Csillagos takaró

Két napja külön alszunk emberrel, és az egész az én hibám.

A kolbászfotózós-kertmelegítős estén ugyanis a csillagokat és a majdnem teliholdat bámulva ártatlanul megkérdeztem tőle, mikor aludt utoljára a szabad ég alatt. Nekem ez gyerekkoromtól rendszeres program volt, Balatonon gyakran komoly harcok mentek a hintaágyért, megesett olyan is, hogy a földön éjszakázásból arra ébredtem, hogy eltévedt vakond böködi a derekamat, van ennek hangulata, na. De utoljára e. e. (emberem előtt) aludtam igazán úgy, hogy sátorponyva sem volt köztem meg a galaxis többi része között, és hirtelen hiányozni kezdett az élmény, nem is értettem, eddig hogy hagyhattam itt ezt ki, és magamban gyorsan ki is találtam, hogy teliholdkor irány a függőágy.

Imádom, hogy a spanyoloknak külön visszaható igéjük van a függőágyban heverészésre

Ember viszont a kérdésre hosszúra nyúló csönddel válaszolt, ami azt sugalmazta, hogy valójában még soha nem éjszakázott a szabadban. A sötétben is látszott az auráján, hogy eljött számára a kihívás napja, mert az nem lehet, hogy a nője lenyomja egy ilyen hagyományosan macho területen, úgyhogy pillanatok alatt megszületett a dacos elhatározás: Ma Kint Alszik. És mint a sablonszerű karikatúrákon ábrázolt kirakott férjek, elszánt arccal és hóna alatt a kispárnával meg takaróval felvonult a fák közé megágyazni magának.
Kicsit aggódtam, hogy így bemelegítés nélkül indul neki, mert nyilvánvalóan vannak veszélyei a szabadban éjszakázásnak. Apámmal (aki szerintem országos csúcstartó a hobbikategóriás szabadtéri alvásban) például tavaly óta szállóige köztünk SzembeJuli mondása (mint kiderült, ő már nem is emlékszik rá, de nekünk attól még klasszikus maradt), aki többek közt azért nem merne kint aludni, mert mi van, ha megnézi a róka? Rókán túl abból is látszik ám emberem rutintalansága, hogy megkérdeztem tőle, mi a teendő UFO-támadás esetén, mire ő rövid töprengés után azt felelte "nem ellenkezni", pedig a helyes válasz egyértelműen az, hogy "kiabálok neked, hogy hozd gyorsan a fényképezőgépet". Rövidített programot nyomott végül, pitymallatkor visszavonult a házba, mert fázni kezdett a háta. Ugye, mondtam én, hogy ilyen felkészületlenül nem lehet.
Aztán tegnap eljött az én időm, a Telihold. A pozicionálásból fakadóan ugyan pont a holdat nemigen láttam, a tücskök meg elég hangosak voltak, és az éj közepén pár csepp esőt is kaptam, de az utóbbi idők legjobb éjszakája volt ez a bodza és az akác meg ég és föld között, karnyújtásra a kukoricástól. Úgy érzem, kezd kialakulni a függőségi viszony.

Fehér éjszakák

89 és fél százalékban késznek nyilvánítottam a hálószobát.

Mondhatjuk, hogy 2006 óta folyamatosan alakul, bár a kezdetekben még nem is volt biztos, hogy pont ez a helyiség, azaz az egykori nyárikonyha (szoba2) lesz végül a mienk. Kronológiai sorrendben íme a legfőbb hálószemek, sok képpel és linkkel.

Eredetileg ide csak a veranda felől volt bejárat, úgyhogy első lépésként kézi erővel, a mostani fürdő irányából elkezdtünk ajtót vágni.


Akkoriban például létránk sem volt, de azért csak elkészült a házi diadalív. A háttérben a nyárikonyha kamrájának ajtaja.


Ezek az akácok most pont az ágy körül nőnének, ha hagytuk volna őket békén. Az ajtót és a hozzá tartozó falat időközben kiütöttük, így lett a szoba L alakú.


Az építőanyagok raktározása idején még nem okozott gondot a félméteres szintkülönbség a két szoba között.


De aztán muszáj volt megásni a medencét, az innen kiszedett föld is nagyrészt a kibővített veranda alapja lett.


Mikor úgy gondoltuk, ennél már nincs lejjebb, előbukkantak az agresszív akácgyökerek, amik a ház alatt zavartalanul növekedtek.


A gyökértámadások ellen muszáj volt egy vastag betonperemet húzni az északi falra.


Aztán sok kalandot követően január végén földre került a lambéria hajópadló, beköltöztünk, és a divatos etno-stílusok közül mi a „talibán bunker” fantázianevű enteriőrt választottuk.


De a lövésnyomokon túl azért volt fűtés, lehetett mezítláb járni, a mindenféle színű és méretű gipszkartondarabokkal borított plafont meg igyekeztem kihagyni a látóteremből, ezért mindig ember volt alul.


A mostani hétvégén pedig végre eljött a meszelés és padlóviaszolás ideje.


Egész civilizált, de nosztalgiából hagytunk még pár drótot kilógni a falból, és padlóközelben néhol hiányos a meszelés.



A hiányzó apróságok röviden: a beugrót teljesen elfoglalja majd egy orbitális könyvespolc, közvetlen mellé/elé heverészős olvasóhencser kerül. Lefestem az ablakkereteket belülről, amint megállapodunk egy bizonyos színben. Rusztikus vakolás után az ajtóív is színt kap, felezett deszkákból lécek készülnek a padló és a fal találkozásához, és rendes deszkaburkolat lesz a betonperemen. Majd egyszer talán lámpákat is veszünk, de ne szaladjunk ennyire előre, még foglalatok sincsenek. És ha mindez megvan, akkor valami ilyesmivel zárjuk az egészet:

Tükörglett

Kérem, szavazzon: lángszóróval vagy aktív lehelgetéssel érjük el inkább az 50 fok fölötti felületi hőmérsékletet a hálószobában?

Gyanús, hogy a használati utasítás további részeit sem érdemes komolyan venni

Felmerül továbbá az a fontos kérdés is, hogy vajon mi a latin neve a ProGold lepkének (ami egészen biztosan egyenletes szárnycsapásokkal glettel, miközben aranyos fénnyel körbe-körbe kering). A helyes megfejtők között Birtok TV-előfizetést sorsolunk ki, de majd csak 50 fok felett.

Biztonságos keretek között

Minimalista kényelemben

Elkészült az egyik legrégebben tervezett, legkevésbé látványos, ám igen fontos bútordarab: az ágykeret. Az egész projektben a tervezés tartott a leghosszabb ideig, ami a végeredményt megszemlélve igencsak röhejesen hangzik. Tényleg majdnem két éve agyaltunk olyasmiken, hogy hány lába legyen az ágynak, kell-e alá tároló, szükséges-e perem a könyveknek/telefonoknak, milyen elrendezésbe nem rúgunk bele rendszeresen. Aztán januárban jöttek a matracok és az ágyrácsok, egyelőre simán a padlóra helyezve, és nagyon hamar kiderült, hogy mi még erről a tíz centi magas matracról is képesek vagyunk leesni alvás közben. Arról pedig nem is akarok tudni, mi egyebeket művelhetek még álmomban, amivel az egész matracot és a rácsot is el tudom mozdítani a helyéről. Ezek után beláttuk, hogy nekünk nem nagyon való normális ágy, tehát gyakorlatilag annyi történt, hogy ember szépen meggyalult, lecsiszolt és bepácolt pár gerendát, majd összeállított belőlük egy masszív keretet, ami nem engedi sehova csúszni a matracokat és a rácsokat. Legalábbis elméletben. Ki tudja, mire vagyok képes.


Az egység később szabadon kiegészíthető kampókkal a plüssbilincsekhez háttámlával (fog kelleni, mert a szomszédból támadó akácgyökerek ellen készült, utóbb fával burkolt betonperemet is gyakran lefejelem alvás közben), de most van pár sürgősebb tenni-vakolni-burkolni- festeni való. Az ágylábak kérdésére pedig megállapodás szerint majd úgy 70 éves korunk körül visszatérünk, bár akkortájt már sokkal nagyobb a csonttörés kockázata egy jól sikerült esés folyamán, úgyhogy még ez sem biztos.

Megint költöztünk

Most már értem, mi is az a tisztaszoba, pedig közben már azt is elfelejtettem, milyen egy Tiszta Szoba.

Megsaccolni sem merem, hogy hányszor költözködtünk a házon belül, mióta itt lakunk. Az aktuális építkezési munkák függvényében modern menekültekként mindig odébb motyóztunk a legszükségesebb dolgainkkal (számítógépek, kábelkilométerek és matracok) az épp legkevésbé mocskos és poros szabad területre. A leghosszabb ideig, egészen mostanáig az utcafronti, felhúzhatatlan redőnyű szobában laktunk, három vadonatúj ajtóra fektetve a szivacsokat és magunkat, ezúttal minden egyebünket is bezsúfolva a húsz négyzetméterre.
Mivel Pesten négysávos, villamosos út mellett éltünk vagy öt évig, az egy kicsit se zavart minket, hogy az utcai fekvés miatt hajnal 5-6 tájban a vastag csöndet felváltotta a traktorok, a buszra várók és a busz hangja. Attól sem aludtunk rosszabbul, hogy három év után megjavították a templomban a harangot, ami így pont karácsony óta már reggel hatkor rázendít, bár a végtelen türelmű Főkutya erre a frekvenciára mindig is érzékeny volt, úgyhogy ha a harangszóra nem is, a fülünk mellett bánatosan vúzó kutyára néha megébredtünk. Összességében tehát nem volt ez egy elviselhetetlen állapot, mégis eléggé vártuk már, hogy a hátsó szobában elkészüljön a padló.
Így érezhetnek a matrózok, mikor hosszú hónapok tengerjárása után végre szilárd földet ér a lábuk. Nyolc hónap után végre van egy helyiség, ahol lehet mezítláb járni, ahol lehet földre ülni. Ágy még nincs, de már nem ajtókon alszunk, Főkutya és a macs pedig már majdnem megtanulták, hogy ebbe az egy házrészbe nem jöhetnek be (ha zárható lenne a szoba, nyilván egyértelműbb lenne nekik a helyzet, de ahogy az előzményekből is kiderül, mi vízszintesen használjuk az ajtókat).
A barátaink egyelőre még vitáznak azon, hogy a videóhívások során látható képek alapján mi most önkényes lakásfoglalók vagyunk valami térképről lecsúszott helyen, vagy afgán gerillák fogságába estünk egy szanaszét lőtt pincében, de ez csak azért van, mert nem képesek értelmezni a vakolatfoltokat és mert emberem nem sűrűn borotválkozik. Illusztráció erről (mármint nem a bundás arcúról, hanem a golyónyomos szobáról) majd tavasszal, amikor már kimeszeltünk, lesz egy egész sorozat az ősállapotoktól a komfortzónáig. Ugyanitt 3 sosem használt, alig kifeküdt beltéri ajtó eladó.*

* van errefelé is „Helyi hirdető” típusú, 4 oldalas heti szórólap, és tényleg pont ugyanilyen logikával összeillesztett hirdetések vannak benne, „Ami 20 szóba belefér” jeligére. Kedvenc olvasmányom.