Kefni jó!

Nem szép, de na és?

MM-nél láttam a minap, hogy virágok figyelnek a kefnikben (náluk egész pontosan zsalutéglában, de ha nem építkezési célzattal használjuk az odvas betonkockát, akkor tökmindegy), és erről eszembe jutott, hogy a mi kefnihasznosításainkról valahogy elfelejtődött a beszámoló. A virágcserépként újjászületés nálunk elsősorban abból fakadt, hogy a föld folyton leomlott a vízóraaknára, és ha már teszünk oda egy randa betonfalat, legalább álcázzuk. Ide kerültek a tavaly féltve előpalántázott vadvirágok (azóta is röhögök magamon), de idén legalább már látszanak, eddig voltak fehérek meg sárgák, idővel valami kéknek meg pirosnak is elő kéne bújnia.

Fentről nézve szinte tökéletesen elkaméleonosodott

Aztán még a verandanövesztés idején (és ugye senki nem fog a következőn meglepődni) ember képes volt a reggelizését eltolni vagy egy órával, mert nehogymá megint csak úgy ölből, tálcáról együnk, mint az állatok, szóval gyorsan összedobott kefnikből meg pallókból és egy szekrényajtóból egy terasz-garnitúrát.

Háttérben az ajtókeret, amiből később az egyik emelt ágyás lett

Azt nem mondom, hogy könnyű volt ide-oda pakolgatni, de néha azért áthelyeztük.

Mondjuk annak függvényében, hogy hol nem esett be az eső a tetőn

Ahogy az látható, a kefnilukak kifejezetten praktikusak, lehet bennük tartani például csavarhúzót, mérőszalagot, madzagot.

Beépített világítással, romantikus rongyszőnyeggel

Hosszú távon az egész csak azért nem volt teljes sikersztori (a nehéz mozdíthatóságon túl), mert a pad lábában folyton levertük a saját lábunkat, a betoncsücsök jobban kilógott, mint a deszka ülőrész.Ma már csak kanapé-alátámasztásnak használunk kefnit a verandán, mert kaptunk egy szinte lábatlan heverőt.

Nem mozgatjuk, tehát tökéletes

Élőlények tekintetében ugyanakkor nem kell növényekre korlátozódnia a fantáziának.

Macskagyerek-hálószobának is kifejezetten alkalmas

Annyi jutott még eszembe, hogy lépcsősen rakva ilyenekben szoktak sziklakertet növeszteni, de akinek vannak további ötletei, ne habozzon megosztani, mert Minyonéknál még rengeteg árva zsalukő vár egy szebb életre.

Verandanövesztés, második felvonás

Hogy nehogy az higgyétek, azóta is ázunk.

A vízáteresztő tető miatt tehát nem keseredtünk el, mert valahol mélyen számítottunk erre a fordulatra, úgyhogy egyből nekiálltunk visszabontani a cserepeket. Kapott a tető fóliát, stratégiailag fontos helyeken még kátránypapírt is, alulról pedig OSB-lapot, és azóta ideiglenes tetőként remekül szolgál. Még mindig van pár pont, ahol 12 és fél perc eső után elindul a csepegés, de oda általában nem teszünk székeket (ráadásul errefelé ugye ritkán esik). A britán német haverja őszintén és jól fogalmazott, amikor „magyaros megoldás” címkével látta el a tetőzetet, de már csiszolódnak az új deszkák, hamarosan visszabontjuk és újraépítjük az egészet, szépre-jóra.
Közben persze beton is került a földre, meg egyéb változások is történtek – az eredetileg nyári konyha ajtaja helyére ablak került, így a (most már) hálószobából csak ablakon át lehet kimászni a verandára szükség esetén (és ezzel a szórakoztató elemmel élni is fogunk, mikor eljövend a konyha-nappali betonozásának ideje).

Komfort 1.0: ember reggeli előtt kefniből, szekrényajtóból és pallókból összedobott egy asztalt meg egy padot, nehogy csak úgy tálcáról együnk már. Itt még van ajtó.

Mindenesetre a verandát azóta és addig is, szépség- és működési hibásan is szeretjük, tavasztól őszig gyakorlatilag itt élünk. A legviccesebb, hogy nagyobb, mint bármely korábbi pesti lakásunk. Az egy dolog, hogy ez a tény nem fér SzembeGyuriék fejébe, de minél tovább nézegetjük, mi is annál kevésbé tudjuk elképzelni, hogy tényleg ekkora helyeken éltünk. Tavaly nyáron tökéletes sörkert és drukkerkocsma volt, a foci VB idején a netes közvetítésekkor elég nagy volt a népsűrűség, a sparhelt-grill üzembe helyezése és két fotel betelepítése (róluk majd később) óta még komfortosabb, kis túlzással teljes falugyűlést lehetne itt tartani.

Ajtónyílás felfalazás közben, és már van lent beton. Az újonnan betett ablakokról készült képek eltűntek.

Dolgozószobának is majdnem perfekt, bár van egy olyan hátránya, hogy az utcáról elég jól rá lehet látni néhány pontjára, és ha én dolgozom, abból a külső szemlélő csak annyit lát, hogy ülök az asztalnál és ütöm/nézem a gépet, esetleg a telefon is a fülemen lóg, ami nyilván együttesen sem lehet olyan elfoglaltság, amit ne lehetne bármikor félbehagyni, és ez az általános vélekedés némiképp megnehezítette a munkanapjaimat, de azóta többé-kevésbé kialakult valamiféle rendszer. Az pedig értelemszerűen nem vitatéma, hogy az állandó madárcsirip és a kilátás a kiserdőre bármilyen irodai luxust fél kézzel lenyom. Ezzel persze az is együtt jár, hogy a reális átlagnál jóval gyakrabban hangzanak el olyan dolgok távolsági brainstorming közben, mint pl. „na elmegyek, húzok vizet a kútból, addig még gondolkodom rajta.”

Novemberben kiütöttük a konyhabuborék veranda felőli falát. Meg az ajtót is.

Az emlékezetes Egyhetes Porfelhő hadműveletet csak az új ablak és ajtó bekerülése után kezdtük el.

A tetőszépítésen kívül igen jót tenne az összképnek a purhabok levakarása az ablakok mellől, továbbá a legalább négyféle hengerelt minta (és rózsaszín alaphangulat) eltüntetése egy meszeléssel, de majd annak is eljön az ideje. Ahhoz képest a többi verandás tennivaló már szinte apróság.

Pimp my sparhelt

Barbecue falun, praktikus szükségmegoldásokkal

Megénekeltem már sokszor a kedvenc sparheltünk kalandjait, aki a telet végül a verandán vészelte át, hogy legalább pszichésen meleget csináljon kint is. Tavaszra biztos lett, hogy a házba már nem fog visszakerülni, de barbecue-sütőként már egész jól elterveztük a további életét. Viszont amilyen bazi nehéz, nem volt kedvünk átcipelni a máshová hordott domb helyére – ahol egyébként rendes kerti sütöde lesz majd –, de közben az eddigi téglás tűzrakót meg felszámoltuk, mert mindig felgyújtotta a körtefát, szóval amikor sürgősen kellett valami kinti tűzrakós megfejtés, akkor felébresztettük a sparheltet téli álmából. Legyen nekünk szabadtéri, tető alatti sütőnk a veranda végében, esős napokra.
Első – sufnituningnál alapvető – lépésként előkerült a flex: ember kivágott a tűzhely belsejéből egy kis ezt-azt, körberakta a megfelelő helyeken téglával, és miután a fizikához olyan sokat ő sem ért, feltette a kanyarkürtőt is, aztán begyújtott. Alul, persze, ahol egyébként is szokás, mondván, majd onnan előmelegítődik az eszköz. Nem nagyon alakult a történet, úgyhogy a britán szomszéd áthozott egy kis tűzgyújtó folyadékot. Ilyen szép lángot, mint amilyen a kürtőből jött, még kipufogóból sem láttam soha. De sütős tüzünk ettől még nem lett. Végül egy órácskányi ráolvasás és tűztánc segítségével sikerült a parázscsiholás, de legalább megállapítottuk, hogy pár szelelő lyuk kell majd a stratégiailag fontos helyekre, és jó lesz az úgy. A kürtő meg marad dezájnnak.

Háttérben az áthordott domb, és pont a gerendától kitakarva a majdani tűzrakóhely a malacóltól és a szilvafától jobbra

Ma pedig Joséék meglátogattak minket, sok bepácolt hús társaságában. Miután a három férfiember mindegyike Rendkívül Rutinos Tűzgyújtónak vallotta magát, mi hárman fehérnépek nagyon nyugodtan álltunk neki a kétféle saláta, a citromkrém és a cseresznyés pite elkészítésének, tapasztalatból tudván, hogy mi úgyis előbb leszünk kész, mint a tűz, meg rajta a húsok. A férfiaknak végül kevéssé hagyományos eszközöket is be kellett vetniük, hogy ne maradjanak szégyenben. A kérdés az, hogy ha már így bevált, maradjon-e ez a metódus, vagy tényleg ideje inkább megoldani a szelelést?

Magasabbra a tetőt, ácsok

2009 igen meleg őszén járunk, mikor van már emésztő és vödörrel leönthető benti WC, de a házon kívül árnyék csak a fák alatt.

Eredetileg roppant egyszerű és még annál is keskenyebb veranda futott a ház előtt. Dekoratív volt a maga módján: a cementlapokat megtörte az idő, a repedésekből pedig életerős akácbozótok törtek elő, amik szerencsésen megakadályozták, hogy önfeledten neki lehessen támaszkodni a már csak megszokásból ott álló, szuvas faoszlopoknak, igaz, azt is lehetetlenné tették, hogy benyissunk a hátsó helyiségbe vagy a padlásfeljáróhoz.

Házi akácos

Vállszélességű veranda

Nekünk mégis igazán az volt vele a fő bajunk, hogy a déli fekvésnek köszönhetően reggel tíztől már csak akkor volt árnyékban legalább a fejem, ha szorosan a hengerelt mintás falhoz lapultam, az pedig hosszú távon nem kényelmes. De a lényeg az, hogy nem képviselt olyan építészeti és népművészeti értéket, aminek bármely részét érdemes lett volna megóvni, úgyhogy bátran garázdálkodhattunk, sejtvén, hogy tavasztól őszig úgyis ez lesz a fő életterünk.
A verandanövesztés valójában jóval korábban elkezdődött, és arra az őszre ember már körbe is téglázta a nagyvonalúan kijelölt határszéleket: lett belőle egy cirka negyven négyzetméteres, buckás földterasz, de a napszúrásveszély ettől még mindig nem múlt el, úgyhogy sürgősséggel a tetőhosszabbítás került terítékre.

Lövészárkos előkészületek

A megbeszélt nap reggelén nett kis kofferekkel bevonult a kapun José barátunk, mint Leon, a profi, felpattintotta a fedeleket, és már önmagában ez is elég lenyűgöző volt, de mikor kiderült, hogy szakszerűen használni is tudja a cuccait, akkor végképp elnyerte a legvitathatóbb fődíjat: őszinte csodálattal a szemünkben hagytuk, hogy minden gyalulást és egyebet ő csináljon.

Stanley és José megoldják

Tulajdonképpen a gerendák függőlegesbe állításánál is csak óvatosan segítettünk neki, nehogy úgy érezze, netán nem nézzük ki belőle, hogy ezt egyedül is meg tudná csinálni.
A profi alapozás után aztán a tetőépítéssel már csak ketten küzdöttünk, igyekeztünk kicentizni, mi az a nem túl meredek lejtés, amin a víz már nem áll meg. Mérés, lécezés, bontott cserepek begyűjtése és elhelyezése, majd jött a Mesterséges Eső Teszt.
Csőre töltöttük a sárga slagot, szabadjára engedtük az atmoszférát, és fél percen belül a tető nagyjából minden létező pontjáról masszívan csorgott a teraszra a víz. A britán szomszéd, aki eladdig szó nélkül támasztotta a kút oldalát, és nyugodtan pöfékelve figyelte, mit művelünk, megvárta, míg elzárjuk a művi özönvizet, majd miközben kifújta a füstöt, rezzenéstelen arccal csak annyit mondott: szerencse, hogy errefelé ritkán esik.

A falu legnagyobb terasza

Melegedő

Ember reggel "Free Konyhapult!" csatakiáltással pattant ki az ágyból, és komolyan is gondolta.

Amit már több hete forgatott a fejében, azt most gyakorlatilag nem egész egy óra alatt formába öntötte, így a palánták szintet léptek, elhagyhatták a konyhapultot és kiköltözhettek a bioszolárium-szaunába.

Megemelt hátsó résszel, hogy az erős paprikák ki ne törjék az üveget

Remélem jól fogják érezni magukat, majd talán pingálok az inkubátorra pár biztató szép szót is. Ezzel a projekttel egyébként megvalósítottuk az újrahasznosítás újrahasznosítását is, miközben ügyeltünk arra is, hogy a konyhapulthoz szokott kicsiket ne érje túl nagy megrázkódtatás a környezetváltozás miatt. Az asztal ugyanis eredetileg ideiglenes konyhapultnak készült némi deszkából, ajtóból és ablakkeretből, de mivel szörnyen bölcsen átláttuk, hogy kérem szépen az élet valójában átmeneti időszakok sorozatából áll, nem voltunk restek ki is dekorálni; a népi naiv művészet és a gasztrománia keresztezéséből jött létre a kígyózó indákkal kombinált tatárbeefsteak-receptes minta, figyelmetlenségből elbaltázott helyesírással.

Amikor a konyhában még régi ablakok és régi falak voltak

Az ideiglenességről pedig annyit, hogy több mint fél éven át használtuk konyhapultnak, a ház három különböző pontján. Most pedig lett belőle palántázóasztal, egyébként a keret leemelhető az asztalról.
Ahogy a zöldséggyerekek összegyűltek a csoportképhez, már látom, hogy valószínűleg a két ajtókeretnyi veteményes nem is lesz elég, de majd improvizálunk valamit, ha eljön az ideje.

Az istálló jobb oldalán az üvegház és a paradicsomokra váró ajtókeret

A verandához közeli bal oldalon menta, kúszóeper és az ajtókeretben spenót, hagyma, retek, répa és borsó

A mászóeper privát melegháza