2016. október 3., hétfő

Míg távol voltunk

Csupa film az életünk: nekünk Baywatch, tesóméknak A farm, ahol élünk....

Két év rákészülés után sikerült magunknak négy nap tengert szervezni, tesómék pedig kitalálták, hogy Birkás Tántiék távollétében majd őrzik ők a Birtokot, a 14 hónaposnak végül is meg kell már tanulnia barit öntözni, traktorozni, rendesen parasztkodni. A terv várakozáson felül bevált, első perctől lavinaként borult rájuk a falusi élet, beleértve olyanokat is, hogy a kutyájuk lett a falu új kedvence, fűthettek este romantikusan kandallóban, őket is nyolc gyerek kísérte a rackák etetéséhez, és kaphattak ízelítőt az elsőre felfoghatatlan logikájú beszélgetésekből is ("a kislány a te fiad?").
Abban nagyjából ezer százalékig biztosak voltunk, hogy ha Centi cica észleli az új kutya jelenlétét, egy hétig le se jön a tetőről és úgy kell majd feldobálni a kaját a rémült vörösnek. Ehhez képest már második nap hagyta, mi több, elvárta, hogy a pesti kutya rendszeres programként agyonnyalogassa (Főkutyától ilyenre nem is számíthat).

Mindeközben mi két nap masszív kóma után a harmadikon lassanként kezdtük embernek érezni magunkat. Jó idő, tengermoraj, szinte elhagyatott szigetcsücsök; az elszánt heverészést legfeljebb egy kis kajakozással szakítottam meg, gondolkodásra se pazaroltunk energiát. És akkor ahogy ebben a felfokozott idegállapotban lazulok ott a napon, látom, hogy a távolban három nagy meg egy még nagyobb szürke hajó egyenest a partnak fordul és nem lassít. Közelebb érve már az is látszott, hogy mindegyik orrában áll 2-2 gépkarabélyos. Mire ezt az infót feldolgozta az agyam, a három csapatszállító - a női partőrség szeme láttára - már neki is verte magát a strandolós partnak. Vihargyorsan leeresztették a rámpákat, és mindhárom hajó kiköpött vagy ötven, állig felfegyverzett katonát, akik szervezetten eltűntek a szélrózsa minden irányában. Így állt össze az a csendélet, melyben tőlem jobbra tíz méterre egy fegyveres pici sziklának álcázza magát, balra egy másik kis bokornak, a harmadik kövekből hevenye barikádot épít az erdőszélen, én meg állok köztük bután a bikinis testemmel, és azon töprengek, hogy míg ők egy láthatatlan célra tartanak, körbekínáljam-e őket házi pogácsával... Na ja, vannak dolgok, amire az ember tényleg nem számít.

  kakukkok

Pogácsa helyett mégis inkább embert hívtam gyorsan, mert tudtam, hogy ha ő ezt az öböl túloldaláról az erdőből végignézte (elugrott gombászni Főkutyával), akkor most erősen azon töpreng, hogy lapuljon-e, jöjjön-e megmenteni, vagy inkább bunkert építsen a tengeri sünökkel (hogy azok milyen leleményesen tudják álcázni magukat!), szóval szóltam neki hamar, hogy nincs adrenalin, csak terepszínű osztálykirándulás, egyelőre nem kell kapkodni - és tényleg, a szokatlan strandruhás figurák tíz perc múlva ahogy jöttek, úgy távoztak. És még pogácsa is maradt.

Ez pedig a legfrissebb kedvenc képem Főkutyáról, aki változatlanul nagyon át tudja érezni ezt a beach-sunshine feelinget.

  Beach dog