19: A rózsaszín korszak vége

A sokfelvonásos veranda már-már majdnem kész.

A verandanövesztés különböző fázisairól többször is beszámoltam korábban, a legutolsó stádiumhoz jutva örültem, hogy van többé-kevésbé nem beázó tető fent, meg beton lent. Az persze zavart, hogy minden éppen vagy sose használt cucc/szemét is itt tornyosult putrisan, de volt egyéb teendő.

Ám eljött egyszer csak az a pont, amikor házon belül az eredeti romos állapotokhoz képest akkora fejlődés mutatkozott, hogy rendezett(ebb) és rendezetlen között még szembeszökőbbé váltak a különbségek. Ennek következtében nemtom hány év itt élés után döbbent rácsodálkozással néztem körül egy reggel a verandán: baszki, ez rózsaszín…

Pedig már a legelején is feltűnhetett volna...

Onnan kezdve már nem az állandó kupleráj, a két éven át a veranda közepén szobrozó és sose használt, de mozdíthatatlanul nehéz szalagfűrész, a kivillanó meztelen téglák és az ablakok körül dudorodó, egyre barnuló sárga purhabok zavartak a legjobban, hanem a rózsaszínség. Tettidő lett.

Tényleg több ezer képet nyálaztam át, hogy be tudjam mutatni az eredeti állapotok drámai rútságát, ám valószínű, hogy van egy öntudatlan esztétikai szűrőm, mert mint kiderült, szinte mindig úgy fotóztam a verandán és környékén, hogy az ocsmány részek ne látsszanak. De szerintem a lényeg így is érezhető:

 

Az évezredek során több mint négy rétegben, különböző színekkel és hengerekkel felvitt díszcsicsát az eredeti festékanyagok miatt lecsiszolni se lehetett rendesen, bár hősiesen megpróbáltam (máskülönben a mészfestéket úgy dobta volna le magáról az enyves cucc, mint a huzat), végül a csiszolás/glettelés/vakolás megfelelő kombinációival ez el lett sikálva, kifehéredhetett végre a (főként) rózsaszín fal.

Az ajtó és az ablakok kapcsán pedig kiderült, hogy megfelelő körülmények együttállása esetén simán tudok elvtelen ribanc lenni. Utálom az oldószeres zománcfestéket, ennél jobban csak a fényes zománcfestéket utálom jobban, de amikor a festékboltban erőszakosan a szemem elé ugrott a Military zöld elnevezésű magasfényű zománc, egy pillanatot sem haboztam, pont ez a szín kellett nekem.

A vályogrész alján téglasor állja útját az egereknek, a raklapokból barkácsolt 3 méteres kanapé is kapott végre vastag-masszív szivacsmatracokat, eltűntek a mindenhol lógó vezetékek, helyére került a saját lakást is kapott dartstábla, felcsavarodtak ide-oda a tündefénysorok, szóval lounge-hygge-vagyamitakarsz.

A talaj még mindig natúr beton, de azzal a következő tíz évben nem tervezek foglalkozni. Legalább jól lehet rá krétával rajzolni.

8: Elöl deszka, hátul léc

Nagy utat tettem meg a mosogatólavórban fürdőző halott egér óta.

A konyha mindig is a leghosszabban fennmaradó tétel volt a ház belsejét érintő „meg kéne már csinálni” nevű kilométeres listán. Hét év alatt számtalan átmeneti megoldás született és használódott. Máshol ennyi idő alatt komplett városok épülnek fel, mondjuk nem négy kézzel és közelítőleg nulla forintból, de így legalább a beszámoló majdnem olyan hosszú lesz, mint maga az elkészülés…

Az alapkonyha:

Azt a fotót pont nem sikerült megtalálnom, ahol a kezdeti konyhaság ezer százalékot javult, midőn lett egy vízforraló, egy kenyérpirító és egy szendvicssütő, miközben a lavóros mosogatóba reggelre még sokszor belefagytak az úszni nem tudó egerek. De a többi állapotról azért akad pár werkfotó.

Eleinte a lavóros mosogató napközben íróasztal is volt:

Minőségi ugrás: ajtólapokból barkácsolt pult, beépített főzőlappal, ráfestett tatárbeefsteak-recepttel (a pult később mini palántázóházként végezte)

Pár éve egy Mikuláskor ennyivel közelebb kerültünk a konyhasághoz:

Lassan lettek pultok és alá váz:



Majd idejét láttuk felszedni a cementlapokat, és akkor még azt hittük, hogy a betonra a betonfesték jó ötlet lesz (nem lett)

Amint lett sütő, újra gasztronómiai magasságokat ostromolhattam:

És amikor kiderült, hogy a betonfestett padló nem járható út, újra szétszedődött minden, hogy lamináljunk. A megtévesztően konyhaszerű kinézet, a padló, a pult és egyebek ellenére az egész hozzáférhetetlenül takaríthatatlan és minden körülmények között kuplerájos kisugárzású:

2014 májusában, a hematómás mozaikcsempés stádium után állt meg mindenféle haladás (kivéve a kosz-, por-, hangya- és egérfelfejlődést), de én még közel 3 évig annak az ígéretnek a hitében éltem, hogy ember majd egyszer csak megcsinálja a bútorokhoz az alapokat, nekem csak nagyon türelmesnek és megértőnek kell lennem addig is.

Aztán ember végül benyögte, hogy ő bizony nem tud konyhát csinálni. Ebben nem az volt a baj, hogy nem tud, hanem hogy évekig erre is fölöslegesen vártam, szóval ettől úgy felszívtam magam mérgemben, hogy kijelentettem: akkor én fogom megcsinálni, úgy és olyanra, ahogy én akarom, és nem érdekel, hogy rajtam kívül bárki másnak tetszik-e.

Számos okom volt egyébként arra, hogy miért nem akarok bolti konyhát, ezek közül a legfontosabbak:

1. csak
2. nincs rá pénzem
3. a meglévő alapok minden standardból kilógnak, esélytelen passzintani hozzá bármi normál lakásba tervezett méretű dolgot
4. egyenes vonalak és derékszögek továbbra sincsenek a házban (padló, falak, gerendák vagy bármi se)
5. nem akarok komoly, felnőttes konyhát
6. nem akarok újnak kinéző bútorokat

Na most abban meggyőződésesen nagy arccal biztos voltam, hogy a fenti listához igazodva három lényeges elemet garantáltan tudok prezentálni: a.) nem felnőtt b.) nem passzentos-elvágólagos egyenes c.) nem újnak kinéző dolgokat én is össze tudok hozni. Úgyhogy elkezdtem mérni, matekozni, előszedni az ajándékba kapott kis raklapokat, színekkel játszani, dekopírfűrésszel ismerkedni és mesteri magasságokba emelni az ikea-hacker gondolkodásmódot.

Egészen röviden: vettem végül egy olcsó hálószobai háromfiókos komódot, egy még olcsóbb, sütőszekrénynek hívott valamit, amiből nekem a fiók a tűzhely alá kellett, a lapok meg a kihúzós tányértartó/csöpögtető mellé falnak, és a minimál helyeket kihasználandó még egy 20 centi széles kihúzós kosaras szekrényt. Nem kizárt, hogy a fehér country fogantyúk többe kerültek, mint a bútordarabok, és egyébként megdöbbentő, hogy a fenyő díszléceknek is milyen komoly áruk tud lenni ekkora tételben. De szerintem megérte. 

És most, hogy ez nagyjából másfél éve egyben van, a padló felszedésén gondolkodom…

Retróból retró

Mert fiók az kell.

Minél több mindennel foglalatoskodtam a télen, minél több bizbaszt kellett a kezem ügyében tartani állandóan, annál inkább rájöttem, hogy az íróasztalom nem elég. Íróasztalnak rendben van, de semmit nem tudok normálisan tárolni, minden az ablakmélyedésekben köt ki, kuplerájosan, de legalább soha semmit nem is találok. Egyre égetőbb szükségem volt fiókokra.

Aztán Hobbikertész lőtt nekem komoly 5 ezer forintért egy masszív, egyedi gyártású, 11 fiókos darabot. Nyilván nem a szépsége miatt mondtam azonnal, hogy kell, hanem mert megláttam benne a Potenciált. Szegény asztalt azóta is gyakran nevezem Potenciálnak, de szerintem érthető.

 

Nem tudom megmondani, hogy az iskolapad-zöldessárga kemény laminált felülettől, vagy a megsárgult hatvanasévekes fiókhúzóktól viszkettem jobban, de ezeket a szemem elegánsan azonnal múlt időbe tette, és a szállítás után öt perccel már elő is rántottam a csiszolót.
 

Ennél a pontnál szoktak mások felsikítani, hogy jajj, de miért nem a szép natúr fafelület maradt. Egyszerű: rengeteg a natúr fafelület a hálószobában, a padlótól az ágykereten át a gardrób dobogójáig, szóval nem maradt natúr fa, fel sem merült.

Innen már csak a színkeverés volt kérdés. Hátráltató körülmény, hogy az ember nem számol azzal, hogy a sárgából és fehérből meg egy kis feketéből zöldes izé lesz, nem vajszín. De végül megoldottam. A váz napszaktól és helyzettől függően a kék és zöld mindenféle árnyalatát mutatja. Kapott svéd viaszt is.

 

Ahogy a festés elkészült, a laminált asztallap még gázabbnak nézett ki. Első felindulásból maradék festékkel lekentem, az eredetinél bármi jobb jeligére, de másnapra kelve úgy döntöttem, csinálok rá inkább rendes, nagy munkafelületet. Padlódeszkából vágtam, ragasztottam, pácoltam és selyemlakkoztam. A színeket egyébként gombhoz a kabát jelleggel lőttem be, mert kinéztem magamnak egy hozzám képest döbbenetesen csajos és retró fiókhúzót, és csak reméltem, hogy majd tényleg jó lesz a végeredmény.
Addig is, míg a rendelés megérkezett, kellett valami, amivel kihúzhattam a fiókokat, úgyhogy a 45 forintos fehér plasztik gombokra rászalvétáztam egy kevés borostyános kacskaringást. Azzal sem nézett ki rosszul.

 

 De aztán megérkeztek a pöttyösök, és így lett teljes a kép.

 

Mostanra belaktam, jól elférek rajta-benne, szeretem. Már csak a régi asztalt kéne kivinni mellőle, különben hamarosan a 3 méter összfelület is be lesz lakva...

 

 (Biztos lehettek volna jobbak a fotók, ha lett volna hozzá kedvem, de nem volt. Itt sárgábbnak néz ki, mint amilyen, de a hálószobai fényviszonyok között végképp lehetetlen volt a színhelyes fotózás.)

A Napfény színe

Pedig sokan megesküdtek volna rá, hogy máglyán fogja végezni.

A szétnyitható, politúrozott felületű szocreál asztal kezdettől fogva a ház tartozéka volt. Én pedig kezdettől fogva gyűlölve utáltam, mert funkcionálisan hiába megfelelő darab, ha – napszaktól függően változó mértékű – neurózisba esem, akárhányszor csak ránézek.

Annyira randa volt, hogy sose csináltam róla saját fotót, ezt úgy loptam a netről

Tehettem volna rá persze terítőt, de attól meg a depresszió kerülget, hát kinek hiányzik az?* Még az sem javított a renoméján, mikor a hasa alá tekintve kiderült: a Bubiv remeke a Napfény fantázianevet kapta a gyárban.

Poliészteres lábazat, nitrólakkos felületkezelés

Eljött az a pont, hogy lefestem, ennél bármilyen szín csak jobb lehet; még a ragadós, és a matt kivitelben is fényesnek tűnő zománcfestékkel is hajlandó voltam érte kicsit megbarátkozni.

Az ’50-es és ’60-as éveket rengeteg mindenért lehet becsmérelni, dizájnvonalon is több kötetre rúg a bűnök száma. Én most leginkább azon háborogtam, hogy kikevertem egy tökéletes Északi Mentazselé™ árnyalatot, ami a felületre kenődve szinte azonnal Hiteles Kredencszínn险® változott…
Szelídítettem még kicsit rajta, most fényviszonyoktól függően a Fázós Kékróka™ és a Januári Alga™ között mozog, középszürke lábakkal (lehetetlen színhelyesen fotózni), szeretem.

Igazam volt, még Kredencszínűen is jobb lenne az eredetinél.

A piros sarokban felkészül a hőlégfúvó, jönnek az ajtók és keretek.

*Igen, tudom, hogy – főleg a textilfélékhez való amúgy szerelmes viszonyulásom tükrében – nem normális a szőnyeg/függöny/terítő fóbiám.**
**Pszichológus olvasóknak: nem, nem akarok beszélni róla.

Trailer

Jön! Jön! Jön! A fürdőszoba-trilógia hatodik, még mindig nem befejező része!

Tesztelő settenkedés - dübörög

Bal sarokban a mosógép lakhelye

Country style előkészületek, rózsás hangulatban

Az egykaptafa éjjeliszekrény/mosdószekrény is öltözködik

Hamarosan csiszolt-pácolt rendezői változatban, extrákkal...

Ősember kerestetik

Tüzes éjszakák az északnyugati átjáróban.

Sok éve a legelső lendületes és vérverejtékes munkánk a házon a (most már) boltíves átjáró kialakítása volt a (most már) fürdő és a (most már) háló közötti fal áttörésével. A nyílást azóta is rendeltetésszerűen használtuk (mármint ki és be irányban átközlekedtünk rajta), de a számtalan szerszámnyommal csipkézett falfelület változatlanul maradt, dacára a bizonyosságnak, hogy a csupasz vályogfaltól származik házon belül az Örök Por nagy része.
Ember jó darabig gondolkodott mindenféle burkolatokon, én kezdettől fogva arra szavaztam, hogy maradjon a barlangos enteriőr, és a fantáziadús fantázianevű festékek felhozatalán elmélázva végül mélyvörös sziklafalat álmodtam. Az újabb vizitkor a festékboltban eltököltünk megint sokat, hogy a veszett homár, agresszív vérnarancs, libanoni tűzfészek és hasonló veszélyes nevű meggyárnyalatok közül melyiket válasszuk, meg azon is aggódtunk kicsit, mi van, ha nem megy majd a fal az ágynemű színéhez, mert akkor aztán festhetjük újra (mert az olcsóbb, mint másik ágyneműt venni), de még zárás előtt döntésre jutottunk.

Az eltávolíthatatlan, 103 éves dugaljat esetleg gumikacsás fotóval takarjuk később

Ember eztán ráfröccsöntött a falra valami cementes vályogporfogó híg szutymákot (meghagyva így az eredeti rücsköket és hupákat), majd bíborba borította az ívet, csak előtte még mindkét oldalon kivájt egy-egy teamécsesnyi falfülkét, amit egy hirtelen giccsrohamban közös megegyezéssel aranyra festettünk. És mindez még az ágyneműt sem üti.

Egy horgolt nyúl behúzott füllel pont elfér benne

Hanyatt fekve se színhelyes a kép: az állandóan változó fények miatt legalább tízárnyalatos a gránátalma

A bejárat buján bűnbarlangosra sikeredett ily módon, főleg ha a mécsesek is égnek a falban, és valahogy nagyon jó érzés keresztülmenni rajta.
A további tervek között szerepel az életünk néhány fontos hétköznapi jelenetét ábrázoló paleograffitik létrehozása (pálcikafigurákkal: ember fűkaszál, ember íjászkodik, asszony függőágyban hever, asszony babot fejt, macska kolbászt lop, Főkutya megvúzza a templomharangot, traktorral autót húzunk ki a sárból, ilyesmik), a kivitelező még kérdéses, pályázati anyagokat és referenciamunkákat max. 2 kilós szikladarabkákon várunk a szerkesztőségbe.

Esküvői szezon

Hetedhét határra szóló, már-már orgiás lakodalmat csaptak a körülmények, és a bulizásuk épp csak annyira féktelen, hogy nagyjából minden tevékenységünket akadályozzák, ráadásul a násznak köszönhetően szaporodnak is, mint a nyulak. 

Leginkább a birsalmasajthoz tudnám hasonlítani az elmúlt időszakot, amennyiben sűrű, nagy erőkkel folyamatos mozgásban kell tartani amíg készül, különben lávaforrón köpköd, beterít mindent és megéget, és mikor fellélegeznél, hogy vége, akkor kiderül, hogy van még egy adag, ami főzésre vár. A végeredmény meg úgy eltűnik, mintha sose lett volna. Na, ezzel végre arra is rájöttem, hogy biztos azért kellett nekem életemben először pont most birsalmasajtot csinálni, hogy ezt a csodásan szimbolikus párhuzamot leírhassam.

Voltak egyébként figyelmeztető jelek, fel is tűntek, csak értelmezni nem tudtam őket rendesen. Az egész a sütővel kezdődött, Tarhonyakártevőék látogatásakor bosszankodtam először, hogy a mindig bevált pite erősen alulexponált lett, biztos elbaltáztam valamit, de végül kiderült, hogy a hiba a hőfokszabályozóban van. Garanciapapírok és távolságok okán hónapokig húzódott a szerelés kérdése, majd a végül megérkező szerelő kijelentette, hogy ilyen hiba nem létezhet. Hagytam neki egy kis időt, hogy magától rájöjjön: de, létezik. Persze honnan is tudhatta volna, hogy nálam minden probléma egyből X-aktás?

A sütő felől tehát belemerülhettem volna végre az almáspite illatú boldog őszi napok nyugodt lebegésébe, de ehhez a magazinos idillhez túl sok volt a munkaügyi tennivaló, miközben a házat is igyekeztünk lakhatóbbá tenni, és a rengeteg konzerválandó zöldség-gyümölcs mellett számtalan, egymás sarkát taposó apróság is stresszesített még, kósza áramkimaradásokkal, családi eseményekkel tarkítva. Próbáltam megoldani a helyzetet, de csomó időt elvittek az időtágítással kapcsolatos sikertelen kísérletek, és az öntöbbszörözésből is csak enyhe skizofrénia lett,és akkor újabb körülmények ültek lakodárét.

Ember hirtelen nélkülözhetetlenné vált a munkahelyén, ami többek között azzal jár, hogy szabadnapja sincs, de legalább mindig sötétedés után ér haza, így a sok köbméter (egyébként is késve érkezett) tűzifát még mindig nem bántotta a láncfűrész, és a kertben is csak annyi téliesítés történt, hogy két karóval kijelöltük, mennyire legyen jövőre kétszer nagyobb a vetemény. Mondjuk a paradicsomok, paprikák, uborkák és sárgadinnyék még mindig vígan érnek, ők nem panaszkodnak a késlekedésre. Illetve a veranda is téliesítve van, két kályha kint várja a hideget.

Nekem viszont annyi hasznom származik ember nélkülözhetetlenségéből, hogy nincs oka és ideje azon nyígni, hogy elloptam a laptopját. Az enyém ugyanis a munka dandárjának derekán megdöglött, pontosabban szólva nagyon hangos halálhörgéssel ellenzi már a bekapcsolást is. Röpke két hónappal azt követően, hogy az asztali gép is örök sztrájkba lépett. Gyorsan számba vettem, hogy mennyi nélkülözhetetlen ésvagy pótolhatatlan cucc van a vinyókon, igyekeztem nem pánikba esni, és azzal nyugtattam magam, hogy az ott pihenő fotók helyett talán van a telefonomon is pár használható, amin meg tudom itt mutatni a haladás fázisait. Na és ekkor mondta azt a telefonom is, hogy kakukk, egész pontosan 2 perc 43 másodperc beszélgetést bír köldökzsinór nélkül, falhoz kötve meg hülyeségeket csinál. Hogy beázó tetőket és csak lejtőn induló autókat ne is említsek. Megoldható dolgok ezek mind, csak időzítést és mennyiséget is összeadva kezdem magam úgy érezni, mint egy speciális kommandó, aminek minden percben minden létező felmerülő eshetőségre felkészülten és rugalmasan kell azonnal reagálnia.

Összességében és tulajdonképpen egyébként kösz, jól vagyunk. Tényleg. Ráadásul fehérek a falak, sima a padló, és élvezem a takarítást. Mondjuk jó lenne elvégezni valami időgazdálkodási kurzust, csak épp nincs rá időm. Emiatt a zseniális időbankos ötletemet sem tudtam még tökélyre fejleszteni.

Csak a tisztesség kedvéért előástam pár fotót

Lesznek majd jobbak is, úgyis mindjárt újra szétbombázzuk a helyet

A fentiek figyelembe vételével tehát elnézést mindenkitől, akinek nem írtam, meg azoktól is, akiknek igen, csak hülyeségeket. Bízom benne, hogy a körülmények lassan belefáradnak a hepajozásba.

Betonkemény

Egy a fontos: betonozás közben is legyen kéznél mindig elég befőttes üveg.

Alig két év rákészülés után szinte váratlanul ért minket a péntek, annak a napja, hogy átpakoljuk a fürdőszobai átjárót, a konyhát és a nappalit a vendégszobába (vizuális segítség itt). Ezek után én túl sok fizikai részletben nem vettem részt, mert dolgoznom kellett sokat, meg lefektettem a Birtok epervezetékét, de nyilván nem maradtam ki az eseményekből.

Előzetes kárpótlás a további hatvan, szürke és betonos képért

Szombaton jött a Jól Bevált Csapat vakolni, és rádöbbentem, hogy most már biztos elég régóta élek itt, ha a hátam mögött elhangzó tii kőneneee sindő* fonémasort odafigyelés nélkül is tudom értelmezni és fordítani. Luktalanodott a fürdőszobai átjáró minden pontja, és közben downgrade-eltük a talajt is: cementlapos padlóból földpadlósat csináltunk,

Nagy felbontású nappali

már csak a tevekaravánok és a strandtörölközők hiányoztak a képből.

Sértett sivatagi cica

A konyhát lapra szereltük

Az utolsó szósz jogán még csináltam egy pudingot

és kiköltöztettük a pajtába.

Palacsintasütés közben derült ki, hogy nem teljesen vízszintes

Vasárnap elindult az Ároktalanítási Hadművelet is, és mikor már épp csak egy keskeny betonozatlan csík maradt, szólt SzembeJuli, hogy megfőztek több tonna céklát, szívesen ad át belőle, de azt még akkor most kéne eltenni. Tehát félig a talaj fölött lebegve gyorsan kimenekítettem néhány dunsztost, ecetet és fűszereket a spájzból, és mivel úgyis annyira ráértem és minden körülmény ideális volt, bemásztam a hálószoba ablakán egy lavór főtt céklával, hogy szépen befőttesbe savanyítsam őket a fürdő frissen vakolt falai között, praktikusan a mosógép tetején. Az közben eszembe se jutott, hogy ráadásul én még sose csináltam semmilyen savanyúságot.

A felszedett cementlapok sorsáról még nem döntöttünk

Itt már a fürdőből kifelé nem vezetett út

A kémény is újjászületett

Kora délutánra elterült az összes beton, elzárva ezzel a hozzáférést vendégszobához és spájzhoz is, és mivel nem akartuk zavarni a kötögetésben, gyorsan elhaladtunk a Városba festéket venni. Mert ugyan se időnk, se energiánk, de hát most logikus a meszelést is megejteni.
A festékplázában aztán komoly dilemmázás vitte el majdnem egy óránkat, mert mindenféle telített és élénk színű festékekbe botlottunk, embernek pedig eszébe jutott, hogy milyen jól nézne ki, ha a fehér falak közt a nappaliban a szinte vadonatújra vakolt kémény húdevörös lenne. Az igazi tipródás és röhögés innen indult, mert bármilyen szép és erős is egy szín, én akkor is a betűket látom meg először, és nagyon nehéz volt eldöntenem, hogy a fűszeres jakvaj, a hajnali áhítat vagy a rejtőző leguán-e a legjobb név egy színárnyalatnak (listás volt még a shaolin köpeny, a távoli vitorla és az ébredő rét is). A kérdésre egy hónap múlva visszatérünk, a betonfestés idején, egyelőre csak a (szerintem falusi pirkadat fantázianevű) vadfehér mészfestékkel tértünk haza.
Szépen bemásztunk a hálóablakon, előtte megnyugtattuk a totál stresszes cicát és kutyát, hogy csak egyet kell kint aludniuk (a macska máskor bezzeg önként tölti házon kívül az éjszakákat), és akkor jött a britántól a mail, hogy neki épp most, este tízkor lenne szüksége két hagymára meg a botmixeremre. A hétvége során nem először merült fel bennem, hogy a megőrülés igazán kellemes megoldás lenne minden bajomra, de ennél a pontnál már a céklákkal is szívesen cseréltem volna.
(unatkozókat és az olvasók unatkozó ismerőseit felkérem, hogy ráérő idejüket erre az URL-re utalják át nekem, köszönöm, és akkor hamarosan folytatom fehér falakkal és elektropölékkel)
*(Tibi, kőne nekem egy sindő === Kedves Tibor kolléga, szükségem lenne egy zsindelyre (deszka, esetleg cserépdarab) az élek vakolásához)

Köss, fess

Jó rég nem betonoztunk már.
Olyan rég, hogy akkor álmomból felkeltve is tudtam a mályvás beton meg a normál beton keverési arányait, többféle lapátra hangszerelve, most meg az összetevőkön is gondolkodnom kell. Na de ugye az ember igyekezzen mindig fejlődni, most a betonozás elméleti ismétléséhez hozzácsapom plusz ötösért a betonfestés tételét is. Ennek oka, hogy a konyha-nappali padlózati szituáció a legfinomabban fogalmazva is tarthatatlan. A Nagy Porfelhő Hadművelet eredményeképp lett ugyebár mínusz egy fal, de gazdagabbak lettünk egy lövészárokkal. A homokos aljzatra lazán ráillesztett, évszázados cementlapok tisztán tartása önmagában sem egyszerű, de amikor az immár egybenyitott konyhát és nappalit túlgondoltan autentikus country-enteriőr jelleggel egy 30-60 centi széles, két méter hosszú földsáv választja el egymástól, akkor konkrétan impossible mission. Én csak azt csodálom, hogy az elmúlt másfél évben nem mondtam fel jelent ott meg se akác, se vakondtúrás. Egy darabig eljátszottam ugyan az ötlettel, hogy befüvesítem a csíkot, de a francnak van kedve még a házban is gyepet nyírni, úgyhogy maradt parlagon.

Beltéri petanque-pályának meg túl kicsi

A kitartóan gyűjtögetett takarékbélyegekből mostanra szűkösen összegyűlt akkora vagyon, hogy legalább az anyagokat meg tudjam rendelni a betonhoz, idővel az is porzik, ha nem burkoljuk, de mégis jobb. Meg persze akarjuk is burkolni, de az anyagi kérdéseken túl nagyjából ugyanolyan összhangzattani dilemmában vagyunk, mint a hajópadló színének az idején, egyelőre annyi biztos, hogy kb. 25 négyzetméterről beszélünk. A fa padlóhoz sajnos minden körülmény alkalmatlan: a konyha eleve a belépő is, sár, kutya, macska, jövés-menés, kandalló, trópusi fára pedig nem futja a malacperselyből. Logikusnak tűnhetne a járólap, de ha mondjuk mesebeli ezer forintért kapnánk négyzetméterét, akkor is minimum ugyanennyivel kell számolni a ragasztó és a fuga együttesét, és akkor még nem kértük a lerakáshoz szaksegítséget. Továbbá egyáltalán nem vettük figyelembe azt a tényezőt, hogy egyikünk sem rajong a kerámia padlólapokért.
Újra előjött hát a többször felmerült betonfestés kérdése: olcsóbb is, egyedibb is, bonyolultnak sem tűnik, csak fel kell fókázni a festéket a jól előkészített, megfelelő érettségű, kiegyenlített betonalapra. Tehát valójában csak a szín és a minta kérdésében kéne dűlőre jutni. Hogy a minta szabályosan vagy itt-ott legyen elhelyezve. Egyáltalán milyen minta? Kutyamancsnyom, pitypang, világtérkép, vagy geometrikus valamik? Volt egy pont, amikor a QR-kódba ágyazott kedvenc novellák, versek, egyéb szövegek is egész jó megoldásnak tűntek, de aztán közelebbről is megnéztem a geek-mozaikot, és arra jutottam, hogy fessen ilyet, akinek Vasarely volt az őse. Jó, ezen van még időnk eltörpölni, egyelőre a betonozás időpontját sem tűztük még ki (a nagyon konkrét „hamarosan” a határidő), de az már most biztos, hogy azzal megint háromnapos szórakozást nyújtunk a falunak. Igen, az lesz az a rész, hogy pár napig a fürdőablakon át kell majd közlekednünk.

Fehér meglepetés

Nem, nem a hó lepett meg, arra számítottunk.

Annyira, hogy ember napok óta tervezgette megismételni tavalyi kalandját a snowboardommal: akkor a falu örömére a főúton próbált deszkázni, most a kert vége felé vettük az irányt.

Ilyenkor belülről és kívülről is nyerhető víz a kútból

Mivel már másodszor állt életében boardon, szakértőn kijelentette, hogy a ratrakok krónikus hiánya miatt nem elég jó sípályának az egyébként tökéletes lejtésű terep, én meg ráhagytam, mert rövid két perc alatt minden ujjam ráfagyott az exponálógombra.

Mit nekünk francia Alpok?!

Hasonlóan kiszámítható volt Főkutya megbolondulása is, mindig ez van, ha havazik. Ilyenkor negyvenkilós földfelszíni vakonddá változik, és addig pörög háton, meg csúszik fejen orral előre, amíg csak van hó. Ráadásul ettől folyton annyira ugrabugra és boldog, hogy embert is csak ímmel-ámmal akarta megmenteni a gonosz snowboard ármánykodásaitól.

Fehér orral sötétedéskor is jól fotózható

Köznapi életünkben az elmúlt hónapokhoz képest masszív javulás nem állt be, hogy egész finoman fogalmazzak. Forráshiány okán a házban csak olyasmik változhatnak, amikhez már van itthon kész vagy újrafelhasználható anyag. Ugyanakkor az érdekes történések szerencsére engem továbbra is megtalálnak, ennek köszönhetően a Birtoktól távol töltöttem egy hetet (pusztán csak azért, hogy felkészüljek a mostani hóra, tényleg), és eközben (a sajnos nagyon ráérő) ember előre megfontolt szándékkal meglepetést készített nekem.
Pont annyi mészfesték maradt, hogy a nyáron vakolattal luktalanított fürdőrészen fehérre varázsolja a falakat. A mobilos képeken nem feltétlenül érződik, de sokkal tisztább és tágasabb és világosabb így az egész, egyesek esküsznek rá, hogy most már ők is látnak odabent lámpa nélkül.

Koszlottan, vakolattal, hengerelt mintával, a mentás zöldborsópüré árnyalatában

Fehéren, őshonos kockaelefánttal; ez is a zuhanyzórészből fotózva

Festéskor nem ezen a létrán állt

Ezek után kicsit megrettentem, hogy mecsoda vakító ragyogás lesz a konyhában, mikor majd az ottani vakolatszürke falak is hófehérré változnak a három ablak körül, úgyhogy már a spájzajtó és a konyhabútor színén gondolkodom. Igen, szép lassan, darabonként készül ám a pult alatti konyhaszekrény-konglomerátum is…
És mivel az elmúlt napokban a hőszigetelés országszerte divatos keresőszó, azt is szeretném minden értünk aggódó pesti ismerősünk (mostanában köszönés helyett mindig úgy veszem fel a telefont, hogy 'nem fagytunk még meg') tudomására hozni, hogy pont a hideggel semmi bajunk, tudunk fűteni, sőt, ha kicsit se nézünk kifelé a kert végéig tartó magánbuborékunkból, akkor az élet is szép.

Fehér éjszakák

89 és fél százalékban késznek nyilvánítottam a hálószobát.

Mondhatjuk, hogy 2006 óta folyamatosan alakul, bár a kezdetekben még nem is volt biztos, hogy pont ez a helyiség, azaz az egykori nyárikonyha (szoba2) lesz végül a mienk. Kronológiai sorrendben íme a legfőbb hálószemek, sok képpel és linkkel.

Eredetileg ide csak a veranda felől volt bejárat, úgyhogy első lépésként kézi erővel, a mostani fürdő irányából elkezdtünk ajtót vágni.


Akkoriban például létránk sem volt, de azért csak elkészült a házi diadalív. A háttérben a nyárikonyha kamrájának ajtaja.


Ezek az akácok most pont az ágy körül nőnének, ha hagytuk volna őket békén. Az ajtót és a hozzá tartozó falat időközben kiütöttük, így lett a szoba L alakú.


Az építőanyagok raktározása idején még nem okozott gondot a félméteres szintkülönbség a két szoba között.


De aztán muszáj volt megásni a medencét, az innen kiszedett föld is nagyrészt a kibővített veranda alapja lett.


Mikor úgy gondoltuk, ennél már nincs lejjebb, előbukkantak az agresszív akácgyökerek, amik a ház alatt zavartalanul növekedtek.


A gyökértámadások ellen muszáj volt egy vastag betonperemet húzni az északi falra.


Aztán sok kalandot követően január végén földre került a lambéria hajópadló, beköltöztünk, és a divatos etno-stílusok közül mi a „talibán bunker” fantázianevű enteriőrt választottuk.


De a lövésnyomokon túl azért volt fűtés, lehetett mezítláb járni, a mindenféle színű és méretű gipszkartondarabokkal borított plafont meg igyekeztem kihagyni a látóteremből, ezért mindig ember volt alul.


A mostani hétvégén pedig végre eljött a meszelés és padlóviaszolás ideje.


Egész civilizált, de nosztalgiából hagytunk még pár drótot kilógni a falból, és padlóközelben néhol hiányos a meszelés.



A hiányzó apróságok röviden: a beugrót teljesen elfoglalja majd egy orbitális könyvespolc, közvetlen mellé/elé heverészős olvasóhencser kerül. Lefestem az ablakkereteket belülről, amint megállapodunk egy bizonyos színben. Rusztikus vakolás után az ajtóív is színt kap, felezett deszkákból lécek készülnek a padló és a fal találkozásához, és rendes deszkaburkolat lesz a betonperemen. Majd egyszer talán lámpákat is veszünk, de ne szaladjunk ennyire előre, még foglalatok sincsenek. És ha mindez megvan, akkor valami ilyesmivel zárjuk az egészet: