Vigyázz, iszik!

Sok nőnél jön el életében egy olyan pont, hogy még nem biztos benne, akar-e gyereket, de már nem szed tablettát. 

Nagyjából hasonló lelkiállapotban kezdtem késő ősszel kutyás csoportokat és hirdetéseket nézegetni, bő két évvel Főkutya távozása után. Mert bár imádom Vakondot, egyrészt hivatalosan ő mégiscsak ember munkatársa, másrészt meg aki volt már egyszer kétkutyás, annak szerintem mindig kicsit kevés lesz csak négy mancs, bármilyen csudás négy mancsról is legyen szó. 

Megkímélek mindenkit annak a részletes leírásától, hogy miért döntöttem végül úgy – én, akinek Hófehérke-génjei vannak és minden állatot folyton meg akar menteni –, hogy a közeli és távoli jövőben nem fogok menhelyről kutyát örökbe fogadni, se kicsit, se nagyot, legyen elég annyi, hogy nálam összehangoltan elrúgták a pöttyöst (azzal együtt, hogy továbbra is nagyra becsülöm a kitartó és megfeszített munkájukat). 

Azt hiszem, összesen 3 hét fészbúkpokol kellett ahhoz, hogy azt mondjam a Zuniverzumnak: na én nem keresek tovább, dobjon elém megfelelő időben egy olyasmi labrador mixet, mint Vakond, kölköt, és hogy ne lődözgessünk a vakvilágba, onnan tudom majd, hogy ez lett nekem szánva, hogy legfeljebb 50 kilométerre lakik tőlem. A Zuniverzum meg annyira jó haverom, hogy napokon belül a Vakondéval egzaktul megegyező fajtavariációt tolta az arcomba, 45 kilométerre tőlünk, és életemben először több mint 6 hetem volt felkészülni egy babakutya érkezésére.

   

Kisvakond, aki 8 hetes és 2 napos korában landolt a Birtokon, külsőleg gyakorlatilag egy Vakond-replay, annyi különbséggel, hogy - változatos festékboltokban csiszolódott dizájner-szótáram alapján – Vakond magasfényű, Kisvakond pedig selyemfényű. 

Azon kívül, hogy übercuki, imádnivalóan rossz és nagyon okos, a legfőbb tulajdonsága, hogy törpe vízműtelep. Illetve egy rövid ideig ezt hittük, de hamar rájöttünk, hogy valójában átfolyós vízmelegítő, ami egy szobatisztasággal épp csak ismerkedő kiskutya esetében sarkalatos felismerés. Ugyanis azóta bármelyikünk veszi észre, hogy a fekete kis testével az itatónál molyol – nem nehéz, egyrészt baromi hangosan iszik, másrészt legalább 830%-ban labrador, azaz páros mellső lábbal bele is ugrik a vizestálba –, az észlelő már kiált is, hogy „vigyázz, iszik!”, a másik pedig lehetőség szerint nyitja is az ajtót a kertre, és még így sem vagyunk mindig elég gyors reagálású hadtest.

   

 A Birtok régebb óta lakcímkártyás négylábúi változatos módokon reagáltak a kisbuflák érkezésére. A friss gyerekes barik (mire barilottót hirdethettem volna, hirtelen mind lebabáztak, 3 lány, 2 fiú az idei leltár) szokásos felháborodott toppantgatással fejezték ki, hogy ismeretlen betolakodót észlelnek, de hamar hozzászoktak. 

Mindkét macska meglepetést okozott: az általában mindenkitől Föld-Hold távolságot tartó Dűne cica már az elején egy tálból kajált a kicsivel, és hagyja magát ugyanúgy hömbölgetni, ahogy Vakond ahhoz hozzáidomította. Mindeközben a soha semmitől sem tartó CC nagyon sok napon keresztül csak a plafon magasságában mert közlekedni; eleinte igaziból rettegett a hatkilós kisvidrától, később meg csak úgy érezte, jól áll neki ez a drámakirálylánykodás, mostanra már be mer jönni a házba a padlón is. 

A legeslegesleghálásabb pedig nyilvánvalóan Vakondnak vagyok: a 3 és fél éves nem csak minden gondoskodó ösztönét zúdítja a kicsire, de a nevelés jelentős részét is átveszi, komolyan tehermentesítve engem azokban az időszakokban, amikor Kisvakond unatkozásból rosszalkodik. Elég, ha a selyemfényű rettenet csak ráfordul illegálisan egy bakancsra vagy papucsra, Vakond máris megy rendet tenni, nekem szinte rá se kell szólnom a tolvajra, a fennmaradó időben pedig profi birkózásra is tanítja az aprót. 

Nekem pedig sok év után újra minden létező zsebemben változatos jutalomfalatok lapulnak, és valószínű, hogy az idei eredeti kertészeti elképzeléseimen is kicsit módosítanom kell majd, de szerintem megéri. Az egy kicsit nagyobb fejtörést okoz, hogy hamarosan nagyobb kanapéfelület, és ezzel együtt nagyobb nappali is kéne...

Megnézett

Szerintem másokkal is megesett már, hogy rókázás miatt késtek valahonnan.

Jó néhány éve már, hogy SzembeJuli egy ártatlan mondata beépült a mindennapjainkba, miszerint a legrosszabb, ami történhet bármely helyzetben (bár ő akkor az éjszakai kerti függőágyas alvás kapcsán gondolta tényleg komoly veszélyforrásnak), hogy megnéz a róka.

Majd a minap egy szokatlanul nyugodtan induló reggelen arra léptem ki a kertbe, kezemben az első kávémmal, hogy néz a róka, nem is túl távolról. A rókát már első kávé előtt is felismerem, nem ujjongtam, hogy a kertemben nézelődik, de csirkék híján nem is dúlt fel kifejezetten a látvány.

Azt viszont még a szürreális mindennapjaim fátylán át sem éreztem teljesen normálisnak, hogy a róka kettőt kávézzon velem úgy, hogy a másodiknál ő is a verandámon ül. Főleg, hogy csorog is közben a nyála, és valószínű nem a kávémat irigyli.

Ő egy illusztrációs útszéli róka, aki teljesen jó helyen van

Alapvetően az erőszakmentes kommunikáció híve vagyok, de a szép szóra nem távozott, muszáj volt vadászhoz fordulni a szakmai kérdéssel, mivel szegényes rókaetológiai tapasztalatom szerint nem teasüteményre várt ily veszett türelemmel, de hát mit tudhatom én. Már ekkor is bőven késésben voltam valahonnan, de közben annak örültem nagyon, hogy Vakond hajnalban elhagyta a lakot egyéb professzionális teendői miatt, a makkák meg csukott ajtó mögött voltak a ház és plédfészkek biztonságában.

A fővadőr hamar érkezett, profi módon először fegyverzet nélkül mérte fel a terepet és az elmeállapotomat. Megállapodtunk, hogy a szűkebb kertből időközben eltűnt ravaszdi (ő hívta így) felnőtt méretű volt, vélhetően Válium-fogyasztó, és jó eséllyel nem egy elméleti fészekalj számára volt kajaszerző portyán, kivéve ha a teljes láthatatlan vörös család koffeinfüggő. A következő körre a vadász már flintát ragadott, és határozott léptekkel indult a bozótosba (és igen, ehhez a belterületi akcióhoz a hétvégi kora reggeli órán engedélyt kellett kérni a polgitól).

Igyekeztem a két lövésre úgy gondolni, hogy szegény beteg rókának is jobb így, meg a környék mindenféle jószágainak is, de ettől még nem esett jól, főleg a kisrókás kalandom után. Az utómunkálatok sokkal tovább tartottak, mint a valódi akció, már hosszas gyászmisét és sminkelést is vizionáltam Szembéékkel együtt várakozva. Mint utóbb megtudtam, az sokkal jobb szcenárió lett volna annál, mint ami valóban történni szokott ilyenkor (a részletek ismertetése nélkül: laborokat és papírmunkákat érintő gyalázatok).

Ami rettentően meglepett: a vadász megköszönte, hogy szóltunk.

Ami egyértelmű: ilyen sztorit bármikor bárhol elfogadnak késési indokként.

Most már csak azt nem tudom eldönteni, jó vagy nem jó az, ha tudom, hogy a szertehagyott veszett DNS-ek meddig és hogyan fertőzhetnek...

A higiéniáról

Garantáltan fertőtlenítőmentes poszt.

Akinek van kutyája, tudja, akinek nincs, az majd most megtudja, hogy az ebek általában tiszta állatok, esetenként kifejezetten kényesek a higiéniára, ám sajnálatosan és érthetetlenül gusztustalan vonzalom fűzi őket a bűzlő dolgokhoz. Minél penetránsabb, annál boldogabbak tőle, önkívületi mámorban fetrengenek bele a teveszartól az oszladó rókáig bármibe, és még ennyi év után sem tudtam eldönteni, hogy a beledörgölőzés vagy a megrágcsálás a rosszabb. Főkutyát is fürdettem paradicsomlében nem egyszer, Vakond miatt is autóztunk már ütközésig letekert ablakokkal a januári hidegben. Ennek fényében kissé értetlenül állok a minapi eset előtt.

Vakond labradorféle, azaz szeret tárgyakkal babrálni, tehát mindig ügyel rá, hogy valami játék, labda vagy legalább egy bot legyen a szájában mászkálás közben is. És természetesen amikor rájön a szükség, a bozótba is labdás szájjal indul (ne értetlenkedj, te is viszed magaddal a telefonodat a vécére). Dolga végeztével legutóbb labda nélkül jött ki. Hozd a labdát - szólt a kérés, amire fordult is egyet, de ismét labdátlanul jelent meg. Ilyenkor ugye az ember elindul segíteni, hátha kell a művelethez a befordítható hüvelykujj, csak nem hagyjuk szegény jószágot labdamentes frusztrációban.

Vakond orral mutatta a labda pozícióját. Az tökéletesen megközelíthető és elérhető volt. Az egyetlen szépséghibája némi frissen rákerült anyag volt. És a kutya képes volt kivárni, hogy a humán rabszolga összeszedje a véletlenül eltalált játékszert...

Sejthető, hogy a borzfészekbe és egyebekbe törülközés lényege valamiféle ősi álcázási törekvés lehet, és hát Rambo sem önnön arcszínének megfelelő árnyalatú púderrel próbált mimikrizni a kocsikenőcs helyett, szóval stratégiailag érthető (egyben fürdetési szempontból végtelenül megnyugtató), hogy a kutya legalább a saját szagba fetrengésre nem érez késztetést, de ez a kifejezetten finnyás hozzáállás akkor is elgondolkodtató.

Érzem, hogy ha meg tudnám fejteni a dolog logikáját, akkor a riasztószerekhez hasonlóan egész megbízható eszköz lehetne a kezemben a döglött halba hempergés ellen is, de egyelőre csak odáig jutottam, hogy bazi macerás lenne egész erdőket a kutya saját szagával bepermetezni séta előtt.

Szülőszoba

Jó pár éve már azon is szörnyen meghatódtam, mikor a kedvenc barim megengedte, hogy végignézzük az ikerszülesét a sötét, hideg, esti istállóban.

Idén még ennél is nagyobb varázslatok vannak: múlt héten nyárias márciusi melegben, fényes nappal láthattam, ahogy egy fekete kicsi megszületik, egy hétre rá pedig a második számú fehér kisbari születésénél tudtam jó helyen és jó időben lenni (mert a korábban említett anyahajó profin kivárta a hideg és a hó elmúltát, és csak utána engedte ki a csomagot).

Nem feltételezem, hogy túl sokan átérzik, mitől is olyan csudálatos ezt végignézni minden fújtatásával, nyálkájával és maszatolásával együtt, de az. A tetejébe ez most egy burokban születés volt, nem mondom, hogy néhány scifihorror nem jutott eszembe, miközben az opálos zsákban rúgkapáló - remélhetőleg - kisbarit bámultam. Nehéz szülés volt, hanyatt borulással meg minden, de roppant szép kislány lett belőle.

Tavaly óta már tradíció, hogy az újszülött barilányokat Medve nevezheti el, és el kell ismerjem, tehetséges keresztmama, amint túljut minden alkalommal azon a névötleten, hogy Csillag (ezt a nevet legalább 3 macska és mintegy 4 különböző plüssállat viseli a környezetében, neki köszönhetően).

És hogy kicsit a Birtok TV is újra bekapcsolódjon, tessék, egy bátor 4 órás bemutatkozója:

Hergelésmentesen

Az ember időnként elgondolkodik azon, mivégre is van a Földön (vagy a földön, helyzettől függően).

A mostanihoz hasonló időkben még inkább hajlamos az emberek egy része ilyesmiken gondolkodni, nekem viszont nagy szerencsém, hogy több irányból vannak barátaim, akik eleve leveszik a gondolkodás terhét a vállamról, és határozottan közlik, hogy márpedig az én küldetésem most különösképpen az, hogy vidámítsak, szórakoztassak, figyelmet elvonjak, azaz leginkább írjak (pedig higgyétek el, hogy énekléssel hatékonyabban tudnék figyelmet elvonni, és mindenki azonnal rájönne, milyen jó is volt neki, míg nem énekeltem).

Azt a terhet persze meghagyják nekem, hogy az archívumot előásva tenger fotót átnyálazzak, hasonlóképp több évnyi privát levelezéshez, amikből majd visszaemlékszem, hogy mik is voltak azok a sztorik, amik végül valahogy nem jutottak el a blogra, pedig itt lett volna a helyük - de rendben, felvállalom, megpróbálok eleget tenni az állítólagos küldetésemnek.

Ám még mielőtt belekezdek, fontos beszúrnom a következő tényállást: 20 éve home office-olok, 10 éve elköltöztem a világ végére és nincs gyerekem, a mindennapi életem a jelen helyzetben tehát jószerivel nem változott (ami azt is jelenti, hogy nem lett több időm), továbbá azzal is tisztában vagyok, hogy másfél hektárnyi kertben és erdők szomszédjában élve a szobafogság egész más színű dolog, mint 30 négyzetméteren Kőbányán, szóval aki bármi módon hergelésnek érezne bármit, ami itt előfordul, kérem, ne érezze annak, köszi.

Járványügyileg arról tudok beszámolni, hogy egy kisebb epidémia a Birtokon is kitört múlt héten: a barilányok minden bizonnyal elkapták egymástól a szülést, mert az egyik verőfényes meleg délutánon egy óra különbséggel született egy fehér és egy fekete kicsi, én meg bután vigyorogva rohangásztam a két karám között, idegesítően alacsony akkutöltöttségű fényképezővel. Aztán egy harmadik anya is erősen készülődős jeleket mutatott, de szerencsére stabilizálódott az állapota, és anyahajós mozgása és kinézete ellenére mégsem szült, így azért is nagy mázli, hogy közbejött a fagyos-havas márciusi tél, mert egyébként még most is ott guggolnék pirkadattól alkonyatig, meggyőződve arról, hogy mindjárt szül, pedig azóta sem.

A jelenlegi ovi 3 fős, de van még néhány anya a finisben.

Hülye Alvások Minisztériuma

Az esős időre való tekintettel. Meg amíg nem jutok hozzá jobban a betűkhöz.












Az egyéni kategória győztesen pedig egyértelműen CC:

Legyen a te neved Tamagocsi

A barilottó-fogadás lezárva.

A téli baribajok óta a szokásostól eléggé eltérően inkább aggódtam, mint örültem (folyamatos jelen) a kicsik várható érkezése miatt (folyamatos jelen), és ahogy az gyakran megesett máskor is, minden előjel nélkül pottyant ki 19-én az első kicsi. Fekete volt, erős - és erősen magára hagyott. Az anyja konkrétan a sárban felejtette az istálló előtt a bokáig magzatmázas kiscsomagot, és úgy rágcsálta a szénát, mintha nem öt perccel korábban szült volna.
Ha ilyet még nem is, hasonlót már láttunk, szóval gördülékenyen ledörgöltem az aprót és szelíd erőszakkal az anya alá toltuk. Hamar kiderült, hogy tök hiába, a kedves mama azért nem foglalkozott vele tapodtat se, mert pont annyi teje volt, mint egy mérőszalagnak. A rutin meg az évek nem engedtek tétovázást, pár percen belül le is beszéltük kecskés ismerősökkel, hogy megyünk a friss föccstejért, a cumit is hamar előástam, a kislány meg igen jó huzattal magába is döntötte az első adagot.

A második etetésnél már CC se tudott úgy csinálni, mintha nem érdekelné, mi történik, jött pótdajkának (sajnos csak két kéz, telefon és rossz fények voltak kéznél).

Bizakodtunk egy darabig, hogy hátha mégis megindul a mama teje, de nem. A törpemacskánál épp csak nagyobb kisgöndörnek viszont alig 24 óra alatt összeállt, hogy én vagyok A Kaja, nem kell neki könyörögni, hogy jöjjön enni. Ezennel tehát új rendszeres elfoglaltságot nyertem magamnak a következő három hónapra, nehogy unalomba forduljon az életem. Cserébe viszont ilyen menőségek járnak, hogy lehet kisbarival sétálni.

Lehet, hogy tavasszal barijógás sorozat is készülhet...

(A többi bari - lekopogom - jól van, az összetett rejtélyekre végül nem derült fény, a többféle szakember és doki nem volt hajlandó differenciáldiagnózisost játszani az atipusos tünetekkel és lefolyásokkal kapcsolatban.)

Baribaj

Hogy lesz-e telitalálat az idei barilottón, az még kétséges, az viszont biztos, hogy én már nagyon sokat vesztettem.

Hirtelen felütötte a fejét valami olyan barinyavalya, amivel szemben a doki is leginkább tehetetlen volt, így a reménykedésen kívül mi meg aztán végképp semmit nem tehettünk. Az elmúlt 10 napban két fehér anyabari veszett oda, és még az a kegy sem adatott meg, hogy gyorsan távozzanak, szóval a lelkem megközelítőleg sem boldog. De legalább aggódhatok a többiért is, mert bár a doki szerint nem fertőző bajról van szó, ennyi bizonytalansági faktorral én már semmit el nem hiszek...
Szóval jelenleg annak kell leginkább drukkolni, hogy a többiek mind egészségesen megmaradjanak.

5: Gigavakond az ablakban

Meg kanapén, meg fotelban, meg mindenhol.

Sok éve ment már az agyalás, hogy ha és amennyiben majd valaha lesz újabb kutya, akkor az milyen, honnan, hogyan legyen, de leginkább az volt a kérdés, hogy Főkutya mellett vagy után. A korral zsémbesedő-rigolyásodó csudaplüsst nem szerettük volna felesleges stressznek kitenni, de azt is tudtuk, hogy egy kölök egy felnőtt kutyától nagyon fontos dolgokat tanulhat.

Hirtelen jött a döntés pont egy éve: legyen most. Gyorsan találtam egy alom megfelelőnek látszó ajándék kiskutyát, és mire odaértünk, már válogatni sem kellett, ő maradt az egyedüli lány. Fényes, bársonyos, koromfekete gömb, aki lendületesen ásott mindenhol, mint egy inverz óriásvakond.

 

A falkasorrend beállítása után még fél évig nagyokat bandázhattak Főkutyával. Egy ideig úgy látszott (izé, itt kell megjegyezni, hogy annyira fekete, hogy a legtöbb esetben alapvetően nem látszik sehol, legfeljebb a havon), csak lábra nő, de most több mint egy évesen már kifejezetten szép formájú kutya, még mindig ugyanolyan csillogóan fényes bundával. 

Adatvédelmi okokból a legfőbb szuperképességeiről sajnos nem mesélhetek. De olyanokat például elárulhatok, hogy hónapokig selejtesnek tűnt, nem találtuk ugyanis a biciklizőpontját az elvárható helyeken; hiába vakargattuk mindenhol, nem moccant automatikusan a lába (végül meglett, érthetetlen okokból a mellkasa közepén hordja, de csak hanyatt működik). A fürdőablakban kifejezetten szeret ücsörögni, mint egy 30 kilós szerecsen nipp a kapitányi hídon. Strandkutyaságban méltó utóda Főkutyának, vízfüggőbb, mint egy vidra, és ő is tud spontán nemzetközi kapcsolatokat szőni.

A mindig megfontolt és higgadt Főkutyához képest Vakond maga a szeretetvezérelt káosz, állandóan pörög, mert mindenkit szeretni akar és nem hagyja, hogy őt ne szeressék. A mizantróp aszociális macskát, aki simogatást se nem kér, se nem tűr, hatalmas eltökéltséggel és kitartással addig nyalogatta agyon szelíd erőszakkal, míg a macska végre megadta magát, most már ő provokálja ki Vakond figyelmét, ha netán elmaradna. A barik is egyenként minden nap megkapják a maguk orronnyalását tőle, konkrétan sorban állnak érte.

Csányi Vilmos az egyik könyvében mellékesen említette, hogy a „labradorfélék szeretnek tárgyakkal babrálni”, így arra a kérdésre, hogy hol van vagy mit csinál épp Vakond, a leggyakoribb válasz az, hogy babrál (kavicsot, faágat, tégladarabot, papucsot, bármit). Néha pedig indokolatlan bú kapja el, ilyenkor csak néz, mint egy bánatos zokni, nagyokat sóhajtozik, de aztán épp ilyen hirtelen meg is feledkezik a bajáról és pörög tovább.

Vicces, fárasztó és lefáraszthatatlan társasága nélkül Főkutya távozásába valószínűleg még jobban belecsavarodtunk volna, szóval már csak ezért is szeretem.

(Kullancsilag Vakonddal már nem kockáztattunk egy pillanatot sem, gyógyszerellenesség ide vagy oda, Bravecto tablettát kap, működőnek tűnik.)

De miért kelt át a csirke az úton?

Sosem akartunk baromfit. Aztán jött egy.

A dolgok ilyetén alakulása pedig annyira jellemző ránk, hogy miután ember felfedezte az udvaron magányosan balettozó tyúkot, természetesen úgy döntöttünk, ha akar, felőlünk maradhat, ennél jobban free range máshol nem lehet.

   

Fogalmunk sincs, hogy került ide. Egy darabig elkavirnyált csendesen a bozótban, aztán gyanúsan hisztérikus kotkodács kelt. Persze, a macska is felfedezte az új jószágot, az a macska, akinek még álmában is vadászósan kanyarog a farka. A pipi egy darabig tűrte a stresszt, aztán a kétirányú halállal dacolva inkább a villanypásztort választotta és bemenekült a barikarámba. Ott már annyira otthonosan kapirgált, hogy adtunk neki enni, inni, megállapodtunk, hogy a Tandoori elég jó név egy tyúk számára, és mentünk a dolgunkra.

Másnap sehol nem volt, de a hozzáértők azt mondták, ha van eredeti helye, estére úgyis hazamegy, mi meg beletörődtünk. Kicsit azért hiányzott.

Pár nap elteltével aztán beszéltünk SzembeGyurival, és kikerekedett a történet. Az úgy volt, hogy erősen megdöbbentek, amikor azt látták szemből, hogy egy szóló csirke téblábol a kertünkben – mi nem voltunk itthon, ők pedig tudták, hogy sosem akartunk tyúkokat, így tehát az egyetlen logikusnak látszó cselekedet az volt, hogy Gyuri átterelte magukhoz az állatkát és integrálta a kóbort a sajátjaik közé, egy lendülettel a kakast is boldoggá téve a friss hússal.

Az eset tanulsága, hogy ha valaha mégis baromfitartásra adjuk a fejünket, előtte mindenképp szólni kell róla Szembééknek, különben ésszerűnek tűnő indokokkal a teljes állomány az ő udvarukban végzi. A címben feltett rejtély azonban továbbra is megoldatlan, az biztos, hogy a mi oldalunkon közel-távol senki tart csirkét.

Gyapjas tanulságok

Sokat tanultunk ebből a hétből és a 22 bariból, íme, a főbb tapasztalatok:

• Racka jó, suffolk jó, merinó rossz. Nagyon rossz. Legalábbis nyírni.

• Merinót is lehet sárga nyelű ollóval nyírni, de halk sírdogálás lesz a vége. Ha vége lesz egyáltalán (a másfél órás első bari után nem hittem, hogy valaha vége lesz).

• A nyírógép nem ürdüngtől való találmány, de nem is csodaszer. De azért szerettük.

• Néhány merinót még géppel nyírni is szopás. Hajrá suffolk, hajrá racka.

• Az új-zélandi birkanyírós videók kifejezetten szórakoztatók.

   

• Férfiaknak: mindig legyen a (nemez)tarsolyodban pár macsó mese mindenféle sérülés eredetéhez kapcsolódóan – a „hónaljon rúgott egy összekötözött lábú, oldalán fekvő racka” nem macsó.

• Nőknek: ha helyzet van, ne számolgasd, hogy épp csak feleannyit nyomsz, mint a feltápászkodni készülő vastagbundás törpemamut, hanem határozottan vetődj és gondolj Angliára a gyapjú derékaljakra.

• A németek Armageddon idején is képesek tüchtigkedni. Az istállóban leterített ponyvára frissen odakerült, első adag vegyes trágya láttán a kedves háziasszony azonmód elszaladt egy tekercs papírtörlőért. De van remény, a negyedik birka utáni állapotokat látva már kicsit ő is überpedánsnak érezte a korábbi magatartását.

• A főzőmosás nagyon hasznos funkció a mosógépen.

• Kék-zöld foltokra még mindig a fekete nadálytő a legjobb.

Mikulásgarázs

Mire odaértünk, a szánt már elpakolta.

Ő maga valószínűleg mélyen aludt. A ködpamacsokban csak a másnaposan kóválygó szánhúzó dámok látszottak.

Míg távol voltunk

Csupa film az életünk: nekünk Baywatch, tesóméknak A farm, ahol élünk....

Két év rákészülés után sikerült magunknak négy nap tengert szervezni, tesómék pedig kitalálták, hogy Birkás Tántiék távollétében majd őrzik ők a Birtokot, a 14 hónaposnak végül is meg kell már tanulnia barit öntözni, traktorozni, rendesen parasztkodni. A terv várakozáson felül bevált, első perctől lavinaként borult rájuk a falusi élet, beleértve olyanokat is, hogy a kutyájuk lett a falu új kedvence, fűthettek este romantikusan kandallóban, őket is nyolc gyerek kísérte a rackák etetéséhez, és kaphattak ízelítőt az elsőre felfoghatatlan logikájú beszélgetésekből is ("a kislány a te fiad?").
Abban nagyjából ezer százalékig biztosak voltunk, hogy ha Centi cica észleli az új kutya jelenlétét, egy hétig le se jön a tetőről és úgy kell majd feldobálni a kaját a rémült vörösnek. Ehhez képest már második nap hagyta, mi több, elvárta, hogy a pesti kutya rendszeres programként agyonnyalogassa (Főkutyától ilyenre nem is számíthat).

Mindeközben mi két nap masszív kóma után a harmadikon lassanként kezdtük embernek érezni magunkat. Jó idő, tengermoraj, szinte elhagyatott szigetcsücsök; az elszánt heverészést legfeljebb egy kis kajakozással szakítottam meg, gondolkodásra se pazaroltunk energiát. És akkor ahogy ebben a felfokozott idegállapotban lazulok ott a napon, látom, hogy a távolban három nagy meg egy még nagyobb szürke hajó egyenest a partnak fordul és nem lassít. Közelebb érve már az is látszott, hogy mindegyik orrában áll 2-2 gépkarabélyos. Mire ezt az infót feldolgozta az agyam, a három csapatszállító - a női partőrség szeme láttára - már neki is verte magát a strandolós partnak. Vihargyorsan leeresztették a rámpákat, és mindhárom hajó kiköpött vagy ötven, állig felfegyverzett katonát, akik szervezetten eltűntek a szélrózsa minden irányában. Így állt össze az a csendélet, melyben tőlem jobbra tíz méterre egy fegyveres pici sziklának álcázza magát, balra egy másik kis bokornak, a harmadik kövekből hevenye barikádot épít az erdőszélen, én meg állok köztük bután a bikinis testemmel, és azon töprengek, hogy míg ők egy láthatatlan célra tartanak, körbekínáljam-e őket házi pogácsával... Na ja, vannak dolgok, amire az ember tényleg nem számít.

 

Pogácsa helyett mégis inkább embert hívtam gyorsan, mert tudtam, hogy ha ő ezt az öböl túloldaláról az erdőből végignézte (elugrott gombászni Főkutyával), akkor most erősen azon töpreng, hogy lapuljon-e, jöjjön-e megmenteni, vagy inkább bunkert építsen a tengeri sünökkel (hogy azok milyen leleményesen tudják álcázni magukat!), szóval szóltam neki hamar, hogy nincs adrenalin, csak terepszínű osztálykirándulás, egyelőre nem kell kapkodni - és tényleg, a szokatlan strandruhás figurák tíz perc múlva ahogy jöttek, úgy távoztak. És még pogácsa is maradt.

Ez pedig a legfrissebb kedvenc képem Főkutyáról, aki változatlanul nagyon át tudja érezni ezt a beach-sunshine feelinget.

 

Boc

Csak mert valaki azt mondta, nyilvánosabbá tehetném, ahogy a nap megcsillan az anyaboci bordáin, meg borjúnyelv, meg ilyesmik. 

Úgyhogy most nyilvánosabb a 10 napos kárpáti borzderes.

 







Az meg már az én bajom, hogy elsőre folyton mátrai borzderest írok, a mátrai borzaska miatt...

Képes kutyafutta

Úgy besértődtem a picasára, hogy átköltöztem a flickrre, és most amúgy tesztként, másrészt hiánypótlásként egy képes összefoglaló jön, egyelőre csak a telefonomból előásott fotókból.

Klasszik kora őszi reggel: a póz bármi lehet, egy a fontos, hogy zavarhasson bármiben, amit épp csinálok.

 

 Kis időugrás: kora tavasszal szoktak ilyen nagyon dekorfelhők errefelé járni.

 

Ezek meg ellepték a tágabb vidéket (egy darab is elég sok légköbmétert foglal el, és több mint egy tucatnyian vannak).

 

A Birtok első sünje, bár szerintem nem ez volt a terve. Ember csak összeszedte a barikarámnál a szemétnek látszó krumpliszsákot, ami gyanúsan súlyos volt. Miután szétvágtuk a rátekeredett hálót, még az almaebédet se várta meg.

 

A kaotikus szervezések és időjárási anomáliák miatt néha kénytelenek voltunk gyerekmunkásokat is foglalkoztatni a bálázások idején, de csakis esztétikus és környezethez illő munkaruhában.

 

Többen hiányoltátok Főkutyát, köszöni, megvan.

 

Amikor Centi cica bádogembermacska volt. Az S.O.S. műtét egy terasz műanyag asztalán zajlott másfél órán át, utána divatos ezüst fertőtlenítővel fújták le. A "there I fixed it" típusú (több kör után is céltalan) gallérhosszabbítást (feat. PET-palackból vágott szalagok, ezüst szigetelőszalag és tűzőgép) a doki később lefotózta, mert ilyet még ő sem látott (a képen még az eredeti műholdvevő látható).

 

Idén is volt legkedvencebb kisbarim, ő Henrik.

 

Második számú kedvencem, a bonsaibari ráaludt az anyjára, miközben a mamát nyírtuk (főszerepben a mindent bíró Fiskars olló).

 

Errefelé időnként maguktól megnyílnak a földek, és akkor például a rendsodró is bele tud sodródni az ilyen vájatokba (és azért tart sokáig kihúzni, mert előbb abba kell hagyni a röhögést, illetve le kell beszélni embert arról, hogy praktikusan felismerve a helyzetet, szerelőaknának használja a kocsihoz a lukat).

 

A hétköznapjainkba teljes legitimitással fértek bele olyan mondatok, hogy "felugrunk a karikás ostorért, csak előbb le kell slagoznom a háztetőt". A slagozásról nem készült kép, de a tetőluk meglett, már csak egy apró ponton ázik be néha a veranda.

 

A négy fekete háziszörny időnként képes eltévedni a bozótosban a villanypásztoron túlra, de az illegális legelést is eléggé élvezik és közben nagyon mesebeliek.

 

A konyhabútor még mindig folyamatban, ahogy említettem, épp a színekkel bajlódom.

  (Amúgy a blogger is bekaphattya az összes logikátlan változtatásával, de innen egyelőre nem tervezek költözni)

Rókázni mentünk

Mármint eredetileg rókagombáért indultunk az erdőbe.

Gomba nem volt.
Róka igen.
Úgy összesen kilenc, a kölöktől a sihederig.

Kíváncsiak

És nem félősek

És csak néha harapják igazán torkon egymást

Minden visszafojtott lélegzetet és guggolásban elzsibbadt lábat megért. A gombát meg amúgy sem szeretem.

Barik kávéhoz

A szexturista hazatért.

Az udvar végében álló, egykor jó állapotú, majd egyre düledezőbb disznóól lassú lépésekben átesett egy komolyabb ráncfelvarráson, így mostanra minden körülmény adott lett ahhoz, hogy a legelső elsőszülöttünk hazatérjen és hozza magával a barátnőjét is.

Nem a lestrapáltságba őszült bele, csak darusodik

A barigarázs/kocsiistálló/bozótkarám geográfiailag tökéletes pozícióban van ahhoz, hogy a házból és a verandáról rálássunk, de ahhoz is, hogy a rackák kényelmesen bújócskázhassanak velünk és egymással.

Bozótos kamuflázs

Vagyis immár nem kell felöltöznöm és majdnem száz lépést tennem egy másik házhoz, hogy rackázzak (az alap banda változatlanul ott van), hanem rögtön az első reggeli kávém mellé is automatikusan járnak a subások. Nyáron pedig a függőágyban heverve kartávolságból bámulhatom őket.

Az új ara különben feltűnően csinos kislány, de nagyon fiatal, úgyhogy nem bánjuk, ha idén még nem alapítanak családot.

Centi macskát egyszerre zavarta össze a mély hó és az új jószágok, úgyhogy ő még csak biztonságosnak ítélt közelségből ismerkedik velük (értsd: lenézzük őket a tetőgerendáról), Főkutya viszont teljesen természetesnek találja a jelenlétüket – az ő esetében inkább a fekete jetik a távolságtartók, egyelőre.
Nekem pedig csak azt kell megszoknom, hogy ha sötétben, lámpával megyek felfelé a kertbe, ne kapjak szívrohamot a bokrok között villogó 4 szemtől.