2018. december 19., szerda

19: A rózsaszín korszak vége


A sokfelvonásos veranda már-már majdnem kész.

A verandanövesztés különböző fázisairól többször is beszámoltam korábban, a legutolsó stádiumhoz jutva örültem, hogy van többé-kevésbé nem beázó tető fent, meg beton lent. Az persze zavart, hogy minden éppen vagy sose használt cucc/szemét is itt tornyosult putrisan, de volt egyéb teendő.

Ám eljött egyszer csak az a pont, amikor házon belül az eredeti romos állapotokhoz képest akkora fejlődés mutatkozott, hogy rendezett(ebb) és rendezetlen között még szembeszökőbbé váltak a különbségek. Ennek következtében nemtom hány év itt élés után döbbent rácsodálkozással néztem körül egy reggel a verandán: baszki, ez rózsaszín…

Untitled

Pedig már a legelején is feltűnhetett volna...

Onnan kezdve már nem az állandó kupleráj, a két éven át a veranda közepén szobrozó és sose használt, de mozdíthatatlanul nehéz szalagfűrész, a kivillanó meztelen téglák és az ablakok körül dudorodó, egyre barnuló sárga purhabok zavartak a legjobban, hanem a rózsaszínség. Tettidő lett.

Tényleg több ezer képet nyálaztam át, hogy be tudjam mutatni az eredeti állapotok drámai rútságát, ám valószínű, hogy van egy öntudatlan esztétikai szűrőm, mert mint kiderült, szinte mindig úgy fotóztam a verandán és környékén, hogy az ocsmány részek ne látsszanak. De szerintem a lényeg így is érezhető:

 Untitled

Az évezredek során több mint négy rétegben, különböző színekkel és hengerekkel felvitt díszcsicsát az eredeti festékanyagok miatt lecsiszolni se lehetett rendesen, bár hősiesen megpróbáltam (máskülönben a mészfestéket úgy dobta volna le magáról az enyves cucc, mint a huzat), végül a csiszolás/glettelés/vakolás megfelelő kombinációival ez el lett sikálva, kifehéredhetett végre a (főként) rózsaszín fal.

Az ajtó és az ablakok kapcsán pedig kiderült, hogy megfelelő körülmények együttállása esetén simán tudok elvtelen ribanc lenni. Utálom az oldószeres zománcfestéket, ennél jobban csak a fényes zománcfestéket utálom jobban, de amikor a festékboltban erőszakosan a szemem elé ugrott a Military zöld elnevezésű magasfényű zománc, egy pillanatot sem haboztam, pont ez a szín kellett nekem.

A vályogrész alján téglasor állja útját az egereknek, a raklapokból barkácsolt 3 méteres kanapé is kapott végre vastag-masszív szivacsmatracokat, eltűntek a mindenhol lógó vezetékek, helyére került a saját lakást is kapott dartstábla, felcsavarodtak ide-oda a tündefénysorok, szóval lounge-hygge-vagyamitakarsz.


Untitled


A talaj még mindig natúr beton, de azzal a következő tíz évben nem tervezek foglalkozni. Legalább jól lehet rá krétával rajzolni.

2018. december 18., kedd

18: Birkás Tánti szolgálatban


3 éves elmúlt a Medvegyerek, és eleget cincálta már a szülei idegeit ahhoz, hogy szívből jövő röhögéseimért bosszúból párszor átpasszolják nekem.

Jó, ez nem teljesen igaz, a nyáron valójában azért voltam többször is főállású Tánti, mert tesómék közben megmentették a világot, vagy meghódították, vagy valami ilyesmi, szóval nem tudtak mindig vacsorára hazaérni. Logisztikai okokból a leányt nem a Birtokra tették le megőrzésre, hanem én vonultam a kunyhójukba pár napokra, ahol ő a hazai pálya előnyeit élvezhette, én meg a legó-bújócska-plüssbeszélgetés-alváshiszti-egyezkedés-érthetetlenhiszti rotációba minden nap mesés gyorsasággal belefáradtam. Közben meg rengeteget szórakoztam Medvén és Medvével – nem volt mindegy persze az a tudat, hogy a szüleivel ellentétben nekem ezt nem 18 évig kell folyamatosan bírnom. Korábban nagyon sokáig az volt a kedvenc (ismeretlen forrású) gyerekhisztim, hogy apaaaa, mindkét lábam ugyanolyan, de Medve ezt a nyáron felülírta a látszik az árnyékom és én ezt nem akarom tematikával, földhöz vergődéssel, ahogy kell.

Csodálom azokat a könnyen kezelhetőnek nehezen nevezhető jellemvonásait, hogy nem simulékony, nem akar megfelelni, nem áll be a sorba és makacsul elszánt. Ezeken felül pedig éles az esze és a nyelve, imádja az állatokat, ösztönös vezéregyéniség, a hülyéskedésre és pocsolyákba ugrálásra mindig vevő, és nagyon faarccal tud direkt vicceseket mondani. A felsorolt tulajdonságok egyébként az anyjára és az apjára egyaránt igazak, akik korábban nem számoltak a szuperadditív hatás lehetőségével, most meg bezzeg csodálkoznak. Ennél a hatásnál ugyebár a reakcióban részt vevő erők nem összeadódnak, hanem megsokszorozódnak – na ez Medve. És ettől a nagyítós tükörtől tépik tesómék a hajukat két fetrengve röhögés között.

Untitled

Mindezek mellett Medve rendkívül társasági gyerek is, nagyon jól bírja a jövés-menést, akár ők csinálják, akár náluk zajlik, és az új arcokkal szemben is egyből nyitott, felnőtt vagy gyerek neki mindegy. Épp ezért volt totális meglepetés, hogy a 3. szülinapján a lufi-torta-nagycsalád-ajándékok-gyertya kavalkádban inkább elbújt és SEMMIT nem akart, legkevésbé ünneplést vagy szülinapot. Később a névnapján sem kívánt hívásokat fogadni.

Ennek fényében a Karácsony várhatóan nagyon mókás lesz. Főként könyveket kap majd (mert könyvmoly-géneket és kifinomultan választékos szókincset is örökölt), de Esőisten apámmal már megbeszéltük, hogy hanyagoljuk inkább a díszcsomagolást, kicsit esetleg meg is tapossuk és szamárfülesítjük a köteteket, és majd véletlenszerűen leejtjük Medve elé, nehogy megijedjen, hogy netán ünneplés van vagy ajándékot kap.

2018. december 17., hétfő

17: 500


Egész véletlenül vettem tegnap észre, hogy a most következő lesz a blog 500. bejegyzése.

Ez el is döntötte a mai témát: a nemírásról fogok írni. Meg a nemfotózásról. Lesz benne matek is. A nemakarásról és nyögésről még nem tudom, fogok-e. Aki vicceset vár, ne ezt olvassa.

12 év alatt 500 bejegyzés nem kevés, de nem is túl sok (lehetne akár 5 ezer is), bár a jelenlegi átlag a 9 naponkénti posztolással nem is hangzik rosszul (apámtól már gyerekkoromban megtanultam, hogy hazudni 3 dologgal lehet: igennel, nemmel és statisztikával; 2008-ban például összesen két poszt született, és ezt az évet is csak a hirtelen adventi elhatározás mentette meg az egyszámjegyűségtől…).
Véletlenül vettem észre azt is, hogy a 6 éves fotómasinámban 37 ezer expozíció van. De azon sokkal jobban megdöbbentem, mikor a kártyaadatokból kiderült, hogy idén május közepe és szeptember közepe között pont nulla darab fotót csináltam vele – ilyen még az analóg korszakban sem történt.

Kedvetlenségnek, csömörnek, kiégésnek, inspirációhiánynak is tűnhet ez messziről, én viszont a megörökítés, dokumentálás, pillanatba merevítés és megosztás kényszerének felszabadító hiányaként éltem meg.

Idén előfordultak olyan időszakok is, hogy nem szólaltam meg; kellett és jó volt. Nem volt kevesebb élményem, mint máskor, nem láttam kevesebb szépet/csúnyát/vicceset, nekem pont elég volt, hogy adott pillanatban ott voltam, átéltem, tudtam az érzésre figyelni, sőt, megengedtem magamnak az érzést. De nem akartam feltétlenül leírni, megfogalmazni, elmesélni. Nem csak itt, hanem általában sem. Volt többször olyan is, hogy az örömömbe szöges bakanccsal trappoltak bele, és emiatt nem esett volna már jól írnom róla. Csuda színes kaleidoszkópom van a fejemben-lelkemben ezekből a képekből, és nem irigységből, de örömmel dédelgetem, hogy ezek csak az enyémek, a jók és a rosszak is.

Idővel a közeli barátaim is elkezdtek kissé aggódni a visszahúzódásom és látszólagos hibernáltságom miatt, finoman cseszegetve és a hiúságomra apellálva igyekeztek meggyőzni, hogy nekem márpedig muszáj legalább itt írnom. Látjuk, sikerült, ez az adventi dolog is nagyrészt nekik köszönhető. Bazi hazugság lenne azt mondanom, hogy csak magamnak írok, nyilván nem lenne hozzá akkor megdezájnolt nyilvános blog se. Tudom viszont magamról, hogy csak örömből tudok úgy írni, ahogy szeretek, kényszer vagy határidő hatására átüt a monitoron az izzadtságszag, és én ezt nem vagyok hajlandó megtenni ezen a felületen. Ha nem jön, hát nem írok. Épp ezért is érdekes kísérlet, hogy – főleg ennyi szünet után – képes vagyok-e most minden nap írni valamit. Jelenleg még mindig örömmel teszem, de ez semmiképp nem jelenti azt, hogy Karácsony után is ezzel a lendülettel folytatom, legyünk reálisak.

És azt hiszem, ebben a posztban kell arról is írnom, hogy bár teljesen random módon reagálok vagy nem reagálok kommentekre, továbbra is mérhetetlenül nagyon örülök, hogy itt vagytok (még akkor is, ha én nem), hogy olvastok, hogy hozzászóltok – és örülök annak is, ha örömöt okozok azzal, hogy írok.

Untitled