Vigyázz, iszik!

Sok nőnél jön el életében egy olyan pont, hogy még nem biztos benne, akar-e gyereket, de már nem szed tablettát. 

Nagyjából hasonló lelkiállapotban kezdtem késő ősszel kutyás csoportokat és hirdetéseket nézegetni, bő két évvel Főkutya távozása után. Mert bár imádom Vakondot, egyrészt hivatalosan ő mégiscsak ember munkatársa, másrészt meg aki volt már egyszer kétkutyás, annak szerintem mindig kicsit kevés lesz csak négy mancs, bármilyen csudás négy mancsról is legyen szó. 

Megkímélek mindenkit annak a részletes leírásától, hogy miért döntöttem végül úgy – én, akinek Hófehérke-génjei vannak és minden állatot folyton meg akar menteni –, hogy a közeli és távoli jövőben nem fogok menhelyről kutyát örökbe fogadni, se kicsit, se nagyot, legyen elég annyi, hogy nálam összehangoltan elrúgták a pöttyöst (azzal együtt, hogy továbbra is nagyra becsülöm a kitartó és megfeszített munkájukat). 

Azt hiszem, összesen 3 hét fészbúkpokol kellett ahhoz, hogy azt mondjam a Zuniverzumnak: na én nem keresek tovább, dobjon elém megfelelő időben egy olyasmi labrador mixet, mint Vakond, kölköt, és hogy ne lődözgessünk a vakvilágba, onnan tudom majd, hogy ez lett nekem szánva, hogy legfeljebb 50 kilométerre lakik tőlem. A Zuniverzum meg annyira jó haverom, hogy napokon belül a Vakondéval egzaktul megegyező fajtavariációt tolta az arcomba, 45 kilométerre tőlünk, és életemben először több mint 6 hetem volt felkészülni egy babakutya érkezésére.

   

Kisvakond, aki 8 hetes és 2 napos korában landolt a Birtokon, külsőleg gyakorlatilag egy Vakond-replay, annyi különbséggel, hogy - változatos festékboltokban csiszolódott dizájner-szótáram alapján – Vakond magasfényű, Kisvakond pedig selyemfényű. 

Azon kívül, hogy übercuki, imádnivalóan rossz és nagyon okos, a legfőbb tulajdonsága, hogy törpe vízműtelep. Illetve egy rövid ideig ezt hittük, de hamar rájöttünk, hogy valójában átfolyós vízmelegítő, ami egy szobatisztasággal épp csak ismerkedő kiskutya esetében sarkalatos felismerés. Ugyanis azóta bármelyikünk veszi észre, hogy a fekete kis testével az itatónál molyol – nem nehéz, egyrészt baromi hangosan iszik, másrészt legalább 830%-ban labrador, azaz páros mellső lábbal bele is ugrik a vizestálba –, az észlelő már kiált is, hogy „vigyázz, iszik!”, a másik pedig lehetőség szerint nyitja is az ajtót a kertre, és még így sem vagyunk mindig elég gyors reagálású hadtest.

   

 A Birtok régebb óta lakcímkártyás négylábúi változatos módokon reagáltak a kisbuflák érkezésére. A friss gyerekes barik (mire barilottót hirdethettem volna, hirtelen mind lebabáztak, 3 lány, 2 fiú az idei leltár) szokásos felháborodott toppantgatással fejezték ki, hogy ismeretlen betolakodót észlelnek, de hamar hozzászoktak. 

Mindkét macska meglepetést okozott: az általában mindenkitől Föld-Hold távolságot tartó Dűne cica már az elején egy tálból kajált a kicsivel, és hagyja magát ugyanúgy hömbölgetni, ahogy Vakond ahhoz hozzáidomította. Mindeközben a soha semmitől sem tartó CC nagyon sok napon keresztül csak a plafon magasságában mert közlekedni; eleinte igaziból rettegett a hatkilós kisvidrától, később meg csak úgy érezte, jól áll neki ez a drámakirálylánykodás, mostanra már be mer jönni a házba a padlón is. 

A legeslegesleghálásabb pedig nyilvánvalóan Vakondnak vagyok: a 3 és fél éves nem csak minden gondoskodó ösztönét zúdítja a kicsire, de a nevelés jelentős részét is átveszi, komolyan tehermentesítve engem azokban az időszakokban, amikor Kisvakond unatkozásból rosszalkodik. Elég, ha a selyemfényű rettenet csak ráfordul illegálisan egy bakancsra vagy papucsra, Vakond máris megy rendet tenni, nekem szinte rá se kell szólnom a tolvajra, a fennmaradó időben pedig profi birkózásra is tanítja az aprót. 

Nekem pedig sok év után újra minden létező zsebemben változatos jutalomfalatok lapulnak, és valószínű, hogy az idei eredeti kertészeti elképzeléseimen is kicsit módosítanom kell majd, de szerintem megéri. Az egy kicsit nagyobb fejtörést okoz, hogy hamarosan nagyobb kanapéfelület, és ezzel együtt nagyobb nappali is kéne...

Szülőszoba

Jó pár éve már azon is szörnyen meghatódtam, mikor a kedvenc barim megengedte, hogy végignézzük az ikerszülesét a sötét, hideg, esti istállóban.

Idén még ennél is nagyobb varázslatok vannak: múlt héten nyárias márciusi melegben, fényes nappal láthattam, ahogy egy fekete kicsi megszületik, egy hétre rá pedig a második számú fehér kisbari születésénél tudtam jó helyen és jó időben lenni (mert a korábban említett anyahajó profin kivárta a hideg és a hó elmúltát, és csak utána engedte ki a csomagot).

Nem feltételezem, hogy túl sokan átérzik, mitől is olyan csudálatos ezt végignézni minden fújtatásával, nyálkájával és maszatolásával együtt, de az. A tetejébe ez most egy burokban születés volt, nem mondom, hogy néhány scifihorror nem jutott eszembe, miközben az opálos zsákban rúgkapáló - remélhetőleg - kisbarit bámultam. Nehéz szülés volt, hanyatt borulással meg minden, de roppant szép kislány lett belőle.

Tavaly óta már tradíció, hogy az újszülött barilányokat Medve nevezheti el, és el kell ismerjem, tehetséges keresztmama, amint túljut minden alkalommal azon a névötleten, hogy Csillag (ezt a nevet legalább 3 macska és mintegy 4 különböző plüssállat viseli a környezetében, neki köszönhetően).

És hogy kicsit a Birtok TV is újra bekapcsolódjon, tessék, egy bátor 4 órás bemutatkozója:

Hergelésmentesen

Az ember időnként elgondolkodik azon, mivégre is van a Földön (vagy a földön, helyzettől függően).

A mostanihoz hasonló időkben még inkább hajlamos az emberek egy része ilyesmiken gondolkodni, nekem viszont nagy szerencsém, hogy több irányból vannak barátaim, akik eleve leveszik a gondolkodás terhét a vállamról, és határozottan közlik, hogy márpedig az én küldetésem most különösképpen az, hogy vidámítsak, szórakoztassak, figyelmet elvonjak, azaz leginkább írjak (pedig higgyétek el, hogy énekléssel hatékonyabban tudnék figyelmet elvonni, és mindenki azonnal rájönne, milyen jó is volt neki, míg nem énekeltem).

Azt a terhet persze meghagyják nekem, hogy az archívumot előásva tenger fotót átnyálazzak, hasonlóképp több évnyi privát levelezéshez, amikből majd visszaemlékszem, hogy mik is voltak azok a sztorik, amik végül valahogy nem jutottak el a blogra, pedig itt lett volna a helyük - de rendben, felvállalom, megpróbálok eleget tenni az állítólagos küldetésemnek.

Ám még mielőtt belekezdek, fontos beszúrnom a következő tényállást: 20 éve home office-olok, 10 éve elköltöztem a világ végére és nincs gyerekem, a mindennapi életem a jelen helyzetben tehát jószerivel nem változott (ami azt is jelenti, hogy nem lett több időm), továbbá azzal is tisztában vagyok, hogy másfél hektárnyi kertben és erdők szomszédjában élve a szobafogság egész más színű dolog, mint 30 négyzetméteren Kőbányán, szóval aki bármi módon hergelésnek érezne bármit, ami itt előfordul, kérem, ne érezze annak, köszi.

Járványügyileg arról tudok beszámolni, hogy egy kisebb epidémia a Birtokon is kitört múlt héten: a barilányok minden bizonnyal elkapták egymástól a szülést, mert az egyik verőfényes meleg délutánon egy óra különbséggel született egy fehér és egy fekete kicsi, én meg bután vigyorogva rohangásztam a két karám között, idegesítően alacsony akkutöltöttségű fényképezővel. Aztán egy harmadik anya is erősen készülődős jeleket mutatott, de szerencsére stabilizálódott az állapota, és anyahajós mozgása és kinézete ellenére mégsem szült, így azért is nagy mázli, hogy közbejött a fagyos-havas márciusi tél, mert egyébként még most is ott guggolnék pirkadattól alkonyatig, meggyőződve arról, hogy mindjárt szül, pedig azóta sem.

A jelenlegi ovi 3 fős, de van még néhány anya a finisben.

Baribigyók

Divat, életvédelem, barik, üzleti terv.

Tavaly az eldurvult kullancshelyzet következtében humán fronton is elmélyült kutatásokat végeztem prevenció ügyében, lehetőség szerint természetes vonalon. Nyert a gerániumolaj, na de azt nem csöpögteti csak úgy az ember bárhová, amit aztán lemos/kimos, így jutottam el a lávakövekhez, és a világszéles kínai bolt bizbaszkínálatához, ahol találtam egy, a maga bizsuságában hozzám kifejezetten illő darabot, csakraegyensúly, világbéke, meg minden.

De a legfontosabb, hogy a lávakőből készült bogyókra bátran csepegtethetek az illóolajokból, sokáig megtartja a kullancsrettentő ájert. A geránium intenzitása első alkalommal mondjuk engem is elrettentett kissé, más szagot nem nagyon éreztem magam körül, de aztán gyorsan hozzászoktam, és minden létező felületen lekopogom: távol is maradtak a testemtől a rohadék kis paraziták.

Vidám, vonzó kis bogyókból áll az elasztikus karperec, szám szerint 15 lávagömböcskéből, meg 7 csakraszínes plasztik gyöngyből. Arra mondjuk nem számítottam, hogy a bariknak is vonzó lehet. Ám egy nap óvatlanul a szokásos nagyonközelségbe engedtem az egyik fekete subát, miközben egyre gömbformájúbb kisleányát helyette etettem, és mire észbe kaptam, lerágta rólam a karbizsut, elszakítva a gumit. Igyekeztem szemmel gyorsan lekövetni a bogyók útját a tavaszra már mélyalommá növekedett aljzatban, hogy az etetés végén még azon hamarjában begyűjthessem a szétguruló és lesüllyedő gömböket, de már akkor tudnom kellett volna, hogy reménytelen.

Félreértés ne essék, rengeteg fekete kis gömböt találtam. De közülük csak 3 készült lávakőből, a többi ennél frissebben organikus – bár megtévesztően hasonló – bogyó volt. Tudom én, hogy kikkel kell megosztani egy ilyen történetet: bolond barátaim gondolkodás nélkül kihozták a sztoriból, hogy a szárított és lukasztott nagyon bio baribogyóból készült ékszerekre biztosan lenne kereslet, így kell szarból várat építeni.

Addig is, míg részleteiben kidolgozom és beindítom az üzletet, életvédelmi okokból azért rendeltem gyorsan két újat a filléres vacakból, mert gyanítom, hogy a kullancsokat nem izgatják a bi(r)odalomépítési törekvéseim.

Legyen a te neved Tamagocsi

A barilottó-fogadás lezárva.

A téli baribajok óta a szokásostól eléggé eltérően inkább aggódtam, mint örültem (folyamatos jelen) a kicsik várható érkezése miatt (folyamatos jelen), és ahogy az gyakran megesett máskor is, minden előjel nélkül pottyant ki 19-én az első kicsi. Fekete volt, erős - és erősen magára hagyott. Az anyja konkrétan a sárban felejtette az istálló előtt a bokáig magzatmázas kiscsomagot, és úgy rágcsálta a szénát, mintha nem öt perccel korábban szült volna.
Ha ilyet még nem is, hasonlót már láttunk, szóval gördülékenyen ledörgöltem az aprót és szelíd erőszakkal az anya alá toltuk. Hamar kiderült, hogy tök hiába, a kedves mama azért nem foglalkozott vele tapodtat se, mert pont annyi teje volt, mint egy mérőszalagnak. A rutin meg az évek nem engedtek tétovázást, pár percen belül le is beszéltük kecskés ismerősökkel, hogy megyünk a friss föccstejért, a cumit is hamar előástam, a kislány meg igen jó huzattal magába is döntötte az első adagot.

A második etetésnél már CC se tudott úgy csinálni, mintha nem érdekelné, mi történik, jött pótdajkának (sajnos csak két kéz, telefon és rossz fények voltak kéznél).

Bizakodtunk egy darabig, hogy hátha mégis megindul a mama teje, de nem. A törpemacskánál épp csak nagyobb kisgöndörnek viszont alig 24 óra alatt összeállt, hogy én vagyok A Kaja, nem kell neki könyörögni, hogy jöjjön enni. Ezennel tehát új rendszeres elfoglaltságot nyertem magamnak a következő három hónapra, nehogy unalomba forduljon az életem. Cserébe viszont ilyen menőségek járnak, hogy lehet kisbarival sétálni.

Lehet, hogy tavasszal barijógás sorozat is készülhet...

(A többi bari - lekopogom - jól van, az összetett rejtélyekre végül nem derült fény, a többféle szakember és doki nem volt hajlandó differenciáldiagnózisost játszani az atipusos tünetekkel és lefolyásokkal kapcsolatban.)

Baribaj

Hogy lesz-e telitalálat az idei barilottón, az még kétséges, az viszont biztos, hogy én már nagyon sokat vesztettem.

Hirtelen felütötte a fejét valami olyan barinyavalya, amivel szemben a doki is leginkább tehetetlen volt, így a reménykedésen kívül mi meg aztán végképp semmit nem tehettünk. Az elmúlt 10 napban két fehér anyabari veszett oda, és még az a kegy sem adatott meg, hogy gyorsan távozzanak, szóval a lelkem megközelítőleg sem boldog. De legalább aggódhatok a többiért is, mert bár a doki szerint nem fertőző bajról van szó, ennyi bizonytalansági faktorral én már semmit el nem hiszek...
Szóval jelenleg annak kell leginkább drukkolni, hogy a többiek mind egészségesen megmaradjanak.

Barilottó 2019

El ne késsünk.

A korábbi évekkel ellentétben most már decemberben elkezdtem kisbarikkal álmodni, ráadásul ősz óta volt valamiért egy megmagyarázhatatlan érzésem, hogy a következő adag bugragyerek relatív korán érkezik, úgyhogy inkább már az újév hajnalán meghirdetem az új barilottót.

A tippeléshez elég csak annyit tudni, hogy 5 fehér és 2 fekete anya van a mezőnyben. A megtippelhető dolgok pedig:

1. Mikor születik az idei első? (+/-  1 nap még pontosnak számít)

2. Összesen hány kisbari lesz a végére?

3. Fiú vagy lány többség lesz?

+1: Lesz-e idén is fehér gyereke a fekete anyák valamelyikének?

A tippelést az első kicsi születésekor zárom, a korábbi statisztikák összesítése itt található.

13: Ezek birkák

Mindig is fennen hangoztattam, hogy a rackák okosak (birkamércével mindenképp), de az idei kicsik egy cseppet megingatták a hitemet.

Midőn vége lett az idei barilottónak, és rendesen ki is tavaszodott már annyira, hogy a fehér barik karámjában meggyérüljön a zöld, elkerítettünk nekik egy újabb területet legelgetésre. A feladat látszólag egyszerű: a kerítés mentén elbattyogsz (egyes szám második személy, mert ugye a barik ezt úgyis egytömbös csokorban csinálják) a sarokig, ahol van egy mágikus nyílás (lásd még: kapu), ezen átmész, és a kerítés túloldalán, a villanypásztoron belüli területen akad még több zöld. Ha jóllaktál, ugyanezen az ajtón visszajössz, oszt jóccakát. 

A gyakorlatban ezzel szemben a dolog úgy nézett ki, hogy a felnőttek átrongyoltak a kapun és teli pofával füveztek, mit sem zavartatva magukat attól, hogy a tétovább kicsik szívszaggatóan bégnek a meglehetősen átlátszó drótkerítés túloldalán. Volt, hogy némelyik törpe meg is állt a kapuban, de aztán alapos fontolgatás után mégis visszafordult ríni. Egy idő után a hat ott ragadt kicsi hordába szerveződött, de nem azért, hogy így bátran együtt átlendüljenek az ismeretlenbe, hanem hogy együttes erővel bégjenek. Miután megtörölgettem a röhögéstől könnyes szememet (van az a hülyeségfaktor, amikor a sajnálat fel sem merül), humán felvezetést produkáltam és áttereltem a bonsaibarikat a szüleikhez, majd dolgom jólvégeztével visszavonultam.

Mintegy fél órán át tartott a nyugalom, aztán újra veszett kisbaribégetés kezdődött. Mivel saját szememmel és csak egyedül láttam, simán letagadhatnám, de a hazug krónikást úgyis utolérik a sánta rókák, vagy mi, szóval arra értem fel, hogy az egyik kint rekedt kisbari a kerítésen keresztül próbál visszajutni az eredeti területre. Fejjel nekirohanva a vadhálónak, többször egymás után. Erőből. Kettő méterre balra a kaputól.

Tudnám még cifrázni a részleteket, de maradjunk csak annyiban, hogy még másnap is eljátszották ugyanezt a birkaságot, és körülbelül a negyedik naptól lett mindannyiuk számára közepesen tiszta a kapu funkciója.

Lehet, hogy a jövőre következő adagnak az első naptól gyakorlati oktatást fogok kapuból tartani…

7: Birtok TV - Nem is birka, nem is juhász

Avagy Vakond identitásválságban.

Én pedig ma épp időválságban vagyok, ám mivel a közkívánat amúgy is többször jelezte Birtok TV-igényét, mára ez jutott a kalengyáriomba:

5: Gigavakond az ablakban

Meg kanapén, meg fotelban, meg mindenhol.

Sok éve ment már az agyalás, hogy ha és amennyiben majd valaha lesz újabb kutya, akkor az milyen, honnan, hogyan legyen, de leginkább az volt a kérdés, hogy Főkutya mellett vagy után. A korral zsémbesedő-rigolyásodó csudaplüsst nem szerettük volna felesleges stressznek kitenni, de azt is tudtuk, hogy egy kölök egy felnőtt kutyától nagyon fontos dolgokat tanulhat.

Hirtelen jött a döntés pont egy éve: legyen most. Gyorsan találtam egy alom megfelelőnek látszó ajándék kiskutyát, és mire odaértünk, már válogatni sem kellett, ő maradt az egyedüli lány. Fényes, bársonyos, koromfekete gömb, aki lendületesen ásott mindenhol, mint egy inverz óriásvakond.

 

A falkasorrend beállítása után még fél évig nagyokat bandázhattak Főkutyával. Egy ideig úgy látszott (izé, itt kell megjegyezni, hogy annyira fekete, hogy a legtöbb esetben alapvetően nem látszik sehol, legfeljebb a havon), csak lábra nő, de most több mint egy évesen már kifejezetten szép formájú kutya, még mindig ugyanolyan csillogóan fényes bundával. 

Adatvédelmi okokból a legfőbb szuperképességeiről sajnos nem mesélhetek. De olyanokat például elárulhatok, hogy hónapokig selejtesnek tűnt, nem találtuk ugyanis a biciklizőpontját az elvárható helyeken; hiába vakargattuk mindenhol, nem moccant automatikusan a lába (végül meglett, érthetetlen okokból a mellkasa közepén hordja, de csak hanyatt működik). A fürdőablakban kifejezetten szeret ücsörögni, mint egy 30 kilós szerecsen nipp a kapitányi hídon. Strandkutyaságban méltó utóda Főkutyának, vízfüggőbb, mint egy vidra, és ő is tud spontán nemzetközi kapcsolatokat szőni.

A mindig megfontolt és higgadt Főkutyához képest Vakond maga a szeretetvezérelt káosz, állandóan pörög, mert mindenkit szeretni akar és nem hagyja, hogy őt ne szeressék. A mizantróp aszociális macskát, aki simogatást se nem kér, se nem tűr, hatalmas eltökéltséggel és kitartással addig nyalogatta agyon szelíd erőszakkal, míg a macska végre megadta magát, most már ő provokálja ki Vakond figyelmét, ha netán elmaradna. A barik is egyenként minden nap megkapják a maguk orronnyalását tőle, konkrétan sorban állnak érte.

Csányi Vilmos az egyik könyvében mellékesen említette, hogy a „labradorfélék szeretnek tárgyakkal babrálni”, így arra a kérdésre, hogy hol van vagy mit csinál épp Vakond, a leggyakoribb válasz az, hogy babrál (kavicsot, faágat, tégladarabot, papucsot, bármit). Néha pedig indokolatlan bú kapja el, ilyenkor csak néz, mint egy bánatos zokni, nagyokat sóhajtozik, de aztán épp ilyen hirtelen meg is feledkezik a bajáról és pörög tovább.

Vicces, fárasztó és lefáraszthatatlan társasága nélkül Főkutya távozásába valószínűleg még jobban belecsavarodtunk volna, szóval már csak ezért is szeretem.

(Kullancsilag Vakonddal már nem kockáztattunk egy pillanatot sem, gyógyszerellenesség ide vagy oda, Bravecto tablettát kap, működőnek tűnik.)

Meglepő fináléval

Elérkezett a barilottó eredményhirdetése.

Február 6-tól kezdve, egész jó eloszlásban kezdtek potyogni a kicsik. A sorrendben harmadik bari születése napját egyik lottózó sem találta el (február 14. volt a dátum). Ikerpár csak egy lett, és fun fact, hogy az a két anya, aki tavaly is egy napon szült, idén is megismételte a mutatványt.

Az utolsó fekete anya ellési idejét - némi véletlen voyeurködés és egy kis matek segítségével - nagyjából egy hétre pontosan be tudtuk lőni, és gondolom ő is olvasta a szakirodalmat, szóval hozta a papírformát: ma reggelre meglett a kilencedik kicsi. Néhány percre megértettem, mit érezhetnek a fehér bőrű apukák, mikor a szülőszobában szembesülnek karamellszín gyermekükkel, csak inverzben.



(A dolog nem lehetetlen, de nem is túl gyakori. Rackáéknál nem a fekete a domináns, szóval az az egy biztos, hogy fehér+fehér=fehér, minden más kombinációból bármi lehet, de a Birtokon ilyen meglepetés még nem volt)

A nemek eloszlása pedig: a 9 kicsiből 7 fiú.
Szóval a résznyertesek:
Borsmenta az 1 ikerpárt és a fiútöbbséget is eltalálta, övé volt a legjobb tippsor, Dominika pedig az 1 ikerpárt szintén (sajnálom, hogy egyikteknek se tudtam szülinapi kisbarit prezentálni, de jövőre hamarabb megbeszélem velük), a nyereményeket majd leboltoljuk ;)

Részbarik

Tudom, nem erre számítottatok elsődlegesen, de ő a legfrissebb.




Születésének körülményeiről azt kell tudni, hogy a mosógépben tisztított és ettől nyilván összelabdázódott gyapjat egy profi kézműves ismerősömnek adtam, és ebben a formában tért vissza hozzám egy része.

A kisbarikról az elvetemült időjárás miatt sajnos jóval kevesebb kép készül, mint szeretném, mindenesetre az ovi már szépen alakul, viszont még nem mind születtek meg, szóval barilottóban egyelőre nem hirdetek eredményt, azt az egyet elárulom, hogy a harmadik születési dátumát senki nem találta el.

Barilottó 2018

Három-négy év óta számomra a naptárnál is megbízhatóbban jelzi a január elérkeztét, hogy masszívan elkezdek kisbarikat álmodni.

Én mondom, nincs az az urbánus/csillagharcos/párhuzamos unverzumos/hétköznapian unalmas álom, amibe ne férne bele ilyenkor még pár kisbari is észrevétlen illesztéssel, átlag minden második
éjszaka.

 

Idén talán még jobban rá vagyok csavarodva a témára, az ősszel ugyanis a fehér horda az addigi otthonából végre a saját kertembe költözött, így különösebb rákészülés (értsd: viszonylag emberinek számító öltözködés) nélkül is bármikor felmehetek hozzájuk is, nem kell a kapun kimenni és még 74 métert sétálni egy másik kerthez.

Késő őszre készült el beköltözhetőre a hodály és a körbekerített új terület, épp átlósan szemben a fekete barikkal, tökéletes egymásra átlátást biztosítva mindenkinek. Ez leginkább az első héten volt igen fontos részlet, mivel a fekete kos egy egész héten keresztül hisztisen bégett és toporzékolva ugrált a fekete sarokban, miközben Főkos a háremével a háttérben a fehér sarokból figyelte méltóságteljes nyugalommal a rinyálást, tovább hergelve ezzel legelsőszülött fiát. De egy hét után mindenki lenyugodott, azóta az élet még szebb, a széna illatosabb, a nyalósó még sósabb.

 

Ahogy haladunk a januárból kifelé, egyre közelebb kerülünk a várható bariáradathoz, és hát igény is volt rá, szóval újra meghirdetem a barilottót (nem mintha tudnám, hogy pontosan milyen eredménnyel és mit lehet majd nyerni, úgyhogy most csak mondjuk azt, hogy az anonim szerencsejátékfüggők számára biztosítom, hogy feketebárány-részük kiélhesse magát).

 

Segítő statisztika:

* Jelenleg 6 fehér és 2 fekete anyától várunk kicsiket, közülük 1 fehér még nem szült soha (fiatal még).
* Az elmúlt 4 évben a legkorábbi születés január 30., a legkésőbbi május 31. volt.
* A 8 anyából kettő olyan van, akiknek 4-4 ellésből 2-2 alkalommal lettek ikreik.

A következőkre lehet tehát tippelni, nem muszáj mindenre:
1. Az idei harmadik bari születési dátuma
2. Az ikerpárok száma
3. És hogy lány vagy fiú születik-e több (vagy X)

Felhőgyár

Avagy keféljünk vattacukrot.

A gyapjas kísérletezésem minden eddiginél előrehaladottabb. Kipróbáltam például, mert saját magam kellett megtapasztaljam, hogy mi történik, ha a többé-kevésbé már előmosott fürtöket egy párnacihában mosógépbe teszem. Elárulom: bazi nagy filclabdák történnek, úgyhogy ez a módszer csak akkor érdekes, ha kifejezetten ez a cél.

 

A következő gyapjúval (ami nem azért lett fehérebb, mert jobban kimostam) ugyanúgy indult a menet, mint korábban: ultrás víz, áztat-nyomkod, kiönt, új ultrás víz, áztat-nyomkod, mondjuk közel nem voltam olyan szépen öltözve a művelethez, mint a selyemblúzos Mrs. Morrison a hetvenes években Donegalban, de a lavórom nagyjából hasonló. A végére véletlenszerűen besikeredett egy hosszú záporos öblítés is, az esővíz biztos nem tett neki rosszat.

 



Száradás után elővettem az évek óta türelmesen és párban váró drótos kutyavakarót, amit direkt gyapjúhoz vettem valaha. A göndör tincseket legszívesebben megtartanám, ahogy vannak, de most a teszt kedvéért beáldoztam azokat is.



 Aztán majd szép lassan készülnek a további felhők is.

 

Gyapjas tanulságok

Sokat tanultunk ebből a hétből és a 22 bariból, íme, a főbb tapasztalatok:

• Racka jó, suffolk jó, merinó rossz. Nagyon rossz. Legalábbis nyírni.

• Merinót is lehet sárga nyelű ollóval nyírni, de halk sírdogálás lesz a vége. Ha vége lesz egyáltalán (a másfél órás első bari után nem hittem, hogy valaha vége lesz).

• A nyírógép nem ürdüngtől való találmány, de nem is csodaszer. De azért szerettük.

• Néhány merinót még géppel nyírni is szopás. Hajrá suffolk, hajrá racka.

• Az új-zélandi birkanyírós videók kifejezetten szórakoztatók.

   

• Férfiaknak: mindig legyen a (nemez)tarsolyodban pár macsó mese mindenféle sérülés eredetéhez kapcsolódóan – a „hónaljon rúgott egy összekötözött lábú, oldalán fekvő racka” nem macsó.

• Nőknek: ha helyzet van, ne számolgasd, hogy épp csak feleannyit nyomsz, mint a feltápászkodni készülő vastagbundás törpemamut, hanem határozottan vetődj és gondolj Angliára a gyapjú derékaljakra.

• A németek Armageddon idején is képesek tüchtigkedni. Az istállóban leterített ponyvára frissen odakerült, első adag vegyes trágya láttán a kedves háziasszony azonmód elszaladt egy tekercs papírtörlőért. De van remény, a negyedik birka utáni állapotokat látva már kicsit ő is überpedánsnak érezte a korábbi magatartását.

• A főzőmosás nagyon hasznos funkció a mosógépen.

• Kék-zöld foltokra még mindig a fekete nadálytő a legjobb.

Huszonkettőből tizenkettő

Amúgy nem értem én ezt a falut.

Máskor mindenki mindenre rákérdez, főként a nyilvánvalóra (megjöttél?) és az intim részletekre (hová mész?), de most senki nem volt kíváncsi arra, miért sétáltatunk egy asztal reggel-este az utcán.

Egyébként azért cipelgettük az asztalt kosárral a tetején, mert eljött a birkanyírás hete, a hűséges sárga nyelű olló csapágyasra hajtása, és asztalra fektetett rackákkal mégis derék- és térdkímélőbb az ügylet. Mivel az a helyzet továbbra sem változott, hogy birkanyírót igen nehéz találni a környéken, az eredeti nyíróasszonyunk már tavaly is nagyon boldog volt, hogy mi már önállóan intézzük a nyírás-körmölés-oltás szent háromszöget. Idén pedig vérszemet kapott pár hozzánk hasonló hobbibirkász is, de persze nem a nyírni tanulásra kattantak rá. Itt kettő, amott négy németajkú jószág, aztán az első kettő nyomán még hat birka tulaja említette reménykedve, hogy bajban van nyírásilag, nem-e-lehetne-e. E.

Ez természetesen nem az a munkakör, ami kifizetődik, de gyakorlásnak jó. Szögezzük le persze, hogy minket még nézőnek sem engednének be egy új-zélandi birkanyíró-versenyre, túl nagy gyakorlat még nincs a kezünkben, de pont annyival több, hogy a semmirutinosok megkönnyebbülve felsóhajtsanak. Szóval így lett idén az eredeti 10 sajátból 22 nyírandó állat, köztük 4 önkormányzati/állami juh is (velük még nem tudom, mennyire kell majd máshogy bánni, nyírunk-e beléjük címert vagy kapnak-e piros-fehér-zöld körmöket).

Mindenesetre tegnapra belőttük az eddigi maximális kvótát: 7 bari egy nap alatt. Meglett.

 

Fárasztó, naná. De ha azt nézem, hogy az egész nap madárcsicserben, egy diófa alatt, kapkodásmentesen telik, ráadásul megkapod mellé a legviccesebb barihisztiket (a kicsik közül kettő igazi drámakirálylány, olyan hangon panaszkodtak, míg az anyjukat nyírtuk, mintha egy ember nagyon bénán próbálna utánozni egy olyan barit, akinek ugrálás közben még teli is van a szája), akkor az ilyeneket bátran nevezem tökéletes munkanapnak.

A kezünk és az olló még bírja. Remélem a maradék 10 bari után is ez lesz a helyzet. (A rutinos versenyzők pedig, akik másfél perc alatt nyírnak egy barit, nyugodtan röhögjenek teli szájjal. Aztán jöjjenek tanítani.) A legnagyobb kérdés persze az, hogy idén történik-e bármi a gyapjakkal. Az egy évig esőn hagyást majd kihajítást már több éve csuklóból tudom prezentálni, ahhoz képest nagy előrelépés, hogy most az első adag suba már ultrás vízben ázik.

Barinap

Abszolút rekord, extrákkal.

A subásoknál az alap viselkedés és az alap bundavastagság miatt szinte lehetetlen megállapítani, hogy egyáltalán viselősek-e, és általában a közelgő szülés jelei sem látszanak. Így két nappal ezelőtt érthetően nagy izgalomba jöttem, mikor az egyik veterán anyánk tőgyet villantott – a kitőgyellés már biztos jele a hamarosti szülésnek, 48 órát adtam neki. Mondjuk ő már ősz óta úgy nézett ki, mint egy hatalmas, szőrös gömbhal, meglepett volna, ha nincs benne gyerek.

Aztán tegnap reggel egy másik lány is villantott, dörzsöltem előre a tenyerem a közelgő újabb bariboomra (hiszen az első három kölök már elmúlt másfél és két és fél hetes is). Annak ellenére, hogy voltak már ellentétes tapasztalataink, még mindig abban az alaphitben élünk, hogy főként éjjel-hajnalban szülnek (ahogy TK mondta, nyilván evolúciósan megvárják, míg a farkasok lefekszenek aludni). Szóval meglehetős meglepetésként ért délben, mikor visszatértem a karámba, hogy hopp, minden fakszni nélkül ott egy csuda minibari – a második villantótól.

 

A fentebb említett jeti gömbhal mozgása viszont óráról órára egyre billegősebb lett, egyre többször bámult üveges tekintettel maga elé. Ez nem az a világon elgondolkodós, kérődzés közben harmadfokú egyenletet fejben megoldós barinézés, hanem sokkal olyanabb. Szóval inkább kíváncsiságból, mint aggodalomból, de muszáj volt rá visszanézünk este.

Akkor kezdődött az igazi fészkelődés, és most végre megértettem a szó ősgyökerét. A mellső lábaival kaparta a földet, lefeküdt, felkelt, megfordult, újra lefeküdt, újra fészket kapart, sehogy sem volt jó, kereste a helyét nagyon. Időnként az oldalára feküdt, hatalmasakat fújtatott, hullámzott az egész állat. Az egyértelmű vajúdás közben a többiek látszólag flegmán jöttek-mentek-ácsorogtak, de valójában ez egy jól koreografált diszkrét távolságtartás és megbízható védelem kombinációja volt. A kicsik persze trollkodtak néha a közelében (vagy rajta ugrálva), de ezt senki sem minősítette veszélyesnek.

Mindeközben Főkos, ahogy az apák teszik azt mindenütt a szülőszobáknál, kívülről támasztotta elheverve az istálló falát, elmélyülten rágódva. Aztán felpörögtek az események, és bár a kisbari még nyilván csak a kanyarban volt, az anya már elővette azt a kedves, lágy, gurgulázó mamahangot, amit csak a kicsikkel használnak. Féloldalt fekve szült, gyakorlatilag másodpercek alatt, és amint kint volt a kicsi, a mama már pattant is négy lábra. Tíz perc múlva aztán folytatta a fészkelődést, és az első után nagyjából 15 perccel az ikertestvér is megszületett. Az egészben az volt a legszebb, hogy úgy szülte a másodikat, hogy az első közben végig a fejénél volt és tisztogatta.

 

Hihetetlen jófejség volt a mamától, hogy hagyta nekünk ezt az egészet végignézni (az egész során mi lélegzetvisszafojtva álltunk a közelben, de a derékig érő deszkaajtó túloldalán, igyekezve minél kevésbé zavarni). Kényszeres számolásilag viszont most össze vagyok zavarodva, egyelőre nehéz feldolgozni, hogy egy délután alatt megduplázódott a kicsik száma, és hirtelen háromból 6 lett. Mozgás közben legalább 17 darabnak látszanak.

Addig is

Nyugi, élünk.

Kemény világ ez

De Főkos feje még annál is keményebb.

Érkezett hozzánk látogatóba két csudajófej border collie, és mivel az egyikük kifejezetten terelőképzést kapott, ráadásul rendszeresen rackákkal edz, adta magát a helyzet, hogy a fehér nyájunkkal is összeismerkedjen.

Amíg a nyáj és a kutya az áramtalanított villanypásztor két oldalán állt, nem volt érezhető feszültség. Aztán abban a pillanatban, hogy kinyitottuk a zsinórkaput, Főkos kérdés nélkül azzal indított, hogy lefejelte a terelőpózba kushadt border collie-t.

Az így összezavart kutya ezek után felszólításra jó néhányszor újra megpróbálkozott a feladat teljesítésével, de a Főkos nem hagyta magát. Még háromszor lendült neki fejjel a kötelességtudó állatkának, majd amikor határozott családfőként elunta a dolgot, a nyájával együtt bevonult a hodályba, és mivel ő volt otthon, neki innen kezdve tökéletesen megfelelt az a patthelyzet, hogy onnan bizony sehova nem mozdulnak, bármilyen koreográfiával is próbálkozik az a kutya.

 

Ezzel persze bukták annak a lehetőségét, hogy átmehessenek a szemközti legelőre, de mivel nem tudták, mi a tét, nem is bánkódtak rajta. Mi viszont megnyugodtunk, most már biztos, hogy nem kell aggódnunk, ha aranysakál, kóbor kutya, róka tévedne a karámba. Mármint miattuk aggódhatunk, ha akarunk, de a rackák miatt nem kell.

P.S.: a kutyának igaziból nem esett ám bántódása, legfeljebb az önbecsülése sérült komolyabban

Mese a rafinált rackáról

A juhok általában nyájas állatok, kivéve ha az érdekük másként kívánja.

Amikor egyedül megyek a fehér hordát etetni-itatni, és messziről látom, hogy a kert alján legelésznek, igyekszem halkan mozogni, mert amúgy ha észrevesznek, akkor egyből egyetlen 36 lábú, 18 szarvú óriás barivá válva lobognak felém, úgy pedig kicsit nehézkesebb a bálázás-vizezés, ha a teljes gyapjúhorda körülvesz.

Ilyen messzi legelészősen bóklásztak valamelyik nap is, csak az egyik lány volt kicsit közelebb hozzám, és ninjamozgás ide vagy oda, ő észrevett engem. Már nyitotta is a száját az üdvözlő és a többieknek jelző bégre, de hirtelen benne akadt a beee, határozottan összeszorította a száját, és szinte lábujjhegyen settenkedett be az istállóba, végig szemmel tartva engem is és a többieket is.

 

Sikerült a csel.
Abban a tíz percben egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki hiányolja a nyáját. Végre egyes egyedül tobzódhatott a lucernabálában, lökdösődés és csattogó szarvak nélkül. Esküszöm, még az is látszott rajta, hogy tök elégedett magával.
Szerintem a birkaszociológia méltatlanul háttérbe szorult szakterület.