2017. szeptember 28., csütörtök

Világjáró avokádó

A gazdatest legkorábbi múltjáról csak annyit tudni bizonyosan, hogy Edinburgh-alsó egyik szupermarketjében ücsörgött a ládában, majd néhány haverjával együtt a Felföldön lett jóízűen elfogyasztva. 

Ezt követően az egyik tettestársam a magokat Budapestre menekítette, fogpiszkálózott velük, ahogy kell – és aminek mikéntjéről nekem fogalmam sincs –, majd mikor a mag megrepedt, elhozta nekem. Ebben az állapotában sem tudtam sokkal többet az avokádók igényeiről, de úgy gondoltam, a gyakori gyengéd spriccelés jót tesz nekik, és miután eredeti származása homályba vész, skót népdalokat is dudorásztam neki. Veszettül megindult.

Ekkor aztán mi is megindultunk tengeriránt, és hát ennyi törődés után mégsem hagyhattam itthon egyedül a macskával. Jó, a macskafoglalkoztatást a británra bíztam, szóval ráhagyhattam volna a kis cserepest is, de ismerem, hogy mennyire túlgondolja a növényféléket, meg mennyire hideg és sötét a háza, meg aztán pakolgatta volna ki-be a napról, sűrűn hőmérőzve és széljárást ellenőrizve, szóval a macska mégiscsak egyszerűbb kezelésű, mint egy avokádóbébi, úgyhogy nem vicceltem, cipeltem magammal nyaralni, mint Leon a rákvirágját.

  napozó avokádó
(A telefonom egyre rosszabb fotókat csinál, de végül is nem az a dolga) 

Remélem, most nem lesz bánatos és nem veti vissza a fejlődésben, hogy egy darabig újra a somogyi rackákat kell bámulnia az adriai vitorlások helyett. Illetve nem tudom, mi lesz, ha mondjuk két év múlva, kétméteresen családfakutatásra adja a fejét, és el kell vinni oda, ahol az igazi gyökerei vannak. De hát mindegy, én szoktattam rá az utazásra...
Az biztos, hogy a távollét miatt a cica nem tűnik sértődöttnek. Kaptam tőle ajándék egeret is az ágyamba. Meg a biztonság kedvéért odatette a plüsspatkányt is, nehogy ne vegyem észre.

2017. július 28., péntek

Ganyehygge

Nyugati zen, hungaroskandináv nyelvészet, meg istálló. 

Erőst feljövőben van mostanság ez a hygge-hype*, ami azért jó, mert egyrészt sem kiejteni, se lefordítani nem képes senki, de az életérzés nagyon átjön a Pinterest-boardokból és Insta fotókból, amiknek ha hinni lehet, a hygge elmaradhatatlan kellékei a vastag zokni, a gyertyák, a tompított fények, jó esetben kandalló/tábortűz, meleg puha pokróc, könyv, gőzölgő bögre, opcionális kiegészítésként a mosolygó és nagyon hygge barátok/családtagok, már persze ha a szociábilisabb hyggézőkről van szó.

 *”Bármely meghitt pillanatra használható” 

Na most nincs nekem ezzel semmi bajom, hacsak az nem, mint a kolostorokba vonult rohadt nyugodt szerzetesekkel – egy kolostorban bárki könnyedén tud rohadt nyugodt lenni, ahogy forró teával, könyvvel és kandalló által melegített gyapjúzokis lábbal bárki tud hyggézni, én például egész teleket végighyggéztem már, csak a szót nem ismertem hozzá korábban.

Ma indokolatlanul hosszú idő után sor került az egyik istálló kiganézására, ami egyes vidékeken ugyebár ganyé, és mivel cyberparaszt vagyok, ganézás közben is tudok chatelni, de oldschool is vagyok, tehát szigorúan ékezetek nélkül nyomom, telefonról pedig nem is kicsit diszgráfiásan, így amikor a higgadtság meg a ganyé bitjei összeakadtak, megszületett a legszebb vadonatúj szó: a ganyehygge (bár Hobbikertész Higg Art – a higgadtság művészete c. kitalálmánya is közelíti ezt a feelinget, és az kiejthető).

A ganyehygge leírva is gyönyörű, de a jelentését még jobban szeretem. Hogy a lucernaszénával keveredő bariszart vasvillázva is mélységes béke, nyugalom és elégedettség tölt el, közben még az alacsony pulzusú zsírégető kardioedzés is optimális tartományban van (gondolom én, az elvetemült fitneszkarórás ismerőseim szoktak ilyesmiket mondogatni), és valahogy gyapjúzokni meg teamécses nélkül is simán meghitt vagyok, és perverz módon a következő napra várható izomláz előjeleit is élvezem – na ez a ganyehygge.

Van azért a Birtokon verandahygge is bőven, csak ahhoz a poszthoz még nem volt időm-erőm összeszedni az igazán ütős hatás érdekében fontos előtte-utána fotókat. És igen, még a konyhával is
adós vagyok.

  vhygge

2017. június 18., vasárnap

De miért kelt át a csirke az úton?

Sosem akartunk baromfit. Aztán jött egy.

A dolgok ilyetén alakulása pedig annyira jellemző ránk, hogy miután ember felfedezte az udvaron magányosan balettozó tyúkot, természetesen úgy döntöttünk, ha akar, felőlünk maradhat, ennél jobban free range máshol nem lehet.

  szabadlelkű állatka 

Fogalmunk sincs, hogy került ide. Egy darabig elkavirnyált csendesen a bozótban, aztán gyanúsan hisztérikus kotkodács kelt. Persze, a macska is felfedezte az új jószágot, az a macska, akinek még álmában is vadászósan kanyarog a farka. A pipi egy darabig tűrte a stresszt, aztán a kétirányú halállal dacolva inkább a villanypásztort választotta és bemenekült a barikarámba. Ott már annyira otthonosan kapirgált, hogy adtunk neki enni, inni, megállapodtunk, hogy a Tandoori elég jó név egy tyúk számára, és mentünk a dolgunkra.

Másnap sehol nem volt, de a hozzáértők azt mondták, ha van eredeti helye, estére úgyis hazamegy, mi meg beletörődtünk. Kicsit azért hiányzott.

Pár nap elteltével aztán beszéltünk SzembeGyurival, és kikerekedett a történet. Az úgy volt, hogy erősen megdöbbentek, amikor azt látták szemből, hogy egy szóló csirke téblábol a kertünkben – mi nem voltunk itthon, ők pedig tudták, hogy sosem akartunk tyúkokat, így tehát az egyetlen logikusnak látszó cselekedet az volt, hogy Gyuri átterelte magukhoz az állatkát és integrálta a kóbort a sajátjaik közé, egy lendülettel a kakast is boldoggá téve a friss hússal.

Az eset tanulsága, hogy ha valaha mégis baromfitartásra adjuk a fejünket, előtte mindenképp szólni kell róla Szembééknek, különben ésszerűnek tűnő indokokkal a teljes állomány az ő udvarukban végzi. A címben feltett rejtély azonban továbbra is megoldatlan, az biztos, hogy a mi oldalunkon közel-távol senki tart csirkét.