10: Angolkór

A británról jó okkal nem írtam már rég: amilyen szórakoztató kis mértékben, annyira toxikus tud lenni hosszú távú adagolásban.

Márpedig az elmúlt pár évben nem kicsit kumulálódtak mindazon dolgai, amiről nem pusztán folyton nálam kellett lamentálnia, de egy pont után még a megoldásokat is tőlem várta.
Eleinte csak az unalom volt a baj: mivel állítása szerint túl félénk, ezért nem ismerkedik másokkal, és a tetejébe az egyetlen "tojás" szót is évente többször tanulja újra, tehát más magyar szó már nem is fér el ugyanott, a német és holland falubeliekkel meg a közösen beszélt nyelvek ellenére sem haverkodik, meglehetősen beszűkült a világa.

Akkor jöttem rá, hogy nem az én szűrőm kemény, mikor SzembeGyuri, aki nemigen szól bele mások dolgába, és aki a britán mellett lakik, megjegyezte néhány tavasszal ezelőtt, hogy kezd aggódni a jó szomszédért, mert azt látja, hogy szó szerint órákon át képes moccanatlanul állni egy-egy földhányás fölött - és azt nem is tudta, hogy mindeközben a britán aznap már az ötödik mailt váltotta velem vakond-dinasztiákról, elsőbbségi jogokról, 10 kilós kalapácsokról és vendettákról. Éreztem én, hogy nem okos dolog tovább táplálni az ilyen fertőző és kényszeres megszállottságokat, meg persze azt is, hogy sürgősen kéne találni neki valami új elfoglaltságot vagy új ellenségképet, amit ártalmatlanabbul üldözhet.

Na kérem, az ilyen kívánságokkal vigyázni kell, ugyanis nem sokkal ezután elkezdődött a nyugdíjfolyósítási procedúrája, vagyis egyszerre két uniós ország kormányát utálhatta. Itt a tisztesség és igazságosság kedvéért muszáj megjegyeznem, hogy bár nekünk sincs okunk büszkeségre, de a holland és az angol bürokrácia és ügyintézés semmivel nem jobb, mint a hazai. A téma tehát több mint egy(!) évre lefoglalta, addigra felélte minden tartalékát és maradék ép eszét, az egyre pánikosabb hisztirohamaiban már arra se volt képes, hogy önállóan elküldjön vagy továbbítson egy mailt, netán kitöltsön egy nyomtatványt vagy postai csekket; hamarosan eljutottunk oda, hogy érzésem szerint a levegővételhez is segítséget kért. Mindezt tetézendő szó szerint mindennel kapcsolatban kétpercenként gondolta meg magát, de azt minden alkalommal kényszeresen a tudtomra is adta.

Ennél a pontnál jött el az, hogy balkáni egyenességgel többször utaltam az indokolatlanul kretén túlreagálásaira és gyermeteg viselkedésére, ám az üzenet nem ért célba, tehát átváltottam brit üzemmódba - az udvarias és komoly körmondatok végén még "köszönöm a megértésedet" is volt, és érdekes, ezt megértette, onnantól csak nagyon indokolt esetben használt már titkárnőnek. Épp időben, mert az én idegeim is cafatosak voltak már addigra, esküszöm, én jobban vártam a postást minden nap, mint ő.

És akkor végre, végre, tényleg az utolsó utáni utáni pillanatban, sínre kerültek a dolgok, vett végre magának autót (na igen, a tragacs Simsonja se segítette a kiterjedtebb közösségi életet), nagykabátot, alsógatyát, tűzifát - és kisimult az aurája, felszabadult a lelke, már a lába se szaggatott. Hirtelen új életerő töltötte el, amit rendkívül sajátos módon hasznosít: 9 év bátortalan motyogás és integetés után most azzal rémisztgeti a falubelieket, hogy napszaknak megfelelően váratlanul, hangosan és tagoltan ráköszön mindenkire - magyarul. Remélem, elég hosszú és unalmas lesz a tele ahhoz, hogy mire tavasszal visszajön, már a magyar nyelvtanulási folyamatának egész csokor szórakoztató gyöngyszemét szórhassam ide.

(Ugyanitt korához képest közepesen megkímélt állapotban lévő bolond angol birkatürelmű, indiai konyhát is kedvelő, karcsú asszonyt keres hosszú távra, angol nyelvtudás alapfeltétel...)

6: Cukorbaj

Utálok betegségekről beszélni, és azt is utálom, ha mások beszélgetnek róla.

Márpedig falun, a buszmegálló közelségében lakva óhatatlan, hogy lassan mindenkinek tudjam az összes felírt gyógyszerét, a misztikus tüneteit és aktuális közérzetét, akkor is, ha nem figyelek oda. És ha lehet, ettől még jobban utálom a témát.

Aztán egy szép őszi napon azt hallom a verandán molyolva, hogy SzembeGyuri az utcán beszélget valakivel, és épp azt közli vele hangosan:

…ó, hát nekem 18 lett a cukrom…

Komplett univerzumok dőltek össze bennem. Ha már SzembeGyuri is beszállt ebbe a versengve panaszkodós játékba, nagy a baj a világgal. Egész komoly dörmögést kezdtem el tolni magamban, saját szigetekről és távoli tanyákról ábrándozva, amikor megérkezett a mondat második fele, amitől újra hinni kezdtem az emberiségegyrészében:

…a rizlingemben…

Amúgy helló felmelegedés, itt idén mindenki augusztusban szüretelt.

Durvul

Tudom, titeket nem izgatott fel annyira, amikor múltkor kerékpárszerviz nyílt a pálinkafőző mellett.

De a fejlemények talán többek ingerküszöbét is elérik.

 „…ugyanitt műanyag sírkeret eladó.”


 Szólok, ha jönnek a plasztik szarkofágok is…

 

A szocializációmról

A vidéki élet nyomot hagy az ember lányán. Akkor jöttem rá, hogy az időm minden bizonnyal aránytalanul jelentős részét töltöm vadonban és állatok között, amikor az unokahúgomat fotózva kellett vagy három perc, míg leesett, hogy nyugodtan közelebb mehetek hozzá a géppel, mert nem fog megijedni és elszaladni...

Szezon

Teljesen friss, a Helyi Hirdetőből:

"Kerékpárszerviz nyílt a pálinkafőzdénél és továbbra is várjuk régi és új főzetőinket!"

Izgatottan lesem a csomagtartóra gumipókozott cefréshordók felbukkanását... Illusztrációként pedig jöjjön a híres sztereó kerékpár:

 

Pletyka

Egy kis szemrehányó éllel...

Beszélgetés hallatszik be az utcáról:

- Nahát, mégsem tetszett meghalni? Pedig múlt héten az a hír járta!

Búcsú

Sehogy se értem, és magyarázatot se kapok.

Nem vagyok túl járatos a katolikus tudományokban (sem), de a búcsú mibenlétéről azért mindig volt valami színes forgatagos, jövős-menős, céllövöldés-wurstlis képem.
A letelepedésünk utáni első búcsút a tömegiszonyom és a mulatós-allergiám ellenére egész kíváncsian vártam, pusztán néprajzi-szocio okokból. A helyiek mesélik, hogy régebben még ringlispíl is akadt néha, de az általunk tapasztalt csúcspont annyi volt, hogy megjelent a zöldséges kockalada, Szokol-rádióval a tetején, sátrat deszkapultot bontott, és valamelyik kereskedelmi adó zenéjére ácsorgott egy fél napot a téren az éjjellátó távcsövekkel és neonszín műanyag karkötőkkel. Még az is lehet, hogy valami édességes árus is volt. És kész. Se egy körmenet, se egy esti bál, de még egy kósza mise se.

A búcsú (itt szigorúan mindkét ú röviden ejtve) napja ennek ellenére mégis kirobbanthatatlanul van bebetonozva a helyiekbe. A búcsúnap felülír mindent, úgy készülnek rá, mint az Év Eseményére. Senki nem megy sehová, az asszonyok rahedlit sütnek-főznek, és az épp nem búcsúnapos más falukból jönnek csőstül a rokonok-ismerősök.

Idén már a kockalada se jött, legalábbis én nem láttam. Se lufi, se sátor, se ökörsütés. Nagy vendégjárásnak sincs nyoma. Körülbelül akkora a csend, mint egy havas januári kedden. Még a flex se zenél.

Határozottan nincs itt semmi ilyesmi

De akkor is búcsú van. Már rég senki se tudja, hogy miért és mi ez, de ha más nem, a napot szentül fejben tartják.

Szerintem most jött el az én időm, ilyen körülmények között bátran merem embernek mondani, hogy vigyen el a búcsúba. Ígérem, még tükrös mézeskalács szívért sem fogom nyaggatni.

Ezek mind állatok

Ha ma egy kóbor zsiráf is betéved a kertbe, már az se fog meglepni.

Nem tudom, egész pontosan mikor és miért alakult ki a falu népében az az alapvetés, hogy sérült/beteg/furcsa állatot hozzánk kell hozni, de így lett. Amint reggel haladtam a baris házhoz, hogy a rackákat áttereljem a túloldali legelőjükre, a teljes közmunkásbrigád rám vetette magát, hogy de jó, hogy mégis itthon vagyok, lepottyant bababaglyot találtak a fák alatt. És egy dobozban le is vitték a faluházhoz. Mondtam, hogy kurva sürgősen hozzák vissza, mindjárt elrendezem a barikat, aztán intézem a baglyot is, mi az nekem. Olvastam már róla a Micimackóban.

Ne pislogjá' bele a képbe, vazze

Sihedernek tűnt, aki valószínűleg épp elvétette az ívet repüléstanulás közben, és próbált a becsapódásból magához térni. A britán, aki születési előjoga szerint madármegfigyelésben is kompetens, rámondta a verdiktet, hogy ez bizony macskabagoly. Felillesztettük egy magasabb faágra, hadd pillogjon, míg az anyja megtalálja.

Több szőr, mint toll

Az extra izgalmak után próbáltam visszatérni az eredeti terveimben szereplő ezernyi apró bizbasz elintézéséhez, épp a bazsalikomoknál tartottam, amikor egyszer csak az utcáról egy szomszéd hangosan jelentette, hogy a rackák már a boltnál vannak. Fogalmam sincs, mit akartak venni, vagy engem kerestek-e, vagy miért unták el magukat így testületileg a dús legelőn, de tényleg, már az önkormányzati árvácskákkal szemeztek, miközben a fél falu tíz perce csak nézegette őket (az idegen ajkú lakosság fotózott is persze). Magamat is meglepő határozottsággal és hatékonysággal gyorsan visszazavartam mindet a 150 méternyire levő helyükre, és megfenyegettem a hordát, hogy elbúcsúzhatnak a gazdag svédasztaltól, mostantól csak csalán lesz otthon.

Mára már csak egy dolgot tervezek: nagymamám az éjjel tetűvel álmodott, ami állítólag nagy szerencsét, gazdagságot jelent, úgyhogy főállásban ebbe a képbe igyekszem beleringatni magam. És készenlétben tartom a fotómasinát, ha netán jön az a zsiráf.

Mikor lettünk igazi falusiak?

Nyilván egy folyamat eredménye, de melyik pont lehetett az igazi mérföldkő?

Amikor ember flexszel igazította méretre a hajnyíró távtartóját?
Amikor a saját kezűleg készített nemezbugyorba vasvillával fúrtunk megfelelő méretű lukat?

Nem viccelünk

Amikor beszereztük a csapadékmérőt ÉS jegyezni kezdtük az adatokat?
Amikor rájöttünk, hogy a kocsi többet megy földúton, mint aszfalton?
Amikor a gyalásó állandó helyet kapott a csomagtartóban?
Amikor feltűnt, hogy szagról meg tudom különböztetni a kisbarit a kiskecskétől?
Amikor a számítástechnikai eszköz árát automatikusan bála-árfolyamon számoltuk át?
Amikor a professzionalizmust félretéve istállóobjektívnek kezdtük hívni a fotózást rossz fényviszonyok között is élvezetesebbé tévő cuccot?
Vagy ne is áltassam magam a falusiasodással, míg nem megyek fél órával korábban a buszmegállóba, vagy amíg odafigyelés nélkül nem tudom megmondani órára pontosan, hetekre visszamenőleg, hogy ki kivel és merre mozgott a környékben?

Amire nincsenek szavaim

Kutyán áthajtani nyolcvannal lakott területen. Fékezés, megállás és visszafordulás nélkül.
Elpusztult kutyát valaki más kertjébe berakni a teljesen közönyös gazda által, mert az érkező busszal mennie kell.
Főkutyát nézni, ahogy időről-időre visszamegy a kerítéshez őrizni a havert.
Hogy ezen csak én bőgök, az már nem lep meg.
Csak ilyenkor érzem, hogy nem való nekem a falusi élet.

Ő

Közhírré

Mert már nagyon rég nem szemléztem kedvenc lapomból.

Hírdetmény(!) kategóriában:

Bocsánatkérés: Alulírottak bocsánatot kérünk XY z-i lakostól, mert múlt év x hó x napján lakásába jogtalanul behatoltunk. Neki kárt okoztunk. Lakását több órán át nyitva hagytuk, így hozzá bárki bemehetett volna, és onnan bármit elhozhatott volna.

Vagy bármit bevihetett volna...

Kelt, aláírás

Prím a nyáj

A hárem és a kukkoló.

Két nővel nőtt a rackaállomány múlt hónapban, igazi falusi üzletmenet során: krumpliért kaptunk egy kost, akit egy másik helyen becseréltünk két csinos leányra (még díszkék). Az őstermészetesség jegyében csupa suba mindkettő, szerencsétleneket se nem nyírták, se nem körmölték tavasszal, de októberben a kopasztást már okafogyottnak értékeltük, a Főkosnak pedig így is tetszenek az új csajok.
A burjánzó bunda ellenére boldog bariknak tűnnek, kiforrott jelemmel, rajzfilmes pattogásra való erős hajlammal.
Egyikük egy puli, egy boci és egy póni véletlen találkozásából származhat, a pöttyös fejhez királynői tartás társul, és gyanús nekem, hogy fényevő, vagy valami divatos diétát követ, mindenesetre nem alacsonyodik le odáig, hogy egyáltalán ránézzen a többiek által imádott kukoricacsövekre.

Punks not dead

A másik legbelül valójában egy Kövér Kisfiú, akit mindenki piszkál, de ő ezt igazán nem veszi fel, fahéjbarna fején bájosan bamba tekintettel mindig buddhista nyugalomban várja ki a tülekedős bökdösődések végét. És a sztenderdek szerint nyilván szarvszabályozóra szorulna, de mi ilyen csálénak is szeretjük.

Jó szögből nézve szép a szarva is

Míg a három racka még csak dekoratív hobbihordának tűnt a kis méretű legelőn, az ötösfogat már komoly nyájnak látszik. Főleg, mikor üdvözlésünkre vágtatnak lobogva a kapu hangját meghallva. Ez a robogás mindig megnyugtat, és ilyenkor nem is irigykedem annyira Edére.
Edét egészen tavaszig csak akkor ismertem fel, ha a biciklijén ült, gyalog nem, de mivel ő a barik közvetlen szomszédja, mostanra viszonylag jól megjegyeztem. Ede naphosszat tesz-vesz a kertben és közben elbeszélget a rackákkal, szóval igazán jó haverok már, a geográfia okán többet látják őt a subák, mint minket. De minden titkot azért mégsem árulnak el neki. Mert Ede végül tőlünk kérdezte meg, hogy aztán hogyan és mikor lesz az a szaporulat. Hiszen látta ugyan, hogy a Főkos melyik Spice Girlt milyen irányból és mennyire környékezi, de bizonyosságot semmiről nem nyert. Így derült ki, hogy Ede tulajdonképpen egy nagyon ráérő amatőr birkavoyeur.
Na most a szakirodalom szerint a hosszadalmas és körülményes udvarlási heteket-hónapokat követően az akció állítólag olyan gyorsan történik, hogy tán egyik résztvevő sem veszi észre, nem ám Ede. Szóval talán mégis érdemes volna megcsinálni a Birtok TV live szekciót, webkamerával. Ha más nem, azért, hogy Ede fölöslegesen meg ne fázzon.

Szüret

A munka gyümölcse.

Egy speciális lokális gyakorlat szerint a gazdák nem akkor kezdik el a szüretelést, mikor már beérett a szőlő, hanem mikor a nemgazdák elkezdik lopni.

Ebből fakadóan a késői szüret itt csak annyit jelent, hogy szedés közben rád sötétedett

Mulatós lövészárok

Újabb kimaradt fejezet az Alice Csodaországban-sorozatból.

Errefelé egy alkalom is elég bármiből ahhoz, hogy hagyomány és szokás váljon belőle, így az idei íjászversenyen automatikusan megkaptuk a británnal a kaptáraknál lévő akadálypont állomásfelügyeletét a Senkiföldjén. Elrejtettük a bozótban a tükörtojásos vadkant,

biztonságba helyeztük az elemózsiát,

és felkészültünk úgy másfél óra lombsuhogásos, méhecskedünnyögős zen-foglalkozásra, míg az első csapat odaér (beiktatva annak megtárgyalását is, hogy mennyit ér a pénzvisszafizetési garancia a cáparettentő színű ausztrál búvárruha esetében).
A méhek szorgosan zümmögtek, két mézufó elszabott sisakrostélyban jött-ment a közelben a dobozkákkal, majdnem teljes volt a nyugodalmas komfort, mikor a britán kitalálta, hogy egy szék jól jönne neki. Ebben a pillanatban rondított tapintatlanul az idillbe bele a legközelebbi házból felcsendülő német mulatós.
A bácsi nem viccelt, kétszáz méterről is rezegtek a falevelek a decibelektől, a méhzümm is ritmust váltott. Felkaptam hát a vaddisznóinstalláláshoz szükséges kisfejszét, amit nonchalant lóbálva a kezemben átsétáltam hozzá széket kérni.
Reméltem, hogy a szokatlan kiegészítőről néhány asszociációs futam után esetleg eszébe jut majd a hangerő tompítása is, de errefelé láthatóan nem vesznek a szükségesnél komolyabban egy baltácskát cipelő nőt. A bácsi széles foghíjas mosollyal és nagyon szívesen adott nekem széket – hozzátéve, hogy ha itthon bármikor buliznánk, csak szóljunk bátran, hozza a magnóját.

Funkcionalitás mindenek felett, akár hólapátnak is jó

A méheknek hát nem volt más választásuk, sramlira zümmögtek tovább a vaddisznó körül, az egyre megviseltebb britán ezek után az ücsörgést sem bírta.

Rövidke idő után már lepényfának dőlni is jó alternatívának tűnt.

Mikor ott tartottam, hogy versenyen kívül íjat ragadok és irányra tartok, szerencsére megjelent az első csapat, így a sztereó megúszta. Fog viszont nagyon hülyén nézni a bőrdíszműves, ha megkérem, hogy az ujjvédő és alkarvédő mellé íjászkodáshoz csináljon fülvédőt is.

Betűk őrizője

A munkalehetőség híre egyelőre nem rengette meg a falut.

Pedig a polgármester biztosra ment, még az idegen ajkú lakosok postaládájába is bedobta a magyar nyelvű cetlit, mely szerint helyi könyvtáros kerestetik.
Egyszer már jártam a falu könyvtárában. Igaz, sokat kellett rá várnom, de megérte az élmény. Mérete körülbelül mint kétszer a kamránk, a kötetek számát tekintve pedig csak megbecsülni tudtam, hogy a saját papír alapú könyvtáram legalább háromszor akkora – bár még így is jutna belőle minden lakosra három könyv. Télen jégverem, még begyújtós és gyufa sem volt, persze minek is, ha kéthetente egy szombaton két órát van nyitva, úgysincs idő kifűteni. Szóval nem lettem tag.
A cetli által felvillantott lehetőség viszont néhány pillanatra elvarázsolt. Mindig is szerettem volna könyvtárban vagy könyvesboltban dolgozni, feltéve, hogy hülye olvasók/vásárlók nem zargatnak nyitvatartási időben, és hagynak nyugodtan olvasni. Az ajánlat tehát elméletben csábító volt, itt nem fenyegetne az a veszély, hogy betűimádók tömege nyaggatna fölöslegesen. Hogy is mondjam, nem ez az a hely, ahol spontán olvasókörök alakulnak minden második búzatáblában.

Így kell pajtáskodni (padláskincs, Első könyvünk – általános iskolák számára, 1955)

A pályázati feltételek azonban elbizonytalanítottak. Se végzettség, se életkor, se írni-olvasni tudás nem szerepelt az elvárások között, kizárólag az alapvető számítógép-kezelői ismeretek. Úgy gondoltam, nem lenne szép dolog elvenni a lehetőséget a falu 10-14 éveseitől. Őket talán felvillanyozná a heti hat órás jelenlétért megajánlott havi bruttó tízezer is. Már ha el tudják olvasni a cetlit.

Holisztikus kertészet

Mértéktelenül, időn és nyelveken túl. 

Lehet, hogy csak szerintem szórakoztató, mindenesetre fetrengve röhögtem, mikor a britántól érkezett ma egy olyan üzenet, hogy „i got some diszpaprika seeds yesterday”.

Az elmúlt napok nálunk is minden téren kertészeti számolással és vetéssel telnek, egy hét alatt próbálja mindenki kicselezni a hosszú tél utáni tavaszátugrott nyarat, totális az időzavar mindenhogy. Ebbe az is bőven belefér, hogy egy padláson lelt, 1957-es somogyi kalengyáriomból lessünk el okosságokat, például (majd emlékezzünk rá jövőre): márciusban […] a gazda szeme már nemcsak a házat és háztájékot vizsgálja, hanem messze tekint. Minden tenyérnyi földet fürkészve vizsgál, hogy idejekorán észre vegyre a bajt, hogy azt kivédje. A jól sikerült szépen fejlődő vetést pedig szinte simogatja kérges, munkás kezével.

Mázli, hogy ember se nem kérges, se nem simogat vetést, mert még felróhatná nekem, hogy látványosan ignorálom az asszonyoknak szóló tanácsok legtöbbjét. Például Az Egészséges Lakás címszó alatt: …minden héten nagytakarítást kell tartani, ekkor elhúzzuk a helyéről a bútorokat, letöröljük a bútorok tetejét, hátát, felsúrolunk; ha kefélt a padló, felkeféljük, de előtte spirituszban feloldott viasszal áttöröljük és csak azután keféljük… (elkefélt padlóról nem ír semmi trükköt).

Csak a retró rózsás hangulat kedvéért: pince mellett, bodzabokorban lőtt sparhelt

A gondos gazda saját feljegyzéseiből pedig azt is tudjuk, hogy pirok borgyuja lett 16 án; cifra űzekedet 24 én; disznó gőrgöt 18 án.

A számvetés idén megfeszegette kicsit a mértékegységes korlátainkat is, eddig jól bevált a kiló, illetve darab, de most a termelői piacon hirtelen kellett átváltani a dughagymát bögréről szemre. Emberem pedig nem volt rest leszámolni a púpos csajkányi adagot, mert a paraszt ilyesmivel értelemszerűen lukra tervez. Kurvára örülök, hogy mákot nem vetünk.

Tilosazá

A Világegyetemben tapasztalható téves prekoncepciókról.

Mai ismeretterjesztő rovatunkban egy széles körben elterjedt hiedelem cáfolatát ismertetjük. Dr. Trespassers William törvénye kimondja: súlyosan és teljesen nyilvánvalóan hibás axióma az, miszerint az Univerzum minden szegletében egyezményes jelnek számít a belülről kulcsra zárt kapu, mivel a jelenség rurális környezetben nem értelmezhető.

A járulékos nemakarokbeszélniróla-paradoxon értelmében kommentben sztorik jöhetnek, kérdések nem.

Találós

Csak amíg összevakarok egy tisztességesebb posztot.

Találós kérdésem van, kreatív megfejtéseket kommentben kérem, hadd röhögjünk mindannyian.

A kép csak illusztráció, ráadásul egy teljesen más témához

Aki eltalálja, hogy én mire gondoltam, annak küldök egy adag magot narancstökből. Na tehát: melyik az a mondat, amit minden nő, kortól és családi állapottól függetlenül pontosan ugyanazzal a hangsúllyal mond?

Félgőzzel

A pörgősnek ígérkező augusztus előkészítő, szinte eseménytelen napjai zajlanak.

A háromnapos, nemzetközileg és családilag is túlzsúfolt, teljes Dunántúlt és Budapestet érintő maratonom végén plusz egy külföldön élő programozóval és plusz egy kutyával sikerült visszatérnem a Birtokra, hogy megkezdjem a felkészülést arra, hogy egy hét múlva megint eltűnjek két hétre.

Jártam közben a Tengerimalacvárosban is, vízimalom, templom és városháza is van a Tengeri utcában

Kora délutánig majdnem minden a tervek szerint haladt, a munkában csak egyéb munkák tartottak fel, a kutyák nagyon kedvesen viselkedtek egymással, és a hőmérséklet sem ment 36 fok fölé. De aztán...
Érkezett a britán két franciával, akiknek komplett menetrendes útvonaltervezésre volt szükségük, jöttek válogatott szomszédok létráért, kutyák által véletlenül szétharapott teniszlabdáért, egyéb ezért-azért, és közben telefonon egyeztettük a holnap érkező kétgyermekes dizájnerkontingenssel a mindenféle bevásárlási, hálóhelyi és programügyi részleteket, majd hirtelen beállt pár perc csend, amikor megkérdeztem a normál létszám fölötti kutya gazdáját, hogy szerinte még ki nem volt ma itt a faluból, mire egyből rávágta, hogy a polgármester. Aki pontosan két perc múlva telefonált, hogy beugrana, ha nem alkalmatlan.
Gondolkodom, főzzek-e még ma bodzalekvárt.

Nyílzáporos idők

Meg minden, amit a vaddisznó anatómiájáról és a farkasok táplálkozásáról sose akartál tudni.

Észrevettétek már, hogy bár tradicionálisan a magyarok nyilaitól retteg a fél világ, nekünk se egy Robin Hoodunk, se egy Tell Vilmos-kaliberű legendás és kiemelkedő íjászunk sincs? De már dolgozunk az ügyön.
Az íjászat mindkettőnket régóta érdekelt, de komolyabb lépéseket nem tettünk ezzel kapcsolatban, szépen kivártuk, míg ránk találnak a megfelelő körülmények – és ez egy évvel ezelőtt meg is történt. Még észbe se kaptunk, már nyakig benne voltunk egy pályázatos-alapítványos-egyesületes dologban, aminek a lényege, hogy jusson értelmes elfoglaltság és sikerélmény a kevéssé tehetős és egyébként se túl ingergazdag környezetben élő gyerekeknek. Így lett emberem a helyi oktató (megtámogatva a británnal, aki angolszász technikájával – na ja, nem most kezdte – színesíti a képet, meg néha velem, de én jobban szeretek lőni, mint tanítani).
Hullámzó létszámban, de nagy lelkesedéssel jártak is íjászkodni a kölkek, és mostanra jutottunk el odáig, hogy gyors szervezés után összejöjjön egy fejben régóta tervezett, akadályokkal, ügyességi-logikai feladatokkal megspékelt csapatverseny, terepen. Amikor a megbeszélés arra a pontra jutott, hogy „de akkor a vaddisznó nem fog elférni a csomagtartóban a római katonák és a farkasok mellett”, már tudni lehetett, hogy nagy siker lesz az esemény, titkosírással, bográcsozással, mindennel együtt.

A vaddisznónak is van sárgája és fehérje

Mondanám, hogy a falu is felbolydult, mint a méhkas, de ez pontosabban úgy igaz, hogy a falu felbolydult amiatt, hogy az egyik állomást a méhkaptárok közelébe telepítettük, vizionáltak a helyiek temérdek horrort és sírás-rívást, de a legkomolyabb sérülés végül egy lenyúzott ujjbegy volt, azt se a méhek csinálták. A környező településekről összejött több mint harminc gyerek simán csak élvezte az egészet, lőhettek árkon-bokron át vaddisznóra, farkasra, lengő golyóra, amit akarsz.

A farkasok csak különösen ínséges időkben esznek vesszőfogó hálót

Ahogy elnéztem, minden szervező felnőtt is elégedetten (meg kurva fáradtan) zárta a napot, de a legbüszkébb szerintem emberem volt: az egyéni pontversenyt az ő legkisebb, legügyesebb, egyben minden szempontból leghátrányosabb helyzetű tanítványa nyerte. Aztán lehet, hogy mostantól én se fogom tudni elsunnyogni az edzéseket, az élményen felbuzdulva várhatóan jelentősen növekedni fog a létszám.