2009. november 23., hétfő

A lecsó mifelénk

A Lecsórecept felkérésére most elmesélem, hogyan készül nálunk a lecsó.
A Birtok megléte óta az előkészületek alapmozzanata az, hogy SzembeJuli megkérdi, adhat-e nekünk egy kis paprikát. Most már rutinosak vagyunk, de első alkalommal kapkodtuk a levegőt erősen, mikor a pozitív választ követően megjelent egy hatalmas szemeteszsáknyi színes paprikával a kertjükből. Azóta már azt is megszoktuk, hogy vannak reggelek, amikor cukkinik, paradicsomok, ilyesmik nőnek a verandánkra.
Na szóval ott ez az 5-10 kilónyi paprika, amivel valamit kezdeni kell. Nagyon hamar eldől, hogy ebből mind lecsó lesz.
Származási hely: Birtokos eset

A következő lépés, hogy sok helyet csinálok a mélyhűtőben, begyűjtök egy raklap műanyag dobozt, és utána 2-3 napig lecsót főzök.
A paprikamennyiség függvényében veszek annyi paradicsomot, hogy nagyjából 2:1 arányban a paprika vezessen. A kapott paprikának általában a fele eleve csípős, de én biztosra megyek: hozzáteszek még egy keveset a saját chilimből. Másokra való tekintettel azért szoktam chili nélkülit is csinálni.
Bármilyen kevés az alapanyag, minimum egy nagy fej vöröshagymát aprítok, lecsót túlhagymázni még sose sikerült. Alulra kerül 1-2 maroknyi, kockára vágott húsos, alig zsíros szalonna (vagy szeletelt bacon), erre rá a hagyma, majd ha már elég üveges, jöhet a törött paprika (opcionálisan csípős). Utána telipakolom a lábast a felkarikázott paprikával, fog az még rokkanni. Kevés víz, só érzéssel, fedő a tetejére, és punnyadhat magában közepes lángon. Amikor már eléggé összeesett, mehet hozzá a feldarabolt (nem hámozott!) paradicsom, innen már csak 10 percig főzöm, és kész is. Ez a mezítlábas változat, a luxusverzióban felkarikázott száraz, csípős Hartai Kolbász is szerepel.
Couleur locale: ami nálunk a mezítlábas lecsó, az a Birtok tájékán sült paprika néven fut. Nekik az a lecsó, amit mi tojásos lecsónak hívunk.

2009. november 22., vasárnap

Könnyített nehézségek

Nyolcvan fokban, tűző napon, nem túl sok rutinnal egy hétig kettesben betonozni gyilkos.
Menekülőútvonalunk sem volt: végig jármű nélkül voltunk ott, a világtól elzárva (bár nem állíthatnám, hogy kicsit is aggódtunk volna emiatt, de jó drámaian hangzik). Közben ráadásul a hétköznapi munkáink egy részét is végeztük, tök normális ügymenet volt tehát, hogy a 3 méter mély gödörben vagy a betonkeverő mellett felveszem a telefont, jegyzetelek, majd újra telefonálok, és közben telefonról e-maileket küldök. És mivel annyi szabadgyököm volt még, a kutyát is szórakoztattam labdadobálással, és SzomszédPanni nyári házi feladatát is ellenőrizgettem rendszeresen.
A siker azonban nem jöhetett volna létre a falusi védőháló nélkül, főszerepben a SzembeCsaláddal.
A szűkös létszám és a nomád körülmények teljesen lehetetlenné tették, hogy napi rendszerességgel bármilyen normális táplálékot előállítsak, ezért befizettünk menzára SzembeJuliéékhoz. Csak annyi volt a dolgunk, hogy átmentünk enni, mikor szóltak. A ház asszonya még a rövid nemszeretem-listánkat is fejben tartotta, nehogy olyat főzzön, amit nem eszünk meg. És külön felszólítottak minket, hogy hagyjuk már a kerti budit meg a slaggal locsolkodást, leszünk szívesek használni a fürdőszobájukat.
Közben ők se nyaraltak: dologidő volt a földeken, meg meszelték a házukat (SzembeGyuri figyelmeztetett is minket a bútorvisszapakolás előtt: ha ordibálást hallotok tőlünk, ne ijedjetek meg, én vagyok az. Talán még kurvajannya is lesz.), ennek ellenére nem volt olyan nap, hogy este át ne slattyogtak volna hozzánk, kezükben valami aktuális szerszámmal, hogy segítsenek egy félórányit lapátolni, talicskázni, vakolni, vagy ami épp akadt. Feltűnt viszont, hogy amint megjelentek a kerítésnél falubeliek is (akik persze mind megálltak jöttükben-mentükben pár biztató szóra), Gyuri igyekezett úgy csinálni, mint aki csak nagyon közelről drukkol nekünk, és közben puszta jófejségből támasztja a lapátot. Nem kellett sokat várnom, hogy megtudjam a fura viselkedés okát: a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy netán nekünk dolgozik, nehogy bárki jóakarója feketemunka vádjával felnyomja. Miután kiművelődtem a témában, kiderült, hogy törvény szerint az utópia és tündérmese, hogy nekünk bárki baráti, szomszédi, szívességi alapon segít: aki nem vérrokon, az ingyen nem dolgozhat a portámon, mert még engem is visznek aztán feketefoglalkoztatásért.
Ez volt az a pont, amikor szóltam a lelkesen talicskázó és söprögető Panninak, hogy kurva sürgősen ejtsen ki a kezéből mindent, ami szerszám. Francnak se hiányzik, hogy elterjedjem rólam, hogy gyerekeket is dolgoztatok.

2009. november 21., szombat

A beton összeköt

Utólag derült ki, hogy a nyár legmelegebb hetét választottuk az emésztő-projekthez. Persze az is utólag derült ki, hogy sikerült a falu egyetlen olyan házát megvennünk, ahol nincs emésztő.
A többévnyi szöszölésnek viszont megvolt az a pozitívuma, hogy időközben már nem engedélyköteles az emésztőcsinálás. Úgyhogy ember eltöltött pár hétvégét ásogatással, ilyen-olyan csövek összelegózásával, és a káposztáshordóból dezájnolt ejtőakna installálásával (az udvar teljes hosszán 5 méter a szintkülönbség), majd kitűztük a céldátumot, és előkészületként megrendeltük a kiszámolt anyagokat.
A 3x3x3-as gödröt végül vakondok és kutyák helyett munkagéppel ásattuk ki; megérkezésünkkor mini-Himalája fogadott a hatalmas kráter körül, amit egy jó húsz méteres lövészárok kötött össze a ház előtti (egyetlen) vízcsappal. Természetesen a falu népe addigra alaposan megszemlélte az utcafronti munkaterületet és a leszállított anyagokat, úgyhogy már kinyilvánításra készen vártak minket a záporzó vélemények és kérdések: miért ide, miért nem nagyobb, miért nem kisebb, medence lesz-e, miért szivárgós, miért nem szivárgós, miért zsalutégla, nem lesz az úgy jó. Hiába no, ez is egy olyan dolog, amihez mindenki ért. És innentől egy hétig mi voltunk a fő látványosság és szórakoztató centrum az uborkaszezon közepén.
Nehéz röviden összefoglalni ezt a jelentős hetet, amelynek során hatalmas lépést tettünk a benti WC megvalósulása, valamint a faluba integrálódás felé. Küzdelmes volt, sokszor elhangzott munka közben, hogy le van/lesz szarva, de nem cseréltem volna el ezt a hetet egy karibi nyaralásra.
Hétfőn a José&Fia társulat felbecsülhetetlen fizikai és lelki támogatásnyújtásával kezdtük meg a munkát, majd hétfő estétől magunkra maradtunk: mi ketten, meg a csakazértis. Ez egy olyan falu, aminek van közhasználatú betonkeverője, de a közösnek ugye mindig cementes a háta: apróbb félreértések miatt csütörtökre már át kellett adnunk valaki másnak. Úgyhogy kénytelenek voltunk annyira felszívni magunkat, hogy szerda estig végezzünk a gödör felfalazásával és a zsalutéglák kibetonozásával.
Félig már felfalazva:
Származási hely: Birtokos eset

Hatalmas összegeket kasszírozhattam volna, ha korábban tudom, mi megy a háttérben: a faluban gyakorlatilag mindenki ellenünk fogadott - nem rosszindulatból, hanem józan észből. De mi időre befejeztük. (Akit részleteiben is érdekel, hogyan lehet ezt logisztikailag két emberrel, valamint a gödör és a betonkeverő között harminc méteres távolsággal összehozni, annak szívesen elmesélem, bár így utóbb én se hiszem lehetségesnek.) Ha már így alakult, SzembeGyuri nem hagyta, hogy lanyhuljon a lelkesedés: mikor emberem szerda este kijelentette, hogy nincs az az isten, hogy még aznap a betongerendákat is keresztbepakoljuk a gödrön, a jó szomszéd kifüttyentett a pechjére épp arra járó Traktoros Bandinak, hogy volna itt egy kis tennivaló, és hát a gerendák is a helyükre kerültek még aznap. A maradék négy napra már csak egy kevéske betonozás maradt, meg úgy 5 köbméter föld visszalapátolása. Sietni kellett: még a vasárnapi távozás előtt fel akartuk avatni a WC-t. De addig persze sok minden történt ám...

Majdnem kész gödör, maradék Himalájával:
Származási hely: Birtokos eset


Teli gödör:

Származási hely: Birtokos eset

2009. november 19., csütörtök

Vissza a struccokat!

Pusztán orientációs okokból valahogy rá kéne venni a szomszéd falu adott házában élőket, hogy csináljanak újra struccfarmot. Eddig egész könnyen el lehetett magyarázni minden látogatónak, hogy „a struccok után lesz a bozótba bevágott piros autó, ott jobbra kell fordulni, aztán ha beérsz a faluba, a zsiráfos ház után a hetedik porta”. Nem állítom, hogy a struccok nélkül nem megy a magyarázat, de nehezebb, mert hiányukban pont egy biztosan beazonosítható, kardinális pont esik ki az útvonalból. Ha az ember nem is keres struccot, akkor könnyen elhiszi azt, amit Moha bá mond, márpedig ő az ésszerűnél egy sokkal kalandosabb útra tereli az utolsó pár kilométeren a GPS-hívőket, amiből aztán lesznek az ilyen traktorral kivontatós történetek. Szóval kérem vissza a struccokat.

2009. november 11., szerda

Már megint biztosítások

Bevezetés: telefonált x biztosító, hogy mivel egy lakásbiztosítás kapcsán én régi kedves ügyfelük vagyok, hadd ajánljon nekem mindenféle jóságot, kössem náluk a kötelezőmet. Megkérdeztem, hogy mennyiben befolyásolja a kérdést az, hogy NINCS autóm. Rövid csönd, majd zavart heherészés a túlvégen, de viszonylag gyorsan visszaváltott üzletkötő üzemmódba, és jött az újabb kérdés: ajánlhat akkor életbiztosítást? Hölgyem, az életbiztosításom is önöknél van, akar még velem beszélgetni?
Nekem ez a biztosítósdi valahogy nem megy zökkenőmentesen
Sose gondoltam volna, hogy egy nap majd négy biztosítást is fizetni fogok, nem vagyok én egy biztonságra törekvő fajta, de mégis így alakult. Ebből hármat nem önszántamból kötöttem, hanem mert kellett, de a negyediket azt én akartam, már jó régóta. Nevezetesen a Birtokra kívántam biztosítást kötni már 3 éve, de ez valahogy Pesten kivitelezhetetlennek tűnt. Amint elhangzott a „vályog” szó, minden ügynök és cég lobogó aktákkal menekült. Mert azt nem lehet. De miért nem? Hát mert a vizesedés, meg a belvíz, meg mert vályog. Hiába röhögtem őket arcon, hogy de hát ember, egy dombon van a házam, ez csak akkor lesz vizes, ha esik az eső. Arról nem is beszélve, hogy az ország nem elhanyagolható hányada él vályogviskóban, és nem hiszem, hogy egyiküknek sincs biztosítva a háza. Csak rázták a fejüket. Mondtam jó, akkor vegyünk ki a biztosításból minden vizes dolgot, ha titeket ettől ver a víz, de azért betörésre, tűzre, mennykőre, szúrágásra még köthetek, nem? Nem. Most dramaturgiailag valami varázslatos tündérmesének kéne következnie arról, hogy miként sikerült végül megvívnom a sárkánnyal, kezet fognom a királylánnyal majd méltó jutalomként elnyernem a biztosításkötés lehetőségét, de ez a valóságban úgy történt, hogy a SzembeGyuri mondta, hogy a sógora biztosításokkal foglalkozik, és mitől ne lehetne kötni? És következő héten jött a sógor, orrom alá tolta a kondíciókat és a papírokat, és teljesen hétköznapi módon, piros kockás viaszosvászon abroszon megkötöttük a biztosítást. De ettől függetlenül azért érdekelne, hogy mi lehet a fővárosi biztosítók vályogfóbiájának valódi oka.

2009. november 6., péntek

Hogy miért szeretjük a szomszédainkat

SMS a SzembeCsaládtól, most:
"Jöttök ma este? Mert akkor begyújtunk nálatok."

2009. november 5., csütörtök

Nincsenek normális barátaink

Kérdezték már tőlünk többen is, hogy nem szoktak-e hülyének nézni minket a helyiek, például azért, amikor vaksötétben a játszótéren fagyoskodva netezünk. A válasz az, hogy nem. Nem ezért. Alapvetés, hogy a falubeliek hülyének nézik a pestieket, és azon belül minket is, de ez így van rendjén. Hozzáteszem, teszünk is róla.
Minket ugye már ismernek többé-kevésbé három éve. Eközben nagyjából megemésztették, hogy mi eljárunk sétálni a kutyával, aki ráadásul velünk alszik a házban. Megbarátkoztak azzal, hogy időnként képesek vagyunk fröccsöket és kecskepörkölteket visszautasítani. Lassan már a szemük se rebben attól, hogy mi nem meggyilkolni, csak száműzni akarjuk az egereket (nyesteket, rókákat). De ettől azért még hülyének néznek minket, nagyon kedvesen. Nyilván rásegített erre, hogy időközben kiderült számukra, hogy a barátaink is ugyanilyen furák. Nagyjából mindegyiküknek sikerült ugyanis olyan belépőt produkálniuk, amit az egész falu emleget majd darab ideig.
A dobogó harmadik fokára az az úriember állhat, aki sok feleslegesen megtett kilométer után hajnal négykor érkezett, felzavarva minden kutyát és befényszórózva minden környékbeli házba, mert nem találta a mienket.
A második helyezett a hatalmas lakóautóval beugró család lett: 10 perc nyugodt álldogálás után a böhöm kocsi elunta a parkolást, és mivel a sofőr nem húzta be a kéziféket, a kerekes lakás önállóan nekiindult a hosszú utcának. A papucsot elhagyós, fejveszett rohanást és a kaszkadőrös kocsibavetődést épp csak nem tapsolták meg a hangzavarra kitóduló népek. Ha elüttette volna magát az önjáró autóval, akkor első díjat nyert volna, de így lemaradt róla.
Az aranyérem és a különdíj ezért nyilvánvalóan Josééknak jár. A különdíj azért, mert elsőre simán eljutottak hozzánk, de másodjára már nem.
Már rég meg kellett volna érkezzenek, mikor egyszer csak J. telefonál, hogy üljünk autóba, és menjünk értünk, és ő különben is mezítláb gyalogol a forró aszfalton, és az fáj. Ebből nekem csak annyi jött le, hogy értük kell menni, de hogy pontosan miért és hova, az nem. Buta arccal és hangosan motyoghattam magam elé az utca közepén állva, mert SzembeGyuri, aki addig csendben mázolta a kissámlin ülve a kerítést, felnézett, és csak annyit kérdezett: kiálljak a traktorral?
Helyzeti előnyben volt: ő tudta, hogy az előző három napban szakadatlan szakadt az eső, és tudta, hogy ilyenkor hol és mekkora dágvány szokott lenni. Úgyhogy azt is tudta, hogy hova kell menni. Joséné ugyan egy második telefonálás során félénken megjegyezte, hogy talán inkább ásó kéne oda, nem traktor, de addigra már elindult a mentőcsapat: Majdnemnyolcéves Panni az apja ölében ülve elvezette a traktort oda, ahol a magát terepjárónak még álmaiban sem képzelő kiskocsi szügyig merült a sárban. Mert a térkép szerint arrafelé van hozzánk egy rövidebb út („fontosabb földút” kitétellel, de ezt Joséné már nem nézte). Kemény menet volt, de sikerült végül kirántani az autót.

A másfél órás locsolócsöves mosdatást követően csak kívülről lett viszonylag tiszta, hazafelé még be kellett ugraniuk a mosóba, a kerékben maradt még annyi sár, hogy ütött.
De legalább egyik barátunkat sem kellett külön bemutatnunk senkinek.

2009. november 3., kedd

Eközben a faluban

A nagyjából kihagyott 3 év alatt szerencsére semmi extra nem történt, mármint olyasmi, amit rossz néven vehetnénk (pl. autósztráda áthaladása a falun, nyestek és egerek által tésztaszűrővé rágott plafon, téglánként elhordott pajta, ilyesmi). SzembeGyuri és SzembeJuli lelkiismeretesen szemmel tartották a portánkat, néha lenyírták a füvünket, csak azért, mert épp ki akarták próbálni a fűnyírójukat, SzembePanni meg időközben komoly iskolás lett. Rendes, romlatlan (és tök udvarias) falusi gyerek egyébként, megkérdezte múltkor, hogy a szájkosár arra való-e, hogy ne csöpögjön a kutya nyála.

Mivel a hátsó nagykertet már két éve senki nem művelte, rútul elsusnyásodott; a kutya mondjuk nagyon élvezte, hogy vadászhat (na jó, ijesztgethet) benne nyulat meg őzet, de nagyjából olyan volt rajta áthatolni, mint egy jobb laoszi dzsungelen (mínusz a tökig érő mocsár), mostanra viszont ez is megoldódott, az ifjú és lelkes Traktoros Bandi a szomszéd faluból újra művelés alá vonta, búzát vetett bele a múlt héten. Ilyen lesz majd tavaszra:

Új lakókkal is bővült a falu, lett egy saját szexológusunk, és mostanra már eléri a 10 százalékot a külföldi jelenlét, ami összesen öt nációból tevődik össze. Ez egyúttal a kommunikációs közvetítőkre való igényt is megdobta, így aztán többen nagyon örültek annak, hogy a nyár nagy részében két betonozás és talicskázás között tolmács-üzemmódba állíthattak. Ha ez a szolgáltatás korábban is rendelkezésükre állt volna, elkerülhetők lettek volna például az olyan jelenetek, amelyben SzembeGyuri gumicsizmában áll a britán házában, és hólapáttal hajigálja ki a vizet az ablakon, pusztán azért, mert a szomszéd úgy ment melegebb vidékre a télen, hogy nem jutott eszébe vízteleníteni.

És a legfontosabb: elkészült a régóta vágyott Szabadidőpark, ahol nagy megdöbbenésemre tényleg láttam embereket szabadidőzni.

A Szomszédok-sorozat következő részében bemutatjuk a britán szomszédot, stay tuned...

2009. november 2., hétfő

Ez az a nyár

Sokféle szerencsés együttállásnak köszönhetően úgy alakult hát, hogy nagyjából 3 év fejben építkezés után ezen a nyáron már látványosabb dolgok is sikerültek. Itt szeretném rögtön megjegyezni, hogy ha lehet internetről nyelveket, szakmákat és táncokat is tanulni, akkor tessen elfogadni, hogy építkezni is lehet internetről.
Az egész azzal indult, hogy ugyan a Díva még mindig mozgásképtelen (korrekt, House-féle differenciáldiagnózisokon már túlvagyunk, elméletben már jó a sárga szörny, csak gyakorlatban nem moccan még), sikerült mégis átlag minden második hétvégén lekeverednünk kutyástul a Birtokra. Idővel aztán kezdtük is elhinni, hogy ez tényleg megtörténik, és a szomszédok se hazajáró szellemeknek néztek már minket, szóval ideje volt a gyakorlati részekre összpontosítani.
Vannak a kihasználatlanul és majdnem tétlenül eltelt 3 évnek jó és furcsa részei is. Az egyik jó, hogy most már csomó mindent másképp csinálunk és csinálnánk, mint ahogy akkoriban tettük volna, milyen jó, hogy nem siettük el. Az egyik furcsa pedig, hogy bár én tűzmániás vagyok, eddig a Birtokon töltött nem túl sok időben valahogy sose raktunk tüzet. De aztán Pünkösdkor jött meglátogatni a nomádtábort José barátunk és az ő kedvese. Edényekkel és evőeszközökkel használhatóvá bővítették a pöttyös bögréből, kiskanálból és sodrófahajító-versenyen nyert műanyag tálakból álló készleteinket, és így együtt már csináltunk tűzrakóhelyet, raktunk nagy tisztítótüzet, és aztán folytattuk is gyorsan a spirituális nyitást a többi elemekkel: volt nagyívű szellőztetés, volt fontos fűszernövények elültetése, és elkezdtük felderíteni a vízhálózatot is. Joséné született K. konkrétan a vízér-hálózatot is feltérképezte boszorkányos ingával, varázsvesszővel, mojitós szívószállal meg ami még a kezébe került (lábjegyzet: megbizonyosodhattunk róla, hogy ezek a régiek nem csak úgy vaktában építkeztek: ha a mester se volt részeg, akkor az 50-60 centi vastag falak minden irányban igyekeztek az ilyen gonosz vonalakra és vizekre telepedni, hogy a benti élettérbe minél kevesebb jusson belőlük). Na és ezen mágikus elő- és rákészületek után kora nyártól tényleg elkezdtek rendeződni a körülmények, beindulni a dolgok. Elkezdtünk működni, jött a segítség mindenhonnan, és eljött végül az a pillanat is, amikor eldöntöttünk, hogy nekiállunk az emésztőnek. És ezzel elkezdtük a falusi asszimilálódást is.