2018. december 31., hétfő

Jövőre


A lencse már ázik, piros bugyit viszont nem találok.

Márpedig köztudomású, hogy az újévi gazdagsághoz mindkettő kell, de hiszek a kreatív megoldásokban (is). Piros bugyi helyett a piros nadrág szerintem még jobb lesz.
Nem tudtam nem észrevenni, hogy tavaly ez a poszt is elmaradt, szerintem sok mindent megmagyaráz így visszagondolva…Tehát újra felveszem a fonalat.
Ami nem változott: továbbra is csak azt kívánom nektek, amit magamnak. Ami változott: itt most nem lesz tételes felsorolás, de bízzatok bennem, mindegyik jó lesz mindenkinek.
Köszi, hogy vagytok, gyertek jövőre is (majd az elmaradt adventi bonbonokat is pótlom)!

Untitled

(Luciánál pedig ismét nyitva az univerzumkapu, csak szólok.)

2018. december 19., szerda

19: A rózsaszín korszak vége


A sokfelvonásos veranda már-már majdnem kész.

A verandanövesztés különböző fázisairól többször is beszámoltam korábban, a legutolsó stádiumhoz jutva örültem, hogy van többé-kevésbé nem beázó tető fent, meg beton lent. Az persze zavart, hogy minden éppen vagy sose használt cucc/szemét is itt tornyosult putrisan, de volt egyéb teendő.

Ám eljött egyszer csak az a pont, amikor házon belül az eredeti romos állapotokhoz képest akkora fejlődés mutatkozott, hogy rendezett(ebb) és rendezetlen között még szembeszökőbbé váltak a különbségek. Ennek következtében nemtom hány év itt élés után döbbent rácsodálkozással néztem körül egy reggel a verandán: baszki, ez rózsaszín…

Untitled

Pedig már a legelején is feltűnhetett volna...

Onnan kezdve már nem az állandó kupleráj, a két éven át a veranda közepén szobrozó és sose használt, de mozdíthatatlanul nehéz szalagfűrész, a kivillanó meztelen téglák és az ablakok körül dudorodó, egyre barnuló sárga purhabok zavartak a legjobban, hanem a rózsaszínség. Tettidő lett.

Tényleg több ezer képet nyálaztam át, hogy be tudjam mutatni az eredeti állapotok drámai rútságát, ám valószínű, hogy van egy öntudatlan esztétikai szűrőm, mert mint kiderült, szinte mindig úgy fotóztam a verandán és környékén, hogy az ocsmány részek ne látsszanak. De szerintem a lényeg így is érezhető:

 Untitled

Az évezredek során több mint négy rétegben, különböző színekkel és hengerekkel felvitt díszcsicsát az eredeti festékanyagok miatt lecsiszolni se lehetett rendesen, bár hősiesen megpróbáltam (máskülönben a mészfestéket úgy dobta volna le magáról az enyves cucc, mint a huzat), végül a csiszolás/glettelés/vakolás megfelelő kombinációival ez el lett sikálva, kifehéredhetett végre a (főként) rózsaszín fal.

Az ajtó és az ablakok kapcsán pedig kiderült, hogy megfelelő körülmények együttállása esetén simán tudok elvtelen ribanc lenni. Utálom az oldószeres zománcfestéket, ennél jobban csak a fényes zománcfestéket utálom jobban, de amikor a festékboltban erőszakosan a szemem elé ugrott a Military zöld elnevezésű magasfényű zománc, egy pillanatot sem haboztam, pont ez a szín kellett nekem.

A vályogrész alján téglasor állja útját az egereknek, a raklapokból barkácsolt 3 méteres kanapé is kapott végre vastag-masszív szivacsmatracokat, eltűntek a mindenhol lógó vezetékek, helyére került a saját lakást is kapott dartstábla, felcsavarodtak ide-oda a tündefénysorok, szóval lounge-hygge-vagyamitakarsz.


Untitled


A talaj még mindig natúr beton, de azzal a következő tíz évben nem tervezek foglalkozni. Legalább jól lehet rá krétával rajzolni.

2018. december 18., kedd

18: Birkás Tánti szolgálatban


3 éves elmúlt a Medvegyerek, és eleget cincálta már a szülei idegeit ahhoz, hogy szívből jövő röhögéseimért bosszúból párszor átpasszolják nekem.

Jó, ez nem teljesen igaz, a nyáron valójában azért voltam többször is főállású Tánti, mert tesómék közben megmentették a világot, vagy meghódították, vagy valami ilyesmi, szóval nem tudtak mindig vacsorára hazaérni. Logisztikai okokból a leányt nem a Birtokra tették le megőrzésre, hanem én vonultam a kunyhójukba pár napokra, ahol ő a hazai pálya előnyeit élvezhette, én meg a legó-bújócska-plüssbeszélgetés-alváshiszti-egyezkedés-érthetetlenhiszti rotációba minden nap mesés gyorsasággal belefáradtam. Közben meg rengeteget szórakoztam Medvén és Medvével – nem volt mindegy persze az a tudat, hogy a szüleivel ellentétben nekem ezt nem 18 évig kell folyamatosan bírnom. Korábban nagyon sokáig az volt a kedvenc (ismeretlen forrású) gyerekhisztim, hogy apaaaa, mindkét lábam ugyanolyan, de Medve ezt a nyáron felülírta a látszik az árnyékom és én ezt nem akarom tematikával, földhöz vergődéssel, ahogy kell.

Csodálom azokat a könnyen kezelhetőnek nehezen nevezhető jellemvonásait, hogy nem simulékony, nem akar megfelelni, nem áll be a sorba és makacsul elszánt. Ezeken felül pedig éles az esze és a nyelve, imádja az állatokat, ösztönös vezéregyéniség, a hülyéskedésre és pocsolyákba ugrálásra mindig vevő, és nagyon faarccal tud direkt vicceseket mondani. A felsorolt tulajdonságok egyébként az anyjára és az apjára egyaránt igazak, akik korábban nem számoltak a szuperadditív hatás lehetőségével, most meg bezzeg csodálkoznak. Ennél a hatásnál ugyebár a reakcióban részt vevő erők nem összeadódnak, hanem megsokszorozódnak – na ez Medve. És ettől a nagyítós tükörtől tépik tesómék a hajukat két fetrengve röhögés között.

Untitled

Mindezek mellett Medve rendkívül társasági gyerek is, nagyon jól bírja a jövés-menést, akár ők csinálják, akár náluk zajlik, és az új arcokkal szemben is egyből nyitott, felnőtt vagy gyerek neki mindegy. Épp ezért volt totális meglepetés, hogy a 3. szülinapján a lufi-torta-nagycsalád-ajándékok-gyertya kavalkádban inkább elbújt és SEMMIT nem akart, legkevésbé ünneplést vagy szülinapot. Később a névnapján sem kívánt hívásokat fogadni.

Ennek fényében a Karácsony várhatóan nagyon mókás lesz. Főként könyveket kap majd (mert könyvmoly-géneket és kifinomultan választékos szókincset is örökölt), de Esőisten apámmal már megbeszéltük, hogy hanyagoljuk inkább a díszcsomagolást, kicsit esetleg meg is tapossuk és szamárfülesítjük a köteteket, és majd véletlenszerűen leejtjük Medve elé, nehogy megijedjen, hogy netán ünneplés van vagy ajándékot kap.

2018. december 17., hétfő

17: 500


Egész véletlenül vettem tegnap észre, hogy a most következő lesz a blog 500. bejegyzése.

Ez el is döntötte a mai témát: a nemírásról fogok írni. Meg a nemfotózásról. Lesz benne matek is. A nemakarásról és nyögésről még nem tudom, fogok-e. Aki vicceset vár, ne ezt olvassa.

12 év alatt 500 bejegyzés nem kevés, de nem is túl sok (lehetne akár 5 ezer is), bár a jelenlegi átlag a 9 naponkénti posztolással nem is hangzik rosszul (apámtól már gyerekkoromban megtanultam, hogy hazudni 3 dologgal lehet: igennel, nemmel és statisztikával; 2008-ban például összesen két poszt született, és ezt az évet is csak a hirtelen adventi elhatározás mentette meg az egyszámjegyűségtől…).
Véletlenül vettem észre azt is, hogy a 6 éves fotómasinámban 37 ezer expozíció van. De azon sokkal jobban megdöbbentem, mikor a kártyaadatokból kiderült, hogy idén május közepe és szeptember közepe között pont nulla darab fotót csináltam vele – ilyen még az analóg korszakban sem történt.

Kedvetlenségnek, csömörnek, kiégésnek, inspirációhiánynak is tűnhet ez messziről, én viszont a megörökítés, dokumentálás, pillanatba merevítés és megosztás kényszerének felszabadító hiányaként éltem meg.

Idén előfordultak olyan időszakok is, hogy nem szólaltam meg; kellett és jó volt. Nem volt kevesebb élményem, mint máskor, nem láttam kevesebb szépet/csúnyát/vicceset, nekem pont elég volt, hogy adott pillanatban ott voltam, átéltem, tudtam az érzésre figyelni, sőt, megengedtem magamnak az érzést. De nem akartam feltétlenül leírni, megfogalmazni, elmesélni. Nem csak itt, hanem általában sem. Volt többször olyan is, hogy az örömömbe szöges bakanccsal trappoltak bele, és emiatt nem esett volna már jól írnom róla. Csuda színes kaleidoszkópom van a fejemben-lelkemben ezekből a képekből, és nem irigységből, de örömmel dédelgetem, hogy ezek csak az enyémek, a jók és a rosszak is.

Idővel a közeli barátaim is elkezdtek kissé aggódni a visszahúzódásom és látszólagos hibernáltságom miatt, finoman cseszegetve és a hiúságomra apellálva igyekeztek meggyőzni, hogy nekem márpedig muszáj legalább itt írnom. Látjuk, sikerült, ez az adventi dolog is nagyrészt nekik köszönhető. Bazi hazugság lenne azt mondanom, hogy csak magamnak írok, nyilván nem lenne hozzá akkor megdezájnolt nyilvános blog se. Tudom viszont magamról, hogy csak örömből tudok úgy írni, ahogy szeretek, kényszer vagy határidő hatására átüt a monitoron az izzadtságszag, és én ezt nem vagyok hajlandó megtenni ezen a felületen. Ha nem jön, hát nem írok. Épp ezért is érdekes kísérlet, hogy – főleg ennyi szünet után – képes vagyok-e most minden nap írni valamit. Jelenleg még mindig örömmel teszem, de ez semmiképp nem jelenti azt, hogy Karácsony után is ezzel a lendülettel folytatom, legyünk reálisak.

És azt hiszem, ebben a posztban kell arról is írnom, hogy bár teljesen random módon reagálok vagy nem reagálok kommentekre, továbbra is mérhetetlenül nagyon örülök, hogy itt vagytok (még akkor is, ha én nem), hogy olvastok, hogy hozzászóltok – és örülök annak is, ha örömöt okozok azzal, hogy írok.

Untitled


2018. december 16., vasárnap

16: Japán spanyolviasz


Voltaképp örülök, hogy a józan paraszti ész kezd visszakúszni a mindennapokba, még akkor is, ha ezt divathullámokként és hülye címkék alatt teszi.

Először ugye a hygge kapcsán jöttem rá, hogy sok éve profin csinálom én ezt magamtól, csak nem tudtam, hogy a tevékenységnek neve is van. Az új kedvencem most a japán csoda, az erdőfürdőzés. Akinek esetleg nem ismerős, annak röviden összefoglalom: a félrevezető név ellenére ez nem egy ültess te is zuhanykabint mozgalom, hanem arról szól, hogy menj ki az erdőbe, sétálj, oszt érezd jól magad. Persze az sem tiltott, hogy feküdj az erdőben és érezd jól magad.

 Untitled
(Ez még a tavaszi hó)

Már a peripatetikusok is megmondták (bár valószínűleg nem pontosan ezekkel a szavakkal), hogy a levegőtlen szobákban kuksolástól megáporodnak a gondolatok is, szóval ha friss sugallatokat akarsz és keringő vért az agyadba, emeld fel a segged és szellőztesd ki odakünt a fejed. Akinek még nem áporodott be teljesen a feje belseje, az nyilván magától is felfedezi azt az összefüggést, hogy egy erdei séta után jobban érzi magát (már amennyiben eszébe jut kimenni egy erdőbe). De modern korunk kétkedő-gyanakvó népének természetesen kell egy kis számszerűsített alátámasztás is, nehogy véletlenül fölöslegesen menjenek az erdőbe, szóval vérnyomáscsökkenési, agysejtfrissülési és stresszhormonsorvadási adatokkal is bizonyítják, hogy érdemes ekkora kockázatot vállalni. Ennyi, kész is a trend.

A hyggéhez hasonlóan én már akkor is erdőfürdőztem, amikor még nem tudtam, hogy ez tudományos művészet, saját névvel. Hogy, hogy nem, apróbb és nagyobb problémáim 95%-a valóban erdei mászkálás közben, megvilágosodásszerűen nyert megoldást (a maradék 5 meg a zuhany alatt, nálam így áll össze az erdő és a fürdő), szóval én is bizonyíthatom, hogy működik (bár a statisztikusok biztosan belekötnének abba, hogy mivel az időm kiugróan nagy részét töltöm erdőkben, ez nagyságrendileg nem is nagyon lehetne másként, ahogy a hallal is a legtöbb dolog a vízben történik). Mindeközben persze annak is örülök, hogy ezen a környéken mégsem annyira elterjedt az erdőfürdőzés, mert a francnak sincs kedve tömegekkel együtt fürdőzni, akár erdőben, akár máshol. 

Ebből az egészből csak azt akartam igazán kihozni, hogy bár úgy tűnik, számtalan területen őstehetség vagyok, sajnálatosan csekély a marketinges érzékem ahhoz, hogy divatdiktátor lehessek és én vezethessem be a legújabb trendeket. Tragikus módon már lecsúsztam a lajháros egészséges lustaságot dicsőítő selfhelp-vonalról is (pedig szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy abban is jó vagyok), így most nagyon gondolkozom, milyen témát lehetne még kiaknázni– szóval elmegyek erdőbe. Vagy zuhanyozni.

2018. december 15., szombat

15: Holland-magyar konyha


Ha már úgyis kacsazsíros májat csinálok épp, ideje mesélnem a mélyföldi barátainkról.

Már önmagában azon véletlenek sorozata is hosszú történet lenne, ahogy először találkoztunk (alpaka, gyapotnyúl és utánfutó is szerepelne benne) és ahogy újra találkoztunk, de a lényeg, hogy ezen véletlenek során valami viccesen komoly kapcsolat kezdődött köztünk tavaly; a magyar nyelv, konyha és kultúra iránt is lelkes holland pár az egyik szomszéd faluban tölt évről évre egyre több hónapot.

A tagadhatatlan szimpátián túl valójában az igazi rettenetem és nemzeti gasztroöntudatom alapozta meg a barátságunkat: bármely magyar gyomrú ember elszörnyedne egy olyan lecsórecepttől (nemtom, honnan szedték), aminek az a vége, hogy és akkor botmixerrel pürésítjük… Lássuk be, nem lehetett ilyen tévhitben hagyni őket, szóval még akkor kora ősszel már előre lebeszéltünk az idei nyári magyar hónapjaik idejére egy rendes lecsóbulit.

Az idő rövidsége miatt tavaly így még nem is voltunk igazán barátok, Mikuláskor mégis érkezett egy hatalmas szénhidrátpakk, teli olyan édességekkel, ami a hollandokat egész decemberben tradicionálisan boldoggá teszi; minden csoki és süti külön post-ites használati utasítást kapott, hogy mit mikor szokás enni (a vajas kenyérre szórt csokidarabkákhoz még idén se vagyok bátor).  


A legnagyobb méret - szerintem bíztak benne, hogy rászokom


A nyár aztán rengeteg közös kajálással (lecsóktól és bográcsgulyásoktól a holland – azaz indonéz – partikig), sok közös kalanddal és sok röhögéssel telt, ők tényleg lelkesen tanultak magyarul is (a bizbasz szót például rögtön a megtanulása után tökéletesen illesztette mondatba az asszonyka), és aztán nagyon gyorsan ősz lett, amikor is muszáj volt hazaindulniuk, bár nagyon nem akartak.

Nos, a telepakolt kocsi se akart. A szervizben minden nap azzal bátorították őket, hogy talán már holnapra minden oké lesz. Jellemzően nem lett, sőt. Addig is kempingeztek a két kutyájukkal az üres házukban, amiből már mindent elpakoltak, tehát főzni se tudtak, és mindig csak egy fél kiló kenyeret vettek, mert hátha másnap nekiindulhatnak végre. A többedik elkeseredett szendvicses estéjükön rájuk üzentem, hogy ha megvan még a kölcsönkocsi, jöjjenek át, főzök valami normálisat, mindjárt körülnézek, mi akad épp itthon – óóóó, remek, akkor baconbe göngyölt csirkemáj, paradicsomsaláta meg krumplipüré lesz, gyertek!

Én ekkora nagy betűket szerintem sose láttam még chatben, amikkel azonnal érkezett a válasz: NINCS AZ AZ ISTEN, HOGY MÁJAT EGYÜNK, AKKOR INKÁBB MEGINT VAJAS KENYÉR!!!!

A nyáron annyiféle mindenmentes/allergiás vendég fordult meg nálam, hogy már rutinból minden érkezőtől megkérdezem, fejlesztett-e ki magában valamiféle kajaintoleranciát a legutóbbi találkozásunk óta, de mivel ezekkel a hollandokkal az egész nyarat tisztességgel végigettük, fel sem merült bennem, hogy egy máj megakasztja őket. Aztán eszembe jutott hirtelen a sok sztori a nyugatra szakadt egyszeri magyar háziasszonyokról, akik mind gyorsan megtanulták faarccal mondani a májrendeléskor a hentesnél, hogy ’a kutyának lesz’. Szóval úgy döntöttem, szegény hajléktalan hollandoknak van már elég bajuk így is, nem tetézem ezt most még májjal is, de ki tudja, jövőre talán ehhez is megbátorodnak. Legfeljebb én is eszem csokidarás vajaskenyeret.



2018. december 14., péntek

14: 80 deka gorilla


A legváratlanabb szerelem.

Tulajdonképp ez a sztori is Vakond számlájára írható. Sajnos van neki hajlama az akrobatikus szökdösésre, ha haverkodásra van kilátás, és az egyik meglehetőst hideg reggel, mire igazán kinyitottam a szemem, már megint a buszmegállóban csóvált lelkesen, ezúttal valami fekete zoknigombóccal játszott. Kizavartam embert, hogy hozza haza (mármint Vakondot) (mert kevésbé neglizsés volt az outfitje e korai órán)(mármint embernek), ami meg is történt, ám fél percen belül irdatlan nyávogás hallatszott a verandáról. Dűne nem is szokott ilyet, ráadásul bent volt, kitártam hát az ajtót: a buszra váró zoknigombóc állt ott. Megkérdeztem, hogy akkor most bejön-e, vagy mi lesz, mire bejött és mi lett.

Az első kép a klasszikus mexikói felállás volt: Vakond ült az asztal mellett és a pulton ülő Dűnét nézte döbbenten, aki a földön lévő tálját nézte döbbenten, aminek tartalmát a frissen érkezett zokni minden zavar nélkül nekiállt felzabálni. Mindezek után kényelembe helyezte magát és belakta a házat, teljes terjedelmében. Két perc múlva már én kezdtem zavarban érezni magam, vajon van-e nekem annyi jogom itt lenni, mint neki. A 80 deka macskával 20 kiló öntudat is jött (és maradt), és a 400 kilós gorillákhoz hasonlóan oda ül/fekszik, ahova akar. (Néha rádobjuk amúgy a mérlegre, de roppant lassan gyarapszik, az egy kiló fölött adható bolhacsepp még mindig a dobozában figyel.) Érkezése után pár napot vártunk még, hátha felbukkannak kisírt szemű környékbeli kislányok a kölyökcicájukat keresve, de semmi, tehát CC hivatalosan is maradt.

Untitled

Véletlen-e vajon, hogy az ajándékba kapott zoknin CC feje van?

Cseppet sem agresszív, de nem is hagyja magát megfélemlíteni, és gyakran ijesztően értő/értelmes megnyilvánulásai vannak (például meg lehet kérni dolgokra, mármint nem olyasmikre (még), hogy lécci főzz nekem kávét, hanem hogy figyi, rossz helyen vagy, menj már odébb oda, ahol mindenkinek jó – és odébb megy). Egyszer sem bújt el vagy ijedt meg semmitől, tényleg olyan, mintha régebben lakna itt, mint mi. Vicces jelenség, különösen úgy, hogy nem is klasszikus buta gyerekcica feje van.

Az, hogy Vakonddal jól kijön, nem meglepetés, végül is az ő nyomában haladva költözött be ide, de Dűnével is elképesztőeket tud játszani (mármint ebben az aszociális Dűne szerepe a meglepő főleg). Bokától tokáig fél másodperc alatt kapaszkodik fel nadrágon és pulóveren, szerintem engem már semmi nem ment meg attól, hogy végül bolond macskás öregasszony legyek – jelenleg varrástól a jógán át a főzésig és evésig mindent macskával a vállamon teszek, nem feltétlenül önszántamból. Érkezéstől kezdve egy egész hét telt el, mire CC egyáltalán érdeklődést mutatott kicsit a házon kívüli világ iránt, akkor tett egy bátor kört a kertben, de azóta se izgatja igazán, mi lehet kint a hidegen kívül.
Eddig úgy voltam a macskákkal, hogy a macska jó, a macska kell, a macskát a maga helyén erősen szeretjük – de ez a másfél maréknyi törpe hülyegyerek, aki simán benyávogta ide magát, annyira elképesztő jellem, hogy a nagyon bírom szóösszetétel meg sem közelíti azt a rajongást, amit villámgyorsan elkezdtem érezni iránta.
Úgyhogy immár kétmacskás a háztartás, ilyen se volt még.

Untitled

13: Ezek birkák


Mindig is fennen hangoztattam, hogy a rackák okosak (birkamércével mindenképp), de az idei kicsik egy cseppet megingatták a hitemet.

Midőn vége lett az idei barilottónak, és rendesen ki is tavaszodott már annyira, hogy a fehér barik karámjában meggyérüljön a zöld, elkerítettünk nekik egy újabb területet legelgetésre. A feladat látszólag egyszerű: a kerítés mentén elbattyogsz (egyes szám második személy, mert ugye a barik ezt úgyis egytömbös csokorban csinálják) a sarokig, ahol van egy mágikus nyílás (lásd még: kapu), ezen átmész, és a kerítés túloldalán, a villanypásztoron belüli területen akad még több zöld. Ha jóllaktál, ugyanezen az ajtón visszajössz, oszt jóccakát. 

A gyakorlatban ezzel szemben a dolog úgy nézett ki, hogy a felnőttek átrongyoltak a kapun és teli pofával füveztek, mit sem zavartatva magukat attól, hogy a tétovább kicsik szívszaggatóan bégnek a meglehetősen átlátszó drótkerítés túloldalán. Volt, hogy némelyik törpe meg is állt a kapuban, de aztán alapos fontolgatás után mégis visszafordult ríni. Egy idő után a hat ott ragadt kicsi hordába szerveződött, de nem azért, hogy így bátran együtt átlendüljenek az ismeretlenbe, hanem hogy együttes erővel bégjenek. Miután megtörölgettem a röhögéstől könnyes szememet (van az a hülyeségfaktor, amikor a sajnálat fel sem merül), humán felvezetést produkáltam és áttereltem a bonsaibarikat a szüleikhez, majd dolgom jólvégeztével visszavonultam.



Mintegy fél órán át tartott a nyugalom, aztán újra veszett kisbaribégetés kezdődött. Mivel saját szememmel és csak egyedül láttam, simán letagadhatnám, de a hazug krónikást úgyis utolérik a sánta rókák, vagy mi, szóval arra értem fel, hogy az egyik kint rekedt kisbari a kerítésen keresztül próbál visszajutni az eredeti területre. Fejjel nekirohanva a vadhálónak, többször egymás után. Erőből. Kettő méterre balra a kaputól.
Tudnám még cifrázni a részleteket, de maradjunk csak annyiban, hogy még másnap is eljátszották ugyanezt a birkaságot, és körülbelül a negyedik naptól lett mindannyiuk számára közepesen tiszta a kapu funkciója.
Lehet, hogy a jövőre következő adagnak az első naptól gyakorlati oktatást fogok kapuból tartani…

2018. december 12., szerda

12: A legkevésbé macska


Bár mégis a legmacskább.

Sok szempontból a sorban harmadik számú Centi cica, a divattervező műhelyből származó budai úrifiú volt a kedvencem, így amikor két éve elütötte egy autó (nem is értem, sosem mászkált ki az utcára), írni se akartam róla, meg macskát sem akartam többé.

De macska nélkül nagyon macskátlan (és túlegeres) egy ház… És hát akadt épp egy megmentendő homokvörös kiscica – sokkutyás házban a gazda két hét macskázás után rájött, hogy ő mégsem macskás alkat…

Untitled

Kicsiként még akkora volt, mint egy bucka, de most már megnőtt annyira, hogy kiérdemelje a Dűne nevet. Felnőttként is különösen puha cica, mancstól szőrig mindenhol. Sosem karmol, ellenben hamar harap, cserébe nem zabál bele kint hagyott kajákba, nem ül laptopra, nem kuszál fonalat és egyszer se kellett tetőről vagy fáról leszedni, szóval egymás határainak tiszteletben tartásával remekül elvagyunk egymás mellett. Két év alatt jószerivel dorombolni se nagyon hallottam, viszont Főkutyától megtanulta, hogyan kell bekopogni a csukott ajtón – persze mindig megvárja azt a fél percet, ami pont elég ahhoz, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, letegyem a seggem, ölbe vegyem a laptopot, na és Akkor kezd kopogtatni.  

Schrödinger óta tudjuk, hogy minden macska kvantummacska, Dűne viszont tényleg képes egyszerre két helyen is lenni. Van a faluban egy alteregója, aki rendszeres bejár a kertbe, aztán együtt ugrálnak fákon és tetőkön, de nagyjából 8 lépés távolságból már nem lehet megmondani, melyik melyik.

Naponta körülbelül 3 másodperc dédelgetést engedélyez nagy vonakodva (ilyenkor hangosan számolok), és még az alap macskatrükköt is kicsavartan alkalmazza: nem ő megy oda a néha betévedő macskautálókhoz/közömbösökhöz, hanem valahogy eléri, hogy maga a macskautáló járuljon a színe elé. Vakond kutya felbukkanása és szeretetterápiája óta kezd kicsit elpuhányulni, valamelyik nap figyelmetlenségből két másodpercre az ölembe feküdt, már kezdtem is aggódni, de aztán gyorsan észbe kapott, és úgy csinált, mint aki csak útközben megállt pihenni.

Csak szólok, hogy még mielőtt teljes szívvel szimpátiát kezdenétek érezni irányába, várjátok meg a nyári kalandja történetét is...

Untitled

2018. december 11., kedd

11: Fejreállt

Így utazz olcsón.

Szeptember 23. volt. 30 fok.
Még csöpögött rólam a Balaton vize, mikor beléptem a kedvenc bizbaszboltomba zokniért, mert hát ugye lassan biztos jön az ősz. Első döbbenetemben még egyszer megnéztem az aznapi dátumot. Szeptember 23. És a bejáratnál már füles sapkák, bolyhos kesztyűk és vastag sálak sorakoztak, kicsit beljebb pedig komplett karácsonyi dekorációk, fényfüzérestül, csillámgömböstül, rénszarvasostul. Tétován csöpögtem még egy kicsit toporogva.
Végül is, mindig is szerettem volna kipróbálni, milyen lehet az ausztrál bikinis karácsony, kösz, megkaptam, akciósan, csak a szörfdeszka hiányzott a hónom alól.
Mondjuk nyitva tartó fagyizót is csak nehezen lehetett már aznap találni.

2018. december 10., hétfő

10: Angolkór

A británról jó okkal nem írtam már rég: amilyen szórakoztató kis mértékben, annyira toxikus tud lenni hosszú távú adagolásban.

Márpedig az elmúlt pár évben nem kicsit kumulálódtak mindazon dolgai, amiről nem pusztán folyton nálam kellett lamentálnia, de egy pont után még a megoldásokat is tőlem várta.
Eleinte csak az unalom volt a baj: mivel állítása szerint túl félénk, ezért nem ismerkedik másokkal, és a tetejébe az egyetlen "tojás" szót is évente többször tanulja újra, tehát más magyar szó már nem is fér el ugyanott, a német és holland falubeliekkel meg a közösen beszélt nyelvek ellenére sem haverkodik, meglehetősen beszűkült a világa.

Akkor jöttem rá, hogy nem az én szűrőm kemény, mikor SzembeGyuri, aki nemigen szól bele mások dolgába, és aki a britán mellett lakik, megjegyezte néhány tavasszal ezelőtt, hogy kezd aggódni a jó szomszédért, mert azt látja, hogy szó szerint órákon át képes moccanatlanul állni egy-egy földhányás fölött - és azt nem is tudta, hogy mindeközben a britán aznap már az ötödik mailt váltotta velem vakond-dinasztiákról, elsőbbségi jogokról, 10 kilós kalapácsokról és vendettákról. Éreztem én, hogy nem okos dolog tovább táplálni az ilyen fertőző és kényszeres megszállottságokat, meg persze azt is, hogy sürgősen kéne találni neki valami új elfoglaltságot vagy új ellenségképet, amit ártalmatlanabbul üldözhet.

Na kérem, az ilyen kívánságokkal vigyázni kell, ugyanis nem sokkal ezután elkezdődött a nyugdíjfolyósítási procedúrája, vagyis egyszerre két uniós ország kormányát utálhatta. Itt a tisztesség és igazságosság kedvéért muszáj megjegyeznem, hogy bár nekünk sincs okunk büszkeségre, de a holland és az angol bürokrácia és ügyintézés semmivel nem jobb, mint a hazai. A téma tehát több mint egy(!) évre lefoglalta, addigra felélte minden tartalékát és maradék ép eszét, az egyre pánikosabb hisztirohamaiban már arra se volt képes, hogy önállóan elküldjön vagy továbbítson egy mailt, netán kitöltsön egy nyomtatványt vagy postai csekket; hamarosan eljutottunk oda, hogy érzésem szerint a levegővételhez is segítséget kért. Mindezt tetézendő szó szerint mindennel kapcsolatban kétpercenként gondolta meg magát, de azt minden alkalommal kényszeresen a tudtomra is adta.

Ennél a pontnál jött el az, hogy balkáni egyenességgel többször utaltam az indokolatlanul kretén túlreagálásaira és gyermeteg viselkedésére, ám az üzenet nem ért célba, tehát átváltottam brit üzemmódba - az udvarias és komoly körmondatok végén még "köszönöm a megértésedet" is volt, és érdekes, ezt megértette, onnantól csak nagyon indokolt esetben használt már titkárnőnek. Épp időben, mert az én idegeim is cafatosak voltak már addigra, esküszöm, én jobban vártam a postást minden nap, mint ő.

És akkor végre, végre, tényleg az utolsó utáni utáni pillanatban, sínre kerültek a dolgok, vett végre magának autót (na igen, a tragacs Simsonja se segítette a kiterjedtebb közösségi életet), nagykabátot, alsógatyát, tűzifát - és kisimult az aurája, felszabadult a lelke, már a lába se szaggatott. Hirtelen új életerő töltötte el, amit rendkívül sajátos módon hasznosít: 9 év bátortalan motyogás és integetés után most azzal rémisztgeti a falubelieket, hogy napszaknak megfelelően váratlanul, hangosan és tagoltan ráköszön mindenkire - magyarul. Remélem, elég hosszú és unalmas lesz a tele ahhoz, hogy mire tavasszal visszajön, már a magyar nyelvtanulási folyamatának egész csokor szórakoztató gyöngyszemét szórhassam ide.

(Ugyanitt korához képest közepesen megkímélt állapotban lévő bolond angol birkatürelmű, indiai konyhát is kedvelő, karcsú asszonyt keres hosszú távra, angol nyelvtudás alapfeltétel...)

2018. december 9., vasárnap

9: Mert itt a tél


Furcsa reggel volt.

Alig bírtam széttekerni a kávéfőzőt. Ólmos szürke volt az ég. A madarak tavasziasan-veszettül csiviteltek. A müzlim sem olyan volt, mint szokott.







Nos, innen üzenem mindazoknak, akik kifejezetten szeretnek ezzel poénkodni, hogy még ha a zacskó nagyon hasonló is, a madáreleség rohadtul nem olyan, mint a müzli…


Untitled


(A lazán kapcsolódó képen pedig az elvileg rezgés- és ütésálló fejjel bíró fakopáncs, aki miután teljes gőzzel nekirepült nyáron az ablaknak, még fél órán át ezzel a buta arccal építette újra a világát a verandakanapén…)

2018. december 8., szombat

8: Elöl deszka, hátul léc


Nagy utat tettem meg a mosogatólavórban fürdőző halott egér óta.

A konyha mindig is a leghosszabban fennmaradó tétel volt a ház belsejét érintő „meg kéne már csinálni” nevű kilométeres listán. Hét év alatt számtalan átmeneti megoldás született és használódott. Máshol ennyi idő alatt komplett városok épülnek fel, mondjuk nem négy kézzel és közelítőleg nulla forintból, de így legalább a beszámoló majdnem olyan hosszú lesz, mint maga az elkészülés…

Az alapkonyha:

Untitled

Azt a fotót pont nem sikerült megtalálnom, ahol a kezdeti konyhaság ezer százalékot javult, midőn lett egy vízforraló, egy kenyérpirító és egy szendvicssütő, miközben a lavóros mosogatóba reggelre még sokszor belefagytak az úszni nem tudó egerek. De a többi állapotról azért akad pár werkfotó.

Eleinte a lavóros mosogató napközben íróasztal is volt:

Untitled

Minőségi ugrás: ajtólapokból barkácsolt pult, beépített főzőlappal, ráfestett tatárbeefsteak-recepttel (a pult később mini palántázóházként végezte)

Untitled


Pár éve egy Mikuláskor ennyivel közelebb kerültünk a konyhasághoz:

Untitled


Lassan lettek pultok és alá váz:

Untitled

Majd idejét láttuk felszedni a cementlapokat, és akkor még azt hittük, hogy a betonra a betonfesték jó ötlet lesz (nem lett)


Untitled


Amint lett sütő, újra gasztronómiai magasságokat ostromolhattam:

Untitled

És amikor kiderült, hogy a betonfestett padló nem járható út, újra szétszedődött minden, hogy lamináljunk. A megtévesztően konyhaszerű kinézet, a padló, a pult és egyebek ellenére az egész hozzáférhetetlenül takaríthatatlan és minden körülmények között kuplerájos kisugárzású:

Untitled

2014 májusában, a hematómás mozaikcsempés stádium után állt meg mindenféle haladás (kivéve a kosz-, por-, hangya- és egérfelfejlődést), de én még közel 3 évig annak az ígéretnek a hitében éltem, hogy ember majd egyszer csak megcsinálja a bútorokhoz az alapokat, nekem csak nagyon türelmesnek és megértőnek kell lennem addig is.

Aztán ember végül benyögte, hogy ő bizony nem tud konyhát csinálni. Ebben nem az volt a baj, hogy nem tud, hanem hogy évekig erre is fölöslegesen vártam, szóval ettől úgy felszívtam magam mérgemben, hogy kijelentettem: akkor én fogom megcsinálni, úgy és olyanra, ahogy én akarom, és nem érdekel, hogy rajtam kívül bárki másnak tetszik-e.

Számos okom volt egyébként arra, hogy miért nem akarok bolti konyhát, ezek közül a legfontosabbak:

  1. csak
  2. nincs rá pénzem
  3. a meglévő alapok minden standardból kilógnak, esélytelen passzintani hozzá bármi normál lakásba tervezett méretű dolgot
  4. egyenes vonalak és derékszögek továbbra sincsenek a házban (padló, falak, gerendák vagy bármi se)
  5. nem akarok komoly, felnőttes konyhát
  6. nem akarok újnak kinéző bútorokat
Na most abban meggyőződésesen nagy arccal biztos voltam, hogy a fenti listához igazodva három lényeges elemet garantáltan tudok prezentálni: a.) nem felnőtt b.) nem passzentos-elvágólagos egyenes c.) nem újnak kinéző dolgokat én is össze tudok hozni. Úgyhogy elkezdtem mérni, matekozni, előszedni az ajándékba kapott kis raklapokat, színekkel játszani, dekopírfűrésszel ismerkedni és mesteri magasságokba emelni az ikea-hacker gondolkodásmódot.

Egészen röviden: vettem végül egy olcsó hálószobai háromfiókos komódot, egy még olcsóbb, sütőszekrénynek hívott valamit, amiből nekem a fiók a tűzhely alá kellett, a lapok meg a kihúzós tányértartó/csöpögtető mellé falnak, és a minimál helyeket kihasználandó még egy 20 centi széles kihúzós kosaras szekrényt. Nem kizárt, hogy a fehér country fogantyúk többe kerültek, mint a bútordarabok, és egyébként megdöbbentő, hogy a fenyő díszléceknek is milyen komoly áruk tud lenni ekkora tételben. De szerintem megérte. 



Untitled

Untitled


Untitled




Untitled



Untitled



És most, hogy ez nagyjából másfél éve egyben van, a padló felszedésén gondolkodom…





2018. december 7., péntek

7: Birtok TV - Nem is birka, nem is juhász

Avagy Vakond identitásválságban.

Én pedig ma épp időválságban vagyok, ám mivel a közkívánat amúgy is többször jelezte Birtok TV-igényét, mára ez jutott a kalengyáriomba:

2018. december 6., csütörtök

6: Cukorbaj


Utálok betegségekről beszélni, és azt is utálom, ha mások beszélgetnek róla.

Márpedig falun, a buszmegálló közelségében lakva óhatatlan, hogy lassan mindenkinek tudjam az összes felírt gyógyszerét, a misztikus tüneteit és aktuális közérzetét, akkor is, ha nem figyelek oda. És ha lehet, ettől még jobban utálom a témát.

Aztán egy szép őszi napon azt hallom a verandán molyolva, hogy SzembeGyuri az utcán beszélget valakivel, és épp azt közli vele hangosan:

…ó, hát nekem 18 lett a cukrom…

Komplett univerzumok dőltek össze bennem. Ha már SzembeGyuri is beszállt ebbe a versengve panaszkodós játékba, nagy a baj a világgal. Egész komoly dörmögést kezdtem el tolni magamban, saját szigetekről és távoli tanyákról ábrándozva, amikor megérkezett a mondat második fele, amitől újra hinni kezdtem az emberiségegyrészében:

…a rizlingemben…


Amúgy helló felmelegedés, itt idén mindenki augusztusban szüretelt.



Untitled

2018. december 5., szerda

5: Gigavakond az ablakban


Meg kanapén, meg fotelban, meg mindenhol.

Sok éve ment már az agyalás, hogy ha és amennyiben majd valaha lesz újabb kutya, akkor az milyen, honnan, hogyan legyen, de leginkább az volt a kérdés, hogy Főkutya mellett vagy után. A korral zsémbesedő-rigolyásodó csudaplüsst nem szerettük volna felesleges stressznek kitenni, de azt is tudtuk, hogy egy kölök egy felnőtt kutyától nagyon fontos dolgokat tanulhat.
Hirtelen jött a döntés pont egy éve: legyen most. Gyorsan találtam egy alom megfelelőnek látszó ajándék kiskutyát, és mire odaértünk, már válogatni sem kellett, ő maradt az egyedüli lány. Fényes, bársonyos, koromfekete gömb, aki lendületesen ásott mindenhol, mint egy inverz óriásvakond.

 Untitled

A falkasorrend beállítása után még fél évig nagyokat bandázhattak Főkutyával. Egy ideig úgy látszott (izé, itt kell megjegyezni, hogy annyira fekete, hogy a legtöbb esetben alapvetően nem látszik sehol, legfeljebb a havon), csak lábra nő, de most több mint egy évesen már kifejezetten szép formájú kutya, még mindig ugyanolyan csillogóan fényes bundával. 

Untitled

Adatvédelmi okokból a legfőbb szuperképességeiről sajnos nem mesélhetek. De olyanokat például elárulhatok, hogy hónapokig selejtesnek tűnt, nem találtuk ugyanis a biciklizőpontját az elvárható helyeken; hiába vakargattuk mindenhol, nem moccant automatikusan a lába (végül meglett, érthetetlen okokból a mellkasa közepén hordja, de csak hanyatt működik). A fürdőablakban kifejezetten szeret ücsörögni, mint egy 30 kilós szerecsen nipp a kapitányi hídon. Strandkutyaságban méltó utóda Főkutyának, vízfüggőbb, mint egy vidra, és ő is tud spontán nemzetközi kapcsolatokat szőni.

Untitled

A mindig megfontolt és higgadt Főkutyához képest Vakond maga a szeretetvezérelt káosz, állandóan pörög, mert mindenkit szeretni akar és nem hagyja, hogy őt ne szeressék. A mizantróp aszociális macskát, aki simogatást se nem kér, se nem tűr, hatalmas eltökéltséggel és kitartással addig nyalogatta agyon szelíd erőszakkal, míg a macska végre megadta magát, most már ő provokálja ki Vakond figyelmét, ha netán elmaradna. A barik is egyenként minden nap megkapják a maguk orronnyalását tőle, konkrétan sorban állnak érte.

Untitled

Csányi Vilmos az egyik könyvében mellékesen említette, hogy a „labradorfélék szeretnek tárgyakkal babrálni”, így arra a kérdésre, hogy hol van vagy mit csinál épp Vakond, a leggyakoribb válasz az, hogy babrál (kavicsot, faágat, tégladarabot, papucsot, bármit). Néha pedig indokolatlan bú kapja el, ilyenkor csak néz, mint egy bánatos zokni, nagyokat sóhajtozik, de aztán épp ilyen hirtelen meg is feledkezik a bajáról és pörög tovább.

Untitled


Vicces, fárasztó és lefáraszthatatlan társasága nélkül Főkutya távozásába valószínűleg még jobban belecsavarodtunk volna, szóval már csak ezért is szeretem.


(Kullancsilag Vakonddal már nem kockáztattunk egy pillanatot sem, gyógyszerellenesség ide vagy oda, Bravecto tablettát kap, működőnek tűnik.)

2018. december 4., kedd

4: Kutyául


Na ez veszett nehéz lesz.

A nyár legelején Főkutyát hirtelen megtámadta egy fertőző kullancs, dacára pöttyös és nyakörves ellenszereknek. Gyorsan reagáltunk, gyors volt a doki is, az első javulási jelek után mégis gyorsan visszaromlott a helyzet. A higiéniára mindig kényes Főkutya ebben az állapotában nem volt hajlandó bejönni a házba, így egy hétig mind kint aludtunk vele az állatkórházzá változott verandán, a létrára akasztott infúziók alatt. A szomszédok minden nap jöttek meglátogatni, a doki szinte itt lakott. Mire kiderült, hogy a babesia* egy nálunk még ritka, de a simánál ötször agresszívabb változatáról van szó, már túl késő volt. Nyolc napig küzdöttünk keményen mindannyian, hiába. A Nagy Rendező az utolsó hajnali percekre csontot rázó mennydörgést, égszakadást és mindent bevilágító villámcikázást koreografált. Legalább nem hallatszott, hogy ordítok.

Fél év telt el, és változatlanul rohadtul hiányzik, minden nap, minden szegletben, minden mozdulatban. A tenyerem még emlékszik a füle plüssére. Még mindig bármikor sírva tudok miatta fakadni (nyilván most is jól jönne elém egy ablaktörlő). Rengeteget tanultam tőle, rengeteget köszönhetek neki. Aki ismerte, tudja: nem csak az elfogultságom mondatja, hogy nagyon különleges kutya volt.
Most lenne 12 éves.

Untitled



(*higgyetek nekem: kullancs mindig és mindenhol van, szarik az időjárásra és celsiusokra. És ha felmerül a babesia gyanúja, kérjetek azonnal vértesztet babesia gibsonira, kúszik fel Délről.)

2018. december 3., hétfő

3: Betlehembe értek


Helyi értelmezés szerint.

Tényleg rendes falu a mienk, minden decemberben van a játszótéren szép nagy karácsonyfa, díszes óriás adventi koszorú a homokozóban, és persze a Betlehem is időben megépül, ráadásul karácsonyi műsor is kerekedik mindig, szóval a lelkesedésre és a hangulatra nincs panasz.

A Betlehem azonban évről évre felvet néhány, egyre gyötrőbb és mindig megválaszolatlan kérdést. Például mi lehet valójában az az egyre furcsább kinézetű jószág, ami a legjóindulatúbb fantáziával is legfeljebb komondorba öltött dakszlifoxinak látszik? Meg hogy hát értjük, hogy kicsi falu ez, ráadásul a térképen is alig van rajta, és szegény ember meg vízzel főz, de ha egy napkeleti bölcs már ideért, hol tévedt el a maradék kettő? Hogy viszonyul a szaloncukor az arany/tömjén/mirha trióhoz? Minden részlete kincsesbánya, én mondom.

Untitled

Az idén újdonságként felkerült (és ezzel a Betlehemnek kissé akváriumos jelleget kölcsönző) védőháló kapcsán joggal tolakodhatnak elő olyan további kérdések, hogy ki akarhat kisjézust lopni, esetleg másként kiszökne-e az azonosítatlan molyrágta plüsslény, netán ették-e már meg valaha kóbor kecskék a szalmát a ded alól. 


Untitled

Természetesen az a lehetőség semmi körülmények között fel sem merülhet magyarázatként, hogy esetleg térfigyelő kamerák rögzítették két éve, mikor a járni épp csak kezdő és szörnyen elfáradt unokahúgom négykézláb beesett, majd ráaludt a jászolra…

2018. december 2., vasárnap

2: Két másodperc világhír

Persze inkognitóban.

Annak ellenére, hogy a mai napig mindig megakaszt a Roo/Zsebibaba áthallás, bírom én ezt a jóarcú-jóhangú Roo Panes nevű zenészt - én se vagyok egy kapkodó idegbeteg alkat, de ahogy ő le tud lassulni és lassítani, az tényleg művészi.

Csendben és magamban szerettem és hallgattam időről időre, aztán tavasszal D. szólt, hogy jóarcú Zsebibaba az új dalához olyan klipet akar, ami apró privát másodpercekből áll, bármi lehet benne, ami/aki neked sweet refuge, ami szebbé teszi az életed; videózd le és küldd el.

És akkor én, aki sem a közösségi megmozdulásokban, sem a videózásban nem jeleskedik, hirtelen felindulásból úgy döntöttem, miért ne. Aztán a vágók is úgy döntöttek, hogy miért ne.
Szóval benne volt az én kezem is, így még jobban szeretem.

2018. december 1., szombat

1: Welcome!


Pont egy évet vártam rá, hogy ez a kép elkészülhessen.

Fontos tudnivaló rólam, hogy minden betű, ami a szemem elé kerül, egyből beleugrik az agyamba, akkor is, ha nem akartam elolvasni. Mikor tavaly ősszel a tengertől hazafelé a jobb perifériámon feltűnt ez a tábla, a bennem élő hobbinyelvész, fordító és nyelvtannáci egyszerre kapott szívrohamot és röhögőgörcsöt is, emiatt késlekedve tudtam csak fékezésre bírni a sofőrt, de bíztam benne, hogy a település túlfelén is meglesz a tábla testvére. Ez nagy hiba volt, mert se ott, se a szomszéd falvakban nem találkoztam vele újra, ráadásul a vadászat izgalmában a falucska nevét se jegyeztem meg.

Idén aztán odafele már időben rákészültem a környék figyelésére, de a gps megint tudott egy jobb utat (oké, tényleg, remek faházak voltak arrafelé), és hazafelé is lett pont annyi keringés, hogy már teljesen lemondtam róla, de végül mégis sikerült.

Untitled



És most, hogy már tudom a település nevét is, viaskodik bennem a meselakó és a nyelvtanár, hogy vajon jelezzem-e nekik a guglifordítóban rejlő buktatókat (és a felkiáltójel előtti szóközt meg se említeném), elrontva ezzel az amúgy bájos próbálkozásukat.