2020. március 29., vasárnap

Szülőszoba


Jó pár éve már azon is szörnyen meghatódtam, mikor a kedvenc barim megengedte, hogy végignézzük az ikerszülesét a sötét, hideg, esti istállóban.

Idén még ennél is nagyobb varázslatok vannak: múlt héten nyárias márciusi melegben, fényes nappal láthattam, ahogy egy fekete kicsi megszületik, egy hétre rá pedig a második számú fehér kisbari születésénél tudtam jó helyen és jó időben lenni (mert a korábban említett anyahajó profin kivárta a hideg és a hó elmúltát, és csak utána engedte ki a csomagot).

Nem feltételezem, hogy túl sokan átérzik, mitől is olyan csudálatos ezt végignézni minden fújtatásával, nyálkájával és maszatolásával együtt, de az. A tetejébe ez most egy burokban születés volt, nem mondom, hogy néhány scifihorror nem jutott eszembe, miközben az opálos zsákban rúgkapáló - remélhetőleg - kisbarit bámultam. Nehéz szülés volt, hanyatt borulással meg minden, de roppant szép kislány lett belőle.

Untitled


Tavaly óta már tradíció, hogy az újszülött barilányokat Medve nevezheti el, és el kell ismerjem, tehetséges keresztmama, amint túljut minden alkalommal azon a névötleten, hogy Csillag (ezt a nevet legalább 3 macska és mintegy 4 különböző plüssállat viseli a környezetében, neki köszönhetően).

És hogy kicsit a Birtok TV is újra bekapcsolódjon, tessék, egy bátor 4 órás bemutatkozója:


2020. március 28., szombat

A petúniaszatír


Beüzemelődött tavaly márciusban a melegház (my pride and joy, haha), és nem a levegőbe beszéltem, tényleg mindent IS palántáztam.

Zöldségekben korábban is jó voltam, de a virágos virágokkal kapcsolatban még mindig akadtak fenntartásaim. Viszont előző évben csudálatosan gót, bizarrul gyönyörű és könnyen kezelhető fekete petúniát sikerült kapnom, és ősszel bátran fogtam belőle magokat. És a melegház trópusi klímájától eltompulva elszórtam belőle néhány cserépnyit. Meg vettem két zacskó színes petúniamagot, és azokat is.

Untitled
Na most a matek nekem nem úgy nem erősségem, hogy nem tudok számolni (bár azt se nagyon), hanem hogy sokszor eszembe sem jut számításokat végezni, legalábbis előre. Nagyjából azt sem néztem, hány cserépbe vetek, meg úgy egyáltalán a petúnia lélektanában sem voltam járatos, vitt a lelkesedés.
Aki még nem találkozott petúniamaggal, annak elmondanám, hogy 1 gramm petúniamag az nagy vonalakban 8 ezer darab magot jelent, ebből a méretére is következtetni lehet: igen, tényleg nem lehet egyenként elhelyezni őket a földbe. De még huszasával is nehéz. Az illő távolságokról ne is beszéljünk.
Összesen 9 kis cserépben indultak el duhajul a zöldek, és elég hamar ideje lett átültetni őket. Amikor a második szivartálcát pakoltam teli úgy, hogy 7 teli cserép még mindig volt, akkor kezdett az elméleti matematika a gyakorlatban is tarkón verni, miszerint van már 132 cserépnyi petúniám, és ha átlagolom a maradékokat, és még realista-pesszimista is vagyok, akkor is körülbelül 500 fog vígan és egészségesen virággá fejlődni.
Ennél a pontnál már láttam magam, amint langyos éjeken, sötét újholdnál láthatatlan virágninjaként settenkedve petúniába borítom a teljes falut, illetve elhatároztam, hogy aki belép a kapumon, az nem távozhat minimum 5 cserép petúnia nélkül, továbbá petúniaszatír üzemmódban mindenkire ráerőszakolok néhány bokrot, akit csak meglátok a környéken.
Végül nagyjából ez is történt, kivéve a ninjás részt, mert lusta voltam, úgyhogy a maradékokkal körbeültettem a melegházat, a kutat és minden elfoglalható felületet, összességében egészen meseszerűen nézett ki (és hadd fakadjak sírva ennél a pontnál, pár ezer fotóm ugyanis úgy eltűnt, mintha sose lett volna, kénytelenek lesztek bemondásra elhinni, szégyenszemre még petúniafotót is a netről kellett raboljak), ráadásul az öntözés és a leszáradt virágok lecsipkedése napi egy óra tökéletes meditációnak bizonyult hosszú távon.


Ezzel együtt nem lett petúniacsömöröm, de idén azért már megfontoltabban vetettem. Most mindössze 26 pohárban növekednek a többé-kevésbé már szétültetett petúniák, vagyis ötvennél több várhatóan nem lesz. Mármint cserépben. Mert amint végeztem a gondos-precíziós palántázós munkával, hirtelen észrevettem, hogy a melegház körül minden közreműködés nélkül seregesen aktiválódnak az ősszel elszóródott magok. Ha csak a tizedük éli túl, akkor is machete kell majd hamarosan a bejutáshoz.

2020. március 26., csütörtök

Hergelésmentesen


Az ember időnként elgondolkodik azon, mivégre is van a Földön (vagy a földön, helyzettől függően).

A mostanihoz hasonló időkben még inkább hajlamos az emberek egy része ilyesmiken gondolkodni, nekem viszont nagy szerencsém, hogy több irányból vannak barátaim, akik eleve leveszik a gondolkodás terhét a vállamról, és határozottan közlik, hogy márpedig az én küldetésem most különösképpen az, hogy vidámítsak, szórakoztassak, figyelmet elvonjak, azaz leginkább írjak (pedig higgyétek el, hogy énekléssel hatékonyabban tudnék figyelmet elvonni, és mindenki azonnal rájönne, milyen jó is volt neki, míg nem énekeltem).
Azt a terhet persze meghagyják nekem, hogy az archívumot előásva tenger fotót átnyálazzak, hasonlóképp több évnyi privát levelezéshez, amikből majd visszaemlékszem, hogy mik is voltak azok a sztorik, amik végül valahogy nem jutottak el a blogra, pedig itt lett volna a helyük - de rendben, felvállalom, megpróbálok eleget tenni az állítólagos küldetésemnek.

Ám még mielőtt belekezdek, fontos beszúrnom a következő tényállást: 20 éve home office-olok, 10 éve elköltöztem a világ végére és nincs gyerekem, a mindennapi életem a jelen helyzetben tehát jószerivel nem változott (ami azt is jelenti, hogy nem lett több időm), továbbá azzal is tisztában vagyok, hogy másfél hektárnyi kertben és erdők szomszédjában élve a szobafogság egész más színű dolog, mint 30 négyzetméteren Kőbányán, szóval aki bármi módon hergelésnek érezne bármit, ami itt előfordul, kérem, ne érezze annak, köszi.

Járványügyileg arról tudok beszámolni, hogy egy kisebb epidémia a Birtokon is kitört múlt héten: a barilányok minden bizonnyal elkapták egymástól a szülést, mert az egyik verőfényes meleg délutánon egy óra különbséggel született egy fehér és egy fekete kicsi, én meg bután vigyorogva rohangásztam a két karám között, idegesítően alacsony akkutöltöttségű fényképezővel. Aztán egy harmadik anya is erősen készülődős jeleket mutatott, de szerencsére stabilizálódott az állapota, és anyahajós mozgása és kinézete ellenére mégsem szült, így azért is nagy mázli, hogy közbejött a fagyos-havas márciusi tél, mert egyébként még most is ott guggolnék pirkadattól alkonyatig, meggyőződve arról, hogy mindjárt szül, pedig azóta sem.
A jelenlegi ovi 3 fős, de van még néhány anya a finisben.

Untitled


Untitled