanak alattam a deszkák, és így is lett, lám milyen csodás dolog az aritmetika meg a fizika. A két nap tehát azzal telt, hogy a padlás közepén kiskapával felbontottam a sárréteget, amit ember ellapátolt a padlásfeljáróig, de segítettem neki, a nagyobb darabokat diszkoszvető módjára hajítottam előre, minden hajításnál számítva arra, hogy ez a lendületes sártömb már biztos átluggatja a födémet. De nem. Később ember ácsolt egy szép csúszdát (persze nem nekem, hanem a törmeléknek, mert ő inkább praktikus és funkcionális megfontolásokat részesít előnyben a kedves vagy romantikus gondolatokkal szemben), nekitámasztotta a lépcsőnek, innen kezdve bemutathattam, hogy milyen kígyótestű és technikásan alpinos is vagyok én, ha fel kell jutni a padlásra a lépcső kiiktatásával. Márpedig fel kellett, mert a sárhegyet én lapátoltam a csúszdába, a végéhez odatolt talicskába nagy hanggal belerobajlott minden lapátnyi törmelék, majd ember elnyikorgott a talicskával a dombra, mely egyre csak nőtt. Nagyvonalú becsléseim szerint összesen úgy egy tonna sarat mozgattam meg a rövid hétvége alatt. Ennek egyik következményeként az a lehetetlenség is megtörtént, hogy izomlázra ébredtem az éjszaka közepén, még a csípőlapátjaim is izomlázasak voltak. Viszont nagyjából kezdünk a rombolásos fejezet végére érni (már persze csak az első felvonásban), lassan jön az alkotói szakasz. Vagy válság, majd meglátjuk.

2006. november 14., kedd

Női sofőr

A Birtokig eljutni most nem volt igazán egyszerű.

A vadonatúj olajkályhával és vízforralóval felfegyverkezve nekiindultunk, a rendbeszedett Dívával, amely fajtársaival ellentétben nemhogy nagyon, de kicsit se fűt, ennek oka valami elrozsdállott csap, amire a kutya rá nem nézett. Mindegy, mentünk hát, és amikor már nagyon elhagyatott részre értünk, ember azt mondta, vezessek most én. Beszámoltam itt egyszer az autóvezetéssel kapcsolatos paráimról, tán az se véletlen, hogy az elmúlt egy évben tízszer annyit vezettem motort, mint az elmúlt tíz évben autót. De ember emlékezett arra, hogy egyszer úgy öt éve vezettem én valahol egy kicsit, akkor biztos tudok. Én meg úgy gondoltam, hogy hát mégiscsak egy Díva, mi baja és mi bajunk lehet? Különösebben nem akartam én vezetni, de miért ellenkezzek? Gyorsan újratanultam a pedálok és a sebességfokozatok állását, aztán vezettem. Kábé két kilométeren át nagyjából sikerült az úton tartanom a kocsit, megkérdeztem embert, hogy retteg-e már eléggé, és ő hősiesen azt felelte, hogy igen, de nem baj, vezessek csak. Időnként szólt, hogy lassíthatnék, háromezerrel többel ne nagyon menjek. Igen, a Dívában csak fordulatszámban mérhető a sebesség, az az óra nagyjából korrekt értéket mutat, szemben a kilométerórával, amiben csak pörög a mutató körbe-körbe. Ilyenkor szófogadóan elvettem a lábam a gázról, nem mintha éreztem volna a bakancsban, hogy kábé hol is a pedál, meg hol a lábam. Aztán mikor át akartam adni a volánt, gondoltam egyszerűen megállok a buszmegállóban, de ember valami ismeretlen okból arra kényszerített, hogy kanyarodjak kicsit jobbra és föl, majd balra, mert ott úgyis van egy parkoló. Na ennél az egyszerű manővernél sikerült majdnem teljesen leégetnem a kuplungot (persze hármasban indulni, csúsztatott kuplunggal, lejtőn fel, kétségtelenül ide vezet), olyan szaga volt, hogy a szomszéd kocsmából egyből kicsődült minden békésen iddogáló szombat reggeli alkesz.

Kiszálltam végül emelt fővel, és rögtön kértem Karácsonyra egy matchboxot, azzal én boldog leszek, és kárt se tudok benne tenni. Emberem nem látta ennyire reménytelennek a helyzetet, de levonta a konzekvenciát, miszerint lehet, hogy tényleg nem egy 22 éves ladán kéne újratanulnom a vezetést. Rámutattam, hogy van itt más gond is, tökmindegy milyen kocsi van alattam, a jobb szélét úgyse tudnám sose, hogy hol van. Esetleg egy jobbkormányos autóval kéne próbálkozni, úgy esetleg több mint három Angströmnyi lenne a távolság köztem és az út jobb szélén parkoló kocsik közt. Ember észrevételezte még, hogy a jelek szerint semmi sebességérzetem sincs, én meg kénytelen voltam ráhagyni, mert ez csomó más, életbenmaradás szempontjából viszonylag fontos dologgal együtt kifelejtődött belőlem. Elárultam neki, hogy motoron se érzek sebességet, csak akkor sejtem, hogy gyorsan megyek, mikor elkezd könnyezni a szemem. Szóval most lebuktam, ledőlt a tökös maca bálványa, kiderült, hogy nem bátor vagyok én, csak simán kretén. De egyelőre nem mondta, hogy emiatt köztünk mindennek vége.

2006. november 10., péntek

Hideg, munkás hétvége jön

Megyünk kalandtúrázni.

Díva elkészült, kiszedtek belőle csomó zajt, meg raktak bele néhány ezt és azt, de meghagyták benne a porbeeresztő lukakat, és nem kapott új tükröket. Kapott viszont új rendszámot, meg forgalmit, és zöld kártyát is, bár azt a régi rendszámhoz. Egy egész pakli okirat kíséretében azért legálisan használható. Mindegy, a lényeg, hogy mehetünk a hétvégén nyesttel beszélni, padlást takarítani, lukat faragni a zegernyében. Ha az időjárás igazán humoránál van, még hó is lehet a szélvihar mellé. Eső arrafelé biztos nem esik, megmondta múltkor a Lali, hogy az eső Pesten mindig több, mert azt fontos a panelházaknak, vidékre a földekre ugyan minek? No szóval mivel mehetünk, és ennek örülünk, rákészülésként elmentünk vásárolni, alapvető beszerzendők között szög, madzag, meg főleg vízforraló szerepelt. Mert ugye mégse szép dolog két hasáb fát eltüzelni egy bögre teáért/kávéért. Ámde a legolcsóbb vízforraló se volt annyira olcsó, hogy ne legyen túl drága, cserébe mindegyik problémásnak is tűnt, és igazán egyik se tetszett, úgyhogy inkább besértődtünk, és gyorsan vettünk helyette egy olajradiátort, ami annyira se volt drága, mint a legdrágább vízforraló. Ez a tétel szerintem soha nem szerepelt semmilyen listánkon (esetleg csak az ’asse tudom miez’ vagy a ’na ilyet soha’ listán), ehhez képest két perc alatt eldöntöttünk, hogy magunkkal viszünk 12, olajjal tömött, kerekeken guruló bordát, ami nem szép, de még vállalható, viszont segedelmével remélhetőleg nem csak a sparhelttal befűthető négy négyzetméteren merünk majd sötétedés után, illetve tollkabát nélkül mozogni. Mindenesetre hirtelen felindulásból vásárolt olajradiátorról eddig még nem nagyon hallottam, szóval nem tudom, ez mennyire tekinthető impulzív vásárlói magatartásnak. Még csak boldoggá se tesz. Legalábbis egyelőre. De a hidegben még kiérdemelheti a szeretetemet.

A fürdőszoba-ügylethez csak annyit, hogy bosszúból ma reggel még négy verziót kitaláltam, x ésvagy y, esetleg xy együttállások esetére is. És ezt mind meg is rajzoltattam emberrel. Csak hogy tudja, mit gondolok a végleges és megváltoztathatatlan tervekről.

2006. november 9., csütörtök

Hátráltató tényezők

A retrográd Merkúr engem mindig megszívat.

Az univerzum érdekes humorérzékét bizonyítja, hogy egy rendszám és egy emésztőgödör között is lehet kozmikus kapcsolat. A Dívát jómunkásemberek meggyógyították, tulajdonképp indulhatnánk is, de komoly logisztikai kavicsok állnak az utunkban. A Díva valamikor az elmúlt étvtizedben egyszerűen eltűnt a nyilvántartások egy részéből, emiatt új rendszám jár neki, na ez viszont még nincs kész. Így viszont lemaradunk a szép vidéken a péntek délelőtti ügyintézkedésről, tehát továbbra se tudjuk hivatalosan azt mondani a megfelelő irodában, hogy kezcsókom, szeretnénk egy emésztőgödröt, engedjék már meg nekünk.

Időközben felvettem a kapcsolatot nyestszakértőkkel, mert bár Luciának volt néhány ötlete, rájöttem, hogy annyira se tudok rajzolni, hogy mondjuk meggyőzően szőrösnek álcázzak filctollal egy tojást. Egyelőre nincs válasz, szerintem még mindig a földön fetrengve röhögnek, mert hát normálisan mindenki inkább meg szeretne szabadulni a nyestektől, ahelyett, hogy ötcsillagos nyestlakókertbe akarná őket átcsábítani különböző trükkökkel.

Aztán volt kis összezördülés is emberemmel, mondtam én, hogy egy építkezés-jellegű akármi kihozza bárkiből az állatot. Ott tartottunk, hogy fürdő, mert jelen pillanatban ez az elsődleges projekt. Én meg hangosan elkezdtem gondolkodni azon, hogy a mosdót és a zuhanyoszlopot üvegfal helyett elválaszthatná egy kisebb liánzuhatag is, opcionálisan ágyékkötős Tarzanokkal, esetleg gyorsan növő bambuszkerítést is plántálhatnánk egy tíz centis kavicságy-sávba, mindegy, lényeg, hogy lehetőség szerint az egész csak annyira nézzen ki fürdőszobának, hogy még épp felismerhető legyen. És akkor emberem olyat mondott, amivel egyszerre sértett csontvelőig és rúgta fel azt a bizalmi viszonyt, melynek keretében eddig azt hittem, hogy legalább ő valamennyire ismer. Nem átallotta azt mondani, hogy 'de hát a fürdőtervet már véglegesítettük, nem?' Egyrészt nem, mert ő igen aktívan tud olyan gondolatkísérleteket folytatni, melyben benne foglaltatik a hiedelem, hogy adott ötletet már velem is megbeszélte, másrészt meg nálam legfeljebb akkor véglegesített valami, ha már elmúlt, de még az se biztos. És ezt tudja nagyon jól. Erre itt állunk egy földpadlós, lukas falú szobával, amiből majd hónapok múlva lesz fürdő, ő meg véglegesítésekről beszél, belém fojtva mindenféle ötletelést. Asszem meg kell tanulnom néhány nőtől hatékonyan alkalmazni a 'most mire gondolsz?' című koreográfiát, különben kicsúsznak a kezeim közül a dolgok, és végül csupa olyannal találom magam szemközt a Birtokon, amiről fogalmam sem volt, mert ő azt hitte, hogy ezt megbeszéltük.

2006. november 7., kedd

Könnyű nyesti sértés

Költöztetett már valaki nyestet?
Az van ugye, hogy lakik a padláson legalább egy nyest, ez a nyomokból, a múmiákból, meg az éjszakai dübörgő randalírozásból elég egyértelműnek tűnik. Meg az is van, hogy gonosz módon nekünk szükségünk van arra a padlásra, amit a hétvégén le is takarítunk, aminek a nyest nyilván nem fog örülni. Kétségtelen, hogy tehát a nyestnek mennie kell. De egyrészt nem szívesen bántok nyestet, másrészt meg nem szeretném, ha messzire menne, mert ahol nyest van, ott nincs patkány, és bár a patkányokkal sincs sok bajom, azért mégis inkább nyest. Namármost, hogyan lehet rávenni egy nyestet arra, hogy csak valamelyik szomszéd fára költözzön át, ahova megígérem, hogy ácsolok neki kis faházat? Bizonyos ritka helyzetekben, amikor valamiért épp fontosnak tartom, hogy ne értsenek félre, akkor kommunikáció-addikt vagyok, szóval még mindig ott állok leragadva, hogy meg kéne ezt beszélnem a nyesttel. Nálam realistábbak a tojásra szavaznak, szerintük ha ácsolok nyestsufnit, és leteszek egy fészekalj tojást, akkor megérti a finom utalást és elvárást, már amennyiben intelligens nyesttel van dolgunk. Viszont a tojást nem tudja tarkón harapni, így nem tudom, elég vonzó opció-e ez neki. Más ötlet?

2006. november 2., csütörtök

Kényszerszünet

A Díva miatt épp nem mozdul semmi.

Kéne tovább faragni a lukat a falon, meg be kéne adni az emésztő-terveket helyben, de a Díva szervizálláson van jövő hétig, ahhoz meg már nyulak vagyunk, hogy hóesésben, 2 fokban motorral közelítsük meg a Birtokot. Marad tehát a fejben járás, meg a töprengés, hogy tudok-e még idén málnabokrot ültetni. Emberem meg azon töpreng, hogy a kert lejtése teljes hosszában épp megfelelő ahhoz, hogy megtanuljon snowboardozni, ha leesik valami tisztességesebb méretű hó. Szerintem nem sokan gyakorolták eddig búzaföldön a hódeszkázást. Kíváncsi vagyok, mikor jön el a pillanat, hogy félcsövet is akar majd építeni.