2020. július 8., szerda

Privát Brexit


Az angol múltidő problémái.

A jó britán szomszéd mire végre elrendezte a több országon átívelő nyugdíjas ügyeit, és még egy mesébe illő, váratlan örökség is rázuhant (na jó, azzal is kellett küzdeni pár hónapot), fogta magát, és ahelyett, hogy nyakába vette volna a világot, magára vett egy csúf kórságot.
A magyar egészségügy bugyrait sokan, sokszor megénekelték, én csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy egyáltalán nem volt vicces, mikor nyelvi akadályokra hivatkozva nekem kellett végül közölnöm vele a tartós tej vásárlására vonatkozó ellenjavallatokat.
Hihetetlenül gyorsan, de barátok körében, békésen lépett le végül egy tavaszi napon.
Igazi angol módon tudott valódi pain in the ass lenni, de hát mégiscsak a mi británunk, rengeteg idióta közös sztori gyűlt össze tíz év alatt, számtalan naponta használt kifejezés és szófordulat tőle származik. Szóval még mindig elég nehéz múlt időben beszélni róla. Bár ha hivatalosan nézzük, nem is kéne.
Világéletében harcban állt a mindenféle hivatalokkal, szóval most bárhol is van, biztosan nagyon röhög azon, hogy egy válási papír hiánya miatt várhatóan még a következő 1-1,5 évben nem lesz hivatalos, papíros halott.
So long, and thanks for all the fish.

2020. július 1., szerda

Én meg közben hogy vagyok


Hát jó, akkor személyeskedjünk-komolykodjunk kicsit hosszabban.

Őszintén meglepett Sopeka kommentben feltett kérdése - eszembe juttatta, hogy ezt valahogy ritkán szokták megkérdezni tőlem. Mármint igaziból. Közben pedig nem nagyon zavar ez, mert magamban talán az egészségesnél is gyakrabban lekövetem, hogy mi van velem és hogy is vagyok, szóval szerencsére nem kellenek kérdések ahhoz, hogy utánagondoljak, épp mocsaras vagy mézmocsaras-e a lelkem, kis léptékben és nagy horizontban hogy állok. Ezzel együtt összefoglalni mégsem könnyű, hogy mi is van velem.

Aztán erről jutott eszembe az is, hogy szinte napra pontosan 10 éve költöztünk a Birtokra. Továbbra is úgy gondolom, hogy életem legjobb döntése volt. A regényes-drámai elvárások mentén most jól hallhatóan fel kéne sóhajtanom, hogy hejj, mit tudtam én még akkor, meg hufnágelpisti, és mennyire más ember voltam, mint most. De nem, az alapok nem változtak, talán csak egyszerre sarkosabb és csiszoltabb verziója vagyok a tíz évvel ezelőtti énemnek. Sóhaj elmarad.

A tavalyi év láthatatlan fordulópont volt bennem, úgy volt nagyon jó év, hogy objektíven szemlélve senki nem állítaná ezt róla. De akkor értem meg arra, hogy igazán értékelni és szeretni tudjam a külső és belső küzdelmeket, a sötét(ebb) dolgokkal való szembesüléseket, csomó mindent, amiket a felszín alatt is már jó ideje kapargattam de éreztem róluk, hogy van még hova lemerülni. Kemény volt, közben felszabadító és vicces, és persze véget nem érő. A lazából is mindig van hova lazulni, a határokat mindig felül kell vizsgálni. Bizonyos szinten rendezettebbé váltam, más szinten még jobban hagyom szabadon dúlni a (látszólagos) káoszt. A hülyékhez és hülyeségekhez egyre kevesebb türelmem van, más dolgokhoz egyre több. Értelem helyett egyre gyakrabban érzésből értek meg dolgokat, helyzeteket, embereket - általában akkor, amikor már nem is akarom megérteni ezeket. Összefoglalva: hótt általános sztori ebben az életkorban, ezen a kontinensen.

Untitled

Visszakanyarodva az ideköltözéshez: gondolkodás nélküli, agyatlan bizonyosság mozgatott akkor. És mostanában ugyanerre az érzésre várok, de azt sem tudom, mivel kapcsolatban. Az is lehet, hogy már zajlik is az, ami egy újabb ilyenhez vezet, de ha nem, az se baj, erre ráérek. Csúnya leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy életcélt keresek, vagy utolért a harmadik midlife crisis. Mozgatnak új dolgok, teszem a régi dolgokat, és érzem, hogy van még ebben több - majd kigömbölödi magát, hagyom, hadd alakuljon a háttérben. Szóval céltalanságról vagy krízisről szó sincs, inkább olyan, mint mikor legszívesebben az összes virágot hazavinnéd a kertészetből, de tudod, hogy nincs mindegyiknek hely és nem is mindegyik érezné jól magát a kertedben. Ja és kurva sok kertészet van.

Fizikai síkon az egyik legnagyobb történés velem mostanában, hogy elkezdtem vezetni. Ezer éve van jogosítványom, csak autó kormánya közelébe nemigen mentem. Ha nagy néha mégis tudtam, hogy akár csak 10 kilométert vezetnem kell majd (és közben ne feledjük a forgalmatlan vidéki utak és a bárhová parkolási lehetőségek mindent nevetségesen leegyszerűsítő kombinációját se, csak hogy igazán átérezd az irracionalitást), előtte két napig görcsben voltam, és nem hittem el, hogy ez valaha elmúlhat. Aztán ez is kidolgozódott. Tényleg minden fejben dől el. (Persze a kocsi hátuljára ragasztott, Medve által rajzolt T (mint Tánti) betű is ad némi mágikus védelmet.)

Ami nem változik, az a tanulási mohóság: néhány dologtól eltekintve a fókuszok és a témák továbbra is inkább széltében nőnek, mint mélységben, gyakran magamat is meglepem, mennyi hülyeséget tudok, nem tudva honnan és miért. Idén kiemelkedően a dísznövények kerültek tanulási középpontba, de hát ezt is tudtam már pár éve, hogy eljön egyszer ez a pont. Most pedig agyonboldogítanak ezek a kusza színes izék, szeretem, hogy tudom a nevüket és a hóbortjaikat, szeretem, hogy naponta látom rajtuk a változásokat, szeretem, hogy többségüket már akkor ismertem, mikor még mag volt.

Mik is vannak még?

Gondolkodom egy ideje még egy kutyán, de egyelőre nem bukkant fel az igazi (hogy a kerítés és kapu hiányáról mint visszatartó realitásról ne is beszéljünk. Látszólag persze van kerítés meg kapu, de funkcionálisan nincs).
Sikeresen felnevelődött és kirepült egy fészekalj rozsdafarkú és egy fészekalj fecske. Macskadrámák és fészekrablók nélkül. Egymástól mindössze két gerenda távolságra építkeztek, és hosszú hetekig nagyon kellett ügyelni, hogy a veranda melyik pontjára ülsz le, de simán megérte.
Újabb grandiózus terveim vannak kerttel, veteménnyel és az omladozó pajtával kapcsolatban, egyelőre az a rész zajlik, ahol a fantázia és a lelkesedés elég, és még nem kell hozzá sok pénz vagy sok ember. Közben megtanultam értékelni az apró lépések fontosságát is, nem bosszant fel, ha 3 napig festek egy ablakkeretet. Az felbosszant, hogy hónapok óta nem jövök rá, hogy az egyik kvantumracka hol a francban tud naponta többször is távozni a karámból. Bálákkal már nem mi dolgozunk, csak annyit, hogy legyen elég a saját jószágoknak, de bodzaszörp idén is ipari mennyiségben készült. Kicsit ki vagyok akadva, hogy már július van. Asszem tényleg csak egyetlen pont van, ami mindig hiányozni fog: továbbra sincs tenger a kertem végében.

Szóval köszi a kérdést, mindennel együtt és mindenek ellenére tök jól vagyok, megyek meggylekvárt főzni.


2020. június 24., szerda

Kivirágos virradatig


Magam se gondoltam, hogy ennyire komolyan gondoltam.

Mármint a Birtok idei felvirágoztatását. De mivel egyfolytában megbízhatóan fertőző közegben maradtam (köszi L. és M.), továbbá mivel az autóvezetést sem érdemes csak úgy a vakvilágba gyakorolni, kell valami cél, és hát a közeltávoli környéki kertészetek elég jó célnak tűntek, végül így alakult.
Izé, a végül az nyilván nem igaz, jelenleg van ez, a folytatásban pedig bármi megeshet.
Kerti képek, a teljességre képtelenül.

A petúniák igazán jól sikerültek idén: a csupa feketéből fogott magok szanaszét keresztezték magukat, és mindenféle szín lett, mindenféle mintával. Ez a két tő tényleg csak véletlenül fekete.


Untitled

Ők is egy magból valók:

Untitled

A gót stílusnál időzzünk még egy kicsit: giga fekete liliomok nőttek a véletlenül vásárolt hagymákból:

Untitled

A véletlengumó-sorozat másik kedvence a a barackszínűnek ígért és tényleg barackszínű begónia:

Untitled

Untitled


Az átteleltetett tavalyi, illetve idén magról vetett vaníliavirágokra azóta vagyok különösen büszke, mióta a kertészetben megtudtam, hogy náluk azért nagyon virágosak már picin ezek a vaníliák, mert valami speciális dugványként rendelik őket egy másik univerzumból:

Untitled

A maratonista szekcióban szokás szerint indul a szokásos hajnalka, egyelőre csak térdig ér, de már virágzik. Idán felzárkózott mellé két versenyző: a feketeszemnek szerintem gyorsabban és magasabbra kéne már szaladnia, de nem rossz...

Untitled

A serleglonc már kölyökkorában nagyon magasra tört, jelenleg úgy 5 méteren állhat a legmagasabb indája, de ennél fontosabb, hogy alattomban elkezdett virágokat hozni. Amik majd fokozatosan belilulnak, egyfajta inverz hematómaként:

Untitled

Untitled

Azt hiszem, az egész virágmizéria elindítója az egyiptomi csillagcsokor volt, amit tavaly a pálinkafőzdében fedeztem fel (ne kérdezz),  azóta kemény, folyamatos munkával kutattam, és most sikerült beszereznem belőle kettőt.

Untitled

Untitled

Érés előtt áll a perui földicseresznye, ennek mexikói kisparadicsom testvérét is be kell jövőre szereznem:

Untitled

A már említett mesebeli kertészetben is jártam újra, ott lettek újabb szerelmeim, mint például a dohánygyökér:

Untitled

és a japán mirtusz:

Untitled

Untitled


Azt hittem, a cseppecskéből csak sima virágosaim vannak, de nem, van köztük becsavarodott is:

Untitled

A méhbalzsamot (bergamott) egy másik kertésztől kaptam, aki teljesen más fajnak mondta, de L. beazonosította nekem:
Untitled

A sétányrózsa szuperképessége, hogy színváltós:

Untitled

A verbénát simán csak szeretem:
Untitled

A tölcsérjázmin meg elvileg érzékeny növény, de megbeszéltem vele, hogy nálam nincs helye az érzékenykedésnek, és azóta is jól tartja magát, tényleg ilyen extrém-Barbie színe van:

Untitled

Ezt meg csak azért, hogy bizonyítsam: néha kimozdulok a kertből:

Untitled


Na most aki kicsit is ért a növényekhez, az észrevehette, milyen parádésan szopatom magam ösztönösen: a fenti virágok jelentős része nem bírja a fagyot, tehát télre megfelelő odút kell biztosítani nekik - szóval már elkezdtem nézegetni a gurítható polcokat, mert ki van zárva, hogy majd tavasszal minden áldott nap egyenként hordozom őket ki-be, amíg a friss levegőhöz szoknak.