Csőrre töltve 2.

Spontán manifesztálódott a verandámon Gerald Durrell gyerekkora.

A malackás-traktortüzes napot követő hajnalon még csak virágokat bambultam a kelő nap fényében.

Ilyen szín eddig nem volt

Ahogy a képen is látható, a tülekedve növekvő hajnalkák rohantukban összekuszálták a párhuzamosokat.

A humán mérce 185 centi magas

Felslattyogtam a veteménybe is, megállapítottam, hogy le kéne fújni rézgáliccal a krumplibokrokat.

A két nyári ciprus nekünk kifejezetten tetszik a konyhakert közepén

Késő délelőttig egész nyugodtan telt az idő, kivéve, hogy az egyébként is félszemű cica a négy lábából háromra csúnyán sántított, viszont a kézrátételes gyógyításban eleinte nem volt partner, és ez aggasztott (közben random időközönként belga jobbról el, belga balról el, belga jobbról újra, belga biciklivel balra el, mintha egy kemping recepcióján ülnék). És akkor beállított az egyik szomszéd „ezért most biztos meg fogsz ölni” felvezető szöveggel, és abban a pillanatban ébredtem rá, hogy falun milyen könnyen megbélyegzik az embert. A jóember ugyanis talált a földön egy fészket két fiókával, és bár tudta, hogy az első ilyen akciónk nem volt sikeres, úgy gondolta, mégis az a legjobb, ha ide hozza a lelenceket.

A múltkorinál pihésebbek, nyitott szeműek

Mivel nem számítottam rá, hogy ilyen hamar újra megtörténhet, a múltkori tanácsok ellenére továbbra sem figyeltek életmentő madártápként jégropi-lisztkukacok a fagyasztóban, tehát improvizáltunk Esőisten apámmal. Bevillant, hogy kukac a biomeggyből nyerhető, de a negyed órás szemöldökcsipeszes kitessékelés nyomán felgyűlt kupac kukacot a zilált és ritkás hajzatú, aszott öregurakra hasonlító csibék fél perc alatt be is tolták.

A típus kérdéses

A vitaminbevitel érdekében a meggyből is kaptak, ezt is szerették, de proteinnel még mindig nem álltunk jól, csirkemájat meg mégse adhatok nekik, az durva kannibalizmus. És ekkor eszembe jutott, mekkora mázli, hogy reggel nem rezeltettem be a krumplibogarakat, tehát gyűjtés indult. Innen kezdve az alap felállás az lett, hogy a nagy asztalon előttem a laptop, mögötte kartávolságban madárfészek, kézközelben a fényképezőgép, kicsit messzebb, de könnyen elérhetően a csipesz, egy tál kukaccal megbolondított gyümölcs, meg a krumplibogár-befőtt, amit apukám néha megfűszerez egy-egy frissen lecsapott másmilyen rovarral. Főkutya az asztal alatt fekszik, a lábadozó Kalózmacs az ölemben vagy a közelben, a kertben kisujjkörömnyi békák, a tető alatt fecskék, az istállóba pedig ingajáratban közlekedik a rozsdafarkú mama (még nem tudtam megszámolni, hogy az ő fészkében mennyi a fiók). És persze néha a szomszéd Vodka kutya is átoldalog.

Békafutam

Sajnos az esővel együtt leesett hőmérsékletre az egyik kis szárnyas nagyon rosszul reagált, a másik viszont szerencsére változatlanul aktív: elég csak megkoccantani valamit az asztalon, és automatikusan zsiráfnyak nő ki a fészekből hatalmas szájjal, ami megfelelő zenei aláfestéssel kifejezetten drámai hatású látvány. Meglehetősen frusztrál ám ez a sikertelenség, hogy minden erőfeszítés ellenére sem voltam képes a kicsit életben tartani, de arra még képtelenebb lettem volna, hogy azt mondjam a szomszédnak, vidd vissza a földre, ahol találtad. Szóval a Drukkgyár dolgozói a megmaradt kismadárnak is szoríthatnak.

Tollanya

Madaras történet hepiend és tanulság nélkül, nyugalom megzavarására alkalmas, ám ornitológiailag érdekes fotókkal.

Nem akarok én riogatós zöld lenni, de szólok, hogy egyetlen figyelmetlen suhintással tényleg komplett élőhelyeket lehet tönkretenni. Már zuhant a bozótág, mikor ember észrevette rajta a madárfészket, és brúszvilliszesen jól meg is mentette, csak épp visszatenni nem volt hová. Mert már a környékből is likvidált minden bozótot. Mivel családbővítésről nem szép dolog egyedül dönteni, hívott gyorsan, hogy leszünk-e madármostohák. Az általában szárnyaló fantáziám kicsit megtorpant, mikor fejben ahhoz a részhez értem, hogy repülni tanítom a fiókot, de a történek miatt még így is erkölcsi kötelességemnek éreztem az örökbefogadást.
Egy tejesdobozzal és a británnal felszerelkezve elindultam a helyszínre, ez utóbbi egyrészt azért kellett, mert ő csomó madarat tényleg képes felismerni hangról, színről, repülési mintázatról, barátjáról, mindenféléről (a teázás mellett a legalapvetőbb angol hobbi ugyebár a birdwatching), másrészt pedig mert az első két napban rá várt a pótanyaság, nekünk máshol volt dolgunk, az meg azért már tényleg túlzás, hogy ennyire komplett állatkerttel utazzunk. Hiába nézegettük viszont a damilból és fűszálakból font fészekben tátogó madárbabát, annyira picike volt, hogy nagyjából a struccot és a griffet tudtuk csak teljes bizonyossággal kizárni a családfájából.

Szerintem szép

Azt se tudtuk, rovart vagy növényt eszik-e, de próbálkoztunk: fecskendőből vízzel, áztatott bulgurral, régi zokniból takarót is kapott. Nem mondanám magam madárrajongónak (bár idén valahogy hirtelen csomóféle költözött a kertbe, és ez meglehetősen tetszik), de a nagy hasú kicsi lény tátogása, mozgása, felépítése simán órákra lekötött.

Kedvenc pozíció fészekbe fúrt csőrrel

Estére már úgy gondoltam, hogy a repüléstanítást is megoldom neki, amint odáig jutunk. Reggelre pedig helyre kis kék kalitkát is szereztünk neki kölcsönbe, nyilván nem attól féltünk, hogy fogja magát és szárnyra kap, csak nem jutott eszünkbe jobb macskabiztos megoldás. És aztán így zoknistul, fecskendőstül, fészkestül és kalitkástul a britán gondjaira bíztuk. Alig értünk el a legközelebbi nagyvárosig, amikor a jó szomszéd megüzente, hogy szerinte a madárka dodó, abban legalábbis feltétlenül hasonlítanak, hogy ez a példány is kihalt. Szóval kicsit sem volt sikeres a lelkes próbálkozás, de legalább most utánanézek, hogyan kell/lehet profin életben tartani egy ilyen kismadarat, hátha szükség lesz a tudásra a jövőben.