17: 500

Egész véletlenül vettem tegnap észre, hogy a most következő lesz a blog 500. bejegyzése.

Ez el is döntötte a mai témát: a nemírásról fogok írni. Meg a nemfotózásról. Lesz benne matek is. A nemakarásról és nyögésről még nem tudom, fogok-e. Aki vicceset vár, ne ezt olvassa.

12 év alatt 500 bejegyzés nem kevés, de nem is túl sok (lehetne akár 5 ezer is), bár a jelenlegi átlag a 9 naponkénti posztolással nem is hangzik rosszul (apámtól már gyerekkoromban megtanultam, hogy hazudni 3 dologgal lehet: igennel, nemmel és statisztikával; 2008-ban például összesen két poszt született, és ezt az évet is csak a hirtelen adventi elhatározás mentette meg az egyszámjegyűségtől…).

Véletlenül vettem észre azt is, hogy a 6 éves fotómasinámban 37 ezer expozíció van. De azon sokkal jobban megdöbbentem, mikor a kártyaadatokból kiderült, hogy idén május közepe és szeptember közepe között pont nulla darab fotót csináltam vele – ilyen még az analóg korszakban sem történt.

Kedvetlenségnek, csömörnek, kiégésnek, inspirációhiánynak is tűnhet ez messziről, én viszont a megörökítés, dokumentálás, pillanatba merevítés és megosztás kényszerének felszabadító hiányaként éltem meg.

Idén előfordultak olyan időszakok is, hogy nem szólaltam meg; kellett és jó volt. Nem volt kevesebb élményem, mint máskor, nem láttam kevesebb szépet/csúnyát/vicceset, nekem pont elég volt, hogy adott pillanatban ott voltam, átéltem, tudtam az érzésre figyelni, sőt, megengedtem magamnak az érzést. De nem akartam feltétlenül leírni, megfogalmazni, elmesélni. Nem csak itt, hanem általában sem. Volt többször olyan is, hogy az örömömbe szöges bakanccsal trappoltak bele, és emiatt nem esett volna már jól írnom róla. Csuda színes kaleidoszkópom van a fejemben-lelkemben ezekből a képekből, és nem irigységből, de örömmel dédelgetem, hogy ezek csak az enyémek, a jók és a rosszak is.

Idővel a közeli barátaim is elkezdtek kissé aggódni a visszahúzódásom és látszólagos hibernáltságom miatt, finoman cseszegetve és a hiúságomra apellálva igyekeztek meggyőzni, hogy nekem márpedig muszáj legalább itt írnom. Látjuk, sikerült, ez az adventi dolog is nagyrészt nekik köszönhető. Bazi hazugság lenne azt mondanom, hogy csak magamnak írok, nyilván nem lenne hozzá akkor megdezájnolt nyilvános blog se. Tudom viszont magamról, hogy csak örömből tudok úgy írni, ahogy szeretek, kényszer vagy határidő hatására átüt a monitoron az izzadtságszag, és én ezt nem vagyok hajlandó megtenni ezen a felületen. Ha nem jön, hát nem írok. Épp ezért is érdekes kísérlet, hogy – főleg ennyi szünet után – képes vagyok-e most minden nap írni valamit. Jelenleg még mindig örömmel teszem, de ez semmiképp nem jelenti azt, hogy Karácsony után is ezzel a lendülettel folytatom, legyünk reálisak.

És azt hiszem, ebben a posztban kell arról is írnom, hogy bár teljesen random módon reagálok vagy nem reagálok kommentekre, továbbra is mérhetetlenül nagyon örülök, hogy itt vagytok (még akkor is, ha én nem), hogy olvastok, hogy hozzászóltok – és örülök annak is, ha örömöt okozok azzal, hogy írok.

Az asszimiláció hátrányairól

Főként a ritkás írással összefüggésben.

Szerintem az van, hogy az elmúlt 7 évben a szürrealitás, az abszurd és az ő rokonaik irányába erősen megemelkedett az ingerküszöböm, nagyjából a sztratoszférába. Amin korábban hetekig vigyorogtam, ma a mindennapjaim része, mintha mindig is egy Monty Python-filmben éltem volna.

Például röhögés nélkül többször egymás után is ki tudok mondani olyan szavakat, hogy íjász-közgyűlés (pedig ugye…). Metafizikai okfejtések kellős közepébe zökkenőmentesen illesztek olyan helyi jellegű kifejezéseket, mint hogy beszedem a ruhát, mielőtt visszavonyósodna. Ha azt mondja a bakter, hogy már rég nem volt körmös, egyből tudom, hogy nem francia manikűrre gondol, hanem szarvasra. Abszolút hétköznapi esetnek számít, hogy egy mélyrészeg skót és a helyi rendőrség között tolmácsoljak egy útszéli bisztrónál. Tök normális, hogy az időjárás és a termés határozza meg a programok logisztikáját, hogy az aktualitások iránti érdeklődésem elsődlegesen azt jelenti, hogy a lucerna mérete és a barik gyapjúhossza miként határozza meg a következő napjaimat-heteimet. Már semmi furát nem találok abban, hogy több a környéken az alpaka, mint a boci.

 

Mondom....

Azt hiszem egy ideje egyszerűen nem veszem észre, hogy valami a blogra való. És ezzel egyenes arányban a ráérősségem is kiterjedt, tehát ezen a ponton kérek elnézést mindenkitől, akinek az elmúlt egy évben nem reagáltam a kommentjeire – nagyon örülök, ha írtok nekem, a válaszok mégis elmaradtak, nincs rá jó kifogás vagy magyarázat, bocsánatot kérek.

Aztán az is lehet, hogy csak lusta vagyok. Ésvagy már nem tudok írni. Illetve csomó mindenről nem gondolom, hogy ami nekem érdekes, az másnak is az. Vagy bármi egyéb. Mindennek ellentmondva közben még a másik életemnek is csináltam egy blogot, de hát az ember vagy ír, vagy csinálja azt, amiről írhatna, de engem írás helyett jobban leköt a horgolás, úgyhogy egyelőre ez sem túl informatív.
Szóval most több megoldás lehet. Vagy erősen kitágítom a Birtok korlátait, és csapongva csacsogok mindenféle, nem feltétlenül birtokos kötődésű dolgokról, vagy a több kép, kevés szó biztonságos, magyarázatokra nem szoruló kombinációját alkalmazom, vagy maradok a szó- és képfukar eddigieknél, majd meglátjuk.

Ez is bari

Most kaptam karácsonyra. 

Fonalmegőrző és gubancmegelőző vályú.


 

 Ránézel és vigyorogsz. A macska még nem fedezte fel.

Míg távol voltunk

Csupa film az életünk: nekünk Baywatch, tesóméknak A farm, ahol élünk....

Két év rákészülés után sikerült magunknak négy nap tengert szervezni, tesómék pedig kitalálták, hogy Birkás Tántiék távollétében majd őrzik ők a Birtokot, a 14 hónaposnak végül is meg kell már tanulnia barit öntözni, traktorozni, rendesen parasztkodni. A terv várakozáson felül bevált, első perctől lavinaként borult rájuk a falusi élet, beleértve olyanokat is, hogy a kutyájuk lett a falu új kedvence, fűthettek este romantikusan kandallóban, őket is nyolc gyerek kísérte a rackák etetéséhez, és kaphattak ízelítőt az elsőre felfoghatatlan logikájú beszélgetésekből is ("a kislány a te fiad?").
Abban nagyjából ezer százalékig biztosak voltunk, hogy ha Centi cica észleli az új kutya jelenlétét, egy hétig le se jön a tetőről és úgy kell majd feldobálni a kaját a rémült vörösnek. Ehhez képest már második nap hagyta, mi több, elvárta, hogy a pesti kutya rendszeres programként agyonnyalogassa (Főkutyától ilyenre nem is számíthat).

Mindeközben mi két nap masszív kóma után a harmadikon lassanként kezdtük embernek érezni magunkat. Jó idő, tengermoraj, szinte elhagyatott szigetcsücsök; az elszánt heverészést legfeljebb egy kis kajakozással szakítottam meg, gondolkodásra se pazaroltunk energiát. És akkor ahogy ebben a felfokozott idegállapotban lazulok ott a napon, látom, hogy a távolban három nagy meg egy még nagyobb szürke hajó egyenest a partnak fordul és nem lassít. Közelebb érve már az is látszott, hogy mindegyik orrában áll 2-2 gépkarabélyos. Mire ezt az infót feldolgozta az agyam, a három csapatszállító - a női partőrség szeme láttára - már neki is verte magát a strandolós partnak. Vihargyorsan leeresztették a rámpákat, és mindhárom hajó kiköpött vagy ötven, állig felfegyverzett katonát, akik szervezetten eltűntek a szélrózsa minden irányában. Így állt össze az a csendélet, melyben tőlem jobbra tíz méterre egy fegyveres pici sziklának álcázza magát, balra egy másik kis bokornak, a harmadik kövekből hevenye barikádot épít az erdőszélen, én meg állok köztük bután a bikinis testemmel, és azon töprengek, hogy míg ők egy láthatatlan célra tartanak, körbekínáljam-e őket házi pogácsával... Na ja, vannak dolgok, amire az ember tényleg nem számít.

 

Pogácsa helyett mégis inkább embert hívtam gyorsan, mert tudtam, hogy ha ő ezt az öböl túloldaláról az erdőből végignézte (elugrott gombászni Főkutyával), akkor most erősen azon töpreng, hogy lapuljon-e, jöjjön-e megmenteni, vagy inkább bunkert építsen a tengeri sünökkel (hogy azok milyen leleményesen tudják álcázni magukat!), szóval szóltam neki hamar, hogy nincs adrenalin, csak terepszínű osztálykirándulás, egyelőre nem kell kapkodni - és tényleg, a szokatlan strandruhás figurák tíz perc múlva ahogy jöttek, úgy távoztak. És még pogácsa is maradt.

Ez pedig a legfrissebb kedvenc képem Főkutyáról, aki változatlanul nagyon át tudja érezni ezt a beach-sunshine feelinget.

 

Útmutató

Mindig érdemes a használati utasításokat elolvasni, a miheztartás végett.

"Ne becsülje túl önmagát!"


Nem, ezt nem egy életvezetési tanácsadóban találtam, hanem a dekopírfűrész kézikönyvében.

Jöjjön a fény!

Az idei évemet egyetlen nagyon egyszerű képen lehetne összefoglalni: sírva horgolok.

Na most engem bátran el lehet úgy képzelni, mint aki lépten-nyomon (traktoron, lóháton, földúton, háztetőn, szükség esetén fejlámpával) horgol, de olyannak nemigen, mint aki lépten-nyomon sírva fakad. Alapvetően nem vagyok az a könnyen megríkatható alkat, de ez után az év után már ebben sem vagyok biztos, mint ahogy annyi minden másban sem.

A maradóknak a halál ésvagy következményei mindig nehezen bevehető kanyar. Így vagy úgy, de felkavaró, fájó, sebző, kiüresítő sötét mélységbe taszító dolog. Akkor is, ha számítasz rá, akkor is, ha némileg felkészülhetsz rá, akkor is, ha nem várnád. De amikor öt hónapon belül már a negyediket kell feldolgoznod, az valami olyan szürreális élményszint, hogy szavaid rég nincsenek rá, cserébe olyan meglepő és letaglózó érzelmekkel futsz össze az egyre szűkülő sikátorokban, hogy inkább csak hagyod magad megtámadni, sőt, önként le is fekszel a földre, védekezés és menekülés úgysem ér semmit. És akkor az élet szálairól még nem is meséltem.

Jó esetben találsz magadnak valami elfoglaltságot, amit remekül lehet tompa katatóniában is végezni, nálam ez a horgolás.


Sok kilométer fonalat hurkoltam 2015-ben.

Úgyhogy ideje, hogy forduljon a Nap, égjen a Yule-tuskó, szülessen a Fény, aztán majd lesz valami. Ha más nem, az biztos, hogy hosszabbak lesznek a nappalok. A horgolás maradhat.

Szórakoztató center

Nem tudom, volt-e róla valaha szó, de nincs tévénk. 

Mióta itt élünk, egyáltalán nincs, készülékünk pedig sosem volt, korábban egy TV-kártya segítségével, monitoron nem néztük azt a 69 csatornát. Engem a tévéműsorok idegesítenek, embernek meg nem hiányoznak, úgyhogy nem volt mit foglalkozni a kérdéssel.

Mert hát van nekem saját NatGeóm

De most úgy alakult, hogy akartak nekünk adni egy tökéletes, lapos, nagyképernyős TV-t.
Mivel azért zenét hallgatunk és filmeket nézünk, ember eltöprengett, hogy végül is egy chrome casttal nem lenne hülyeség a dolog (ez egy olyan cucc, amivel telefonról és laptopról is a TV-re lehet lőni a nézni/hallgatni valót). Alapos lélek lévén felmérte a készülék leendő környezetét is, és küldött egy linket egy megfelelőnek ítélt, szükséges fali konzolról is. Még mielőtt vályogba süllyeszthető, egérálló hangrendszert is keresett volna, gyorsan összeadtam, hogy 30 rugó túl sok költség egy olyan ajándék TV-ért, amit alapvetően sosem akartunk. Úgyhogy egyből ki is találtuk, hogy ezek helyett inkább kézi csörlőt meg hőlégfúvót kéne vennünk. Hát tehetünk róla, hogy minket ez jobban szórakoztat?

A hátsó ülésen

Pillanatkép fémkeretben.

Amikor az öreg, földutaktól poros, barátságos autónkban egymás mellett látom a neoprén evezősruhámat és egy mobil villanypásztor központi egységét, eléggé úgy érzem, hogy épp azt az életet élem, amit akartam.

Mikor lettünk igazi falusiak?

Nyilván egy folyamat eredménye, de melyik pont lehetett az igazi mérföldkő?

Amikor ember flexszel igazította méretre a hajnyíró távtartóját?
Amikor a saját kezűleg készített nemezbugyorba vasvillával fúrtunk megfelelő méretű lukat?

Nem viccelünk

Amikor beszereztük a csapadékmérőt ÉS jegyezni kezdtük az adatokat?
Amikor rájöttünk, hogy a kocsi többet megy földúton, mint aszfalton?
Amikor a gyalásó állandó helyet kapott a csomagtartóban?
Amikor feltűnt, hogy szagról meg tudom különböztetni a kisbarit a kiskecskétől?
Amikor a számítástechnikai eszköz árát automatikusan bála-árfolyamon számoltuk át?
Amikor a professzionalizmust félretéve istállóobjektívnek kezdtük hívni a fotózást rossz fényviszonyok között is élvezetesebbé tévő cuccot?
Vagy ne is áltassam magam a falusiasodással, míg nem megyek fél órával korábban a buszmegállóba, vagy amíg odafigyelés nélkül nem tudom megmondani órára pontosan, hetekre visszamenőleg, hogy ki kivel és merre mozgott a környékben?

Fél perc hírnév

Benne voltam a zújságba'. 

A kommunikációs folyam valahol félrecsúszott az újságíróval, és a dolog nem is ott jelent meg, ahol vártam, de Nils Holgersonné jóvoltából végül hozzám is eljutott a rackák közt lefolytatott telefonbeszélgetés nyomtatott átirata, köszönet érte.

kattintva talán olvasható

Szintén

Ünnepi nyavalyok

Nem volt ez a december extrém pörgés, de mégis rohant. 

Valahogy előre sejtettem, hogy konkrétan a karácsony nem lesz rendesen karácsonyos hangulatú, úgyhogy előrelátóan az előjátékra helyeztük a hangsúlyt. Ember teljesen jó programokat talált ki nekünk egész hónapra, még karácsonyfát is szobrászkodtunk gallyakból a hajnalkafalra,

Andalúziai fenyő, kicsit sem szúr

és többek közt az is bebizonyosodott, hogy engem egy derékszögű fém óriásvonalzó is nagyon boldoggá tud tenni, a méternyi zöld posztótól pedig igenis komolyabban lehet venni a kockapókerezést.

24-én délelőtt a meleg napon sütkérezve még az is megfordult a fejemben, hogy legszívesebben eveznék egyet, hagyományteremtő jelleggel, de végül ez elmaradt, és nyugiban heverésztünk. Egy egész napig még átjáróház se volt nálunk és mi se mentünk sehova, szóval akár kívánhattam is volna itt meg ott mindenkinek boldog ünnepeket, de tahó módon nem tettem (khm, ez itt valójában amolyan pótlás), mert olyan önközpontú lettem közben, mint egy búgócsiga.

Karácsonyi ajándékként ugyanis megkaptam az ötévente esedékes megfázást, amit szokásommal ellentétben most részletezni fogok, mert érdekesen mozgó kórság. Kezdődött hangelvonással a torkomban, majd felkúszott a fejembe és az orromba, eddig akár normálisnak is nevezhető. Innen viszont leesett az egyik arcüregembe, majd onnan éjjel alattomban az állkapcsomba, kisebb szájzárat okozva, és a gravitáció nyomán az egész most valahol a derekam és csípőm között jár, amitől teljesen kripli a mozgásom. Bízom benne, hogy holnapra lecsúszik a bokám alá, és akkor végleg agyontaposhatom.

Nem összegezhető

A britán elrepült délre, a kajak meg ismét felkerült térelválasztónak, szóval hivatalosan itt a tél.

A közmegegyezés szerint unalmas november itt kicsit sem volt eseménytelen, de amiről nagyon szívesen írnék, az nagyon nem publikus, a többi meg annyira kaotikus, hogy visszaemlékezni se tudok – így kell igazán érdektelen posztot rittyenteni.
Nagyjából annyi maradt meg az elmúlt másfél hónapból, hogy rengeteget röhögtünk, és néha kifejezetten igyekeznem kellett, hogy a változatosság kedvéért végre kicsit a komfortzónám amúgy elég tág keretein belül maradjak.
Szóval ez most csak amolyan életjel; élek-élünk, nagyon is (a kölökmacska épp tobozfocizik, a kertbe bekerült egy faszamár is, mit akarhatok még?), és számomra is érthetetlen módon még ilyenekre is találtam időt-energiát,

„– Mit csináltál ma? – Hintalovat lenmagoztam.”

de valahogy az igazi fontosságok épp belül zajlanak, és jól láthatóan nem az a természetük, hogy kikívánkozzanak, úgyhogy egyelőre hagyom.

Déjá vu

Ezt a dézsából ömlést láttam már valahol… 

Az instant szívleállást okozó tetőszigetelős árajánlat után megérkezett a Szomszédnéni Produkciós Iroda (erdélyi generálkivitelező fiúk, hónapok óta dolgoznak más házakon a faluban, és széjjelröhögöm magam azon, hogy az ő ízes dialektusukra simán hallgat a gugli hangalapú keresője, a mi hochmagyarunkra meg nem), csóválták a fejüket szinkronban, majd bádogimplantátumot ajánlottak. A terv: horizontálisan bemetszik flexszel a ház palatetejét, bedugják a bádoglapokat, és a szigetelt verandatetőre vezetik így ki az egyébként a háztetőn belülre folyó vizet.
Meg is állapodtunk, hogy délután, ha a saját melóval készen vannak, jönnek és csinálják. Megbeszélt időben érkezett is lélekszakadva egyikük, de csak azzal a hírrel, hogy a földmunkagép épp most vágta át emésztőásás közben a vízcsövet, ömlik az utcára a víz, úgyhogy talán ma mégsem jönnek. Kezdtem rezignáltan tudomásul venni, hogy mások vízömlenyei is továbbra is hatással vannak ránk. De másnap aztán tényleg jöttek, megcsinálták, mi pedig újra vártuk az éjjelre ígért Ragnarököt.

Anomáliás kert: október 20-án virágzó orgona

Ember hajnalban arra ébredt, hogy a veranda szárazabb, mint a legjobb cabernet. Mégis lapátolással töltött két órácskát, mert a kertben viszont nagyjából pontról pontra megismétlődött a két évvel ezelőtti iszapáradat. Most a rizstermesztés lehetőségeit mérlegelem.

Egyéb híreink:

- Megkaptam a parasztdizájner-diplomámat, ami még csak nem is bizonyítvány. A hivatalos felirat szerint: Igazolvány.

- A britán írott angolja napról napra érzékelhetően romlik, de ő ezt arra fogja, hogy nem a monitort nézi, hanem a billentyűzetet. A „sleeped” indoka konkrétan a kevés tea volt…

 - A HVE* okán az emberiségbe vetett maradék hitem is megszűnt. Saját érdekemben jobban teszem, ha tavaszig ki sem mozdulok a kapun túlra, inkább elmerülök a viktoriánus angol irodalom udvarias közegében.

- Majdnem lett még egy macskánk. Szerintem csúf a maga aranyos módján, a britán szerint aranyos a maga csúf módján. Groucho Marx-szemöldökök, hátrapöndörödő fülhegyek, mérhetetlen bátorság – simán hazakísérte embert, haverkodott Főkutyával, majd beköltözött a verandára egy éjjelre, a reggelivel viszont valószínűleg megsértettük, mert távozott. Lehet, hogy megsejtette, ha marad, ő lesz a Kinti Macska (vö. kinti papucs, benti papucs).

Koncentrálást jelző nyelvcsücsök a körtefán egyensúlyozva

- Raklap Mangó, aki – micsoda meglepetés – Benti Macska lett, igazi terrorista kommandós gengszter, szóval normális macska. Jelentős időt tölt a billentyűzeten, most is csomó olyat töröltem a szövegből, hogy „deaffffffffffffffffffffakjápppppppppppppp pr”, de már egeret is fogott, többször. Apró szépséghiba, hogy ezeket az egereket korábban már megfogta a csapda, és ő csapdástul vonszolta a jószágokat ide-oda, de ettől nem volt kevésbé büszke magára. Mióta becementeztük az aktuális lukakat, a törpedoromboló a kertből hoz be magának egeret játszani. Ezt a félreértést még addig kell megbeszélnem vele, amíg legalább kicsit is nálánál felsőbbrendűnek tart (ha megtanul egyedül lemászni a fák magasából, vélhetően ez teljesen elmúlik), különben rosszabb lesz az egérhelyzet, mint macska előtt.

* helyi választási események

Bakterológia

Már megint csuda egy helyen engedtek garázdálkodni.

Még nyelvbotlásból fakadóan sem tudnám magam vasútrajongóként definiálni, de most legalább talán elkezdtem megérteni azokat, akiket ez a szent betegség megtámadott.

Az aprócska falu még apróbb vasútállomása valójában időgép, ahol már a retróhoz is minden túl régi, kivéve a szépen gondozott virágágyásokat – ezekkel molyolni bőven van ideje az épp szolgálatban lévőnek: napi 4-5 pár vonat halad itt el, az emberforgalom nulla és tizenkettő közt változik.

Sorompó a nagyon messzi távolban

Minden, azaz minden manuális: csörlők, emelők, tekerők csakis kézi erővel működtethetők, és kell is hozzá erő. Sorompót (harangozós!) például úgy mozgatsz, hogy tekered a ház előtt a kart (elvileg hússzor, gyakorlatilag figyeld inkább a fehérre festett kis bot és a valamiféle drótok viszonyát), közben pár száz méternyire előreveted a tekinteted meg a hallásod, és szörnyen bízol benne, hogy nem pont most akar az átjárón átslisszanni a sorompókar alatt egy autó.

1882-ből, kézzel tekerendő sorompóemelő

Még mielőtt az Indóház magazin hűséges előfizetői kötelékben támadnának rám, hogy talpfával üssenek agyon, miután felakasztanak a sorompóra, itt szeretném határozottan leszögezni, hogy vasutas barátaink minden lelkesedése ellenére sem bírtam megjegyezni a szakszavakat, mert túlságosan el voltam merülve az ódon mesehangulatban, így hozzáértő leírásokra és feliratokra senki ne számítson. (Na jó, bevallom, közben kíváncsiságból mégis előástam egy vasútépítési szakszótárt, legalább olyan hülye szavak vannak benne, mint a gombahatározóban.)

Előjelző és bejárati jelző, izmos

Nem esernyő, sárga zászló

Vasúti jelzőlámpás

Az emelentyűkhöz tartozó kulcs

Minden a MÁV tulajdona

Az egyre szélesedő vigyorgásomat látva sorra szedték nekem elő a kincseket.

Hivatali nyomda (lila(!) festékkel)

Az a kulcs!!!

Szextelefon, csak rá kell nézni

Klasszik piros pad a váróteremben

Szigorúan szolgálati ügyben jártunk ott

Rend a lelke (45 körül)

Fotózhattam még 59 tájékáról munkavédelmi, balesetelhárítási és versenyhíradót (stencilezett, sok felkiáltójeles, nagyon fontos dokumentumok), ebből esetleg igény szerint majd máskor közzéteszek részleteket.

Ilyesmik

Viszonylag ritkán

fordul elő városban, hogy a polgármester felhívjon, kéne menni kóbor kecskét begyűjteni, de falun ez is normális.

Nem is igazán tudom, mi olyan történhetne itt, ami borzasztóan meglepne.
A magányos kecskét hetek óta a temetőnél látták kalandozni. Problémát csak onnan kezdve jelentett, hogy betörte a ravatalozó üvegajtaját, és bent állt neki fészkelni. A drága, jólelkű közeli szomszéd meg addig is, míg történik a jószággal valami, vitt neki rendszeresen vizet.

Ő egy illusztrációs kecske, a legkevésbé se kóbor

A gyors befogás után a polgármester hivatalos hangon bejelentette, hogy az önkormányzat nem tart igényt a kecskére (jegyzőkönyv nem volt, tanúk igen). Az állatot végül egy helybeli pörköltes szándékkal befogadta, de ma már nyalósóról és beszerzendő társról beszélt, úgyhogy nem valószínű a lakoma.

Fotózz, pályázz

Fényképezni úgyis szoktatok. 

Akkor döbbentem rá, hogy most már tényleg paraszt country girl vagyok, mikor megkerestek egy leendő fotópályázat kapcsán - mezőgazdasági állattartás témakörben. Lehet, hogy tényleg kicsit túl sok volt a blogon a rackafotó?

Július 31-ig!

A lényeg: fotózzatok sokat, tehén híján esetleg hihetően indokoljátok meg, hogy a macska mitől haszonállat, aztán pedig pályázzatok itt, július 31-ig küldhettek képeket.

Szimpla kedd

Vizsgaidőszakban.

Tegnap körmöcskéztem, karmantyúbabáztam és szironyoztam. Ezzel a hülye szavakat letudtam.

Körmöcskelúd, ne is akard tudni

Ma tojásfestés és mézeskalács a program. Igen, tudom, hogy június van.

Tűzre pattan

Önkárpótló program, ajánlom.

Alapvetően van hajlamunk arra, hogy bizonyos dolgokat ne akkor ünnepeljünk, amikor van, ilyen szempontból a júniusunk mindig különösen hátrányos helyzetű. Ott van egyrészt egy szülinap, ami másoknál általában jófajta lakomázással is társul. Nekünk ez se mindig sikerül, volt már rá többször példa, hogy éhségtől félholtan és nagyon idegesen addig keringtünk, míg végül valami vállalhatatlant vállaltunk be. Idén ember azzal tetézte az ajánlati borzalmakat, hogy menjünk a legközelibb kisváros bisztrójába, mert ott van csapolt Staropramen. Kettőnk közül csak ő sörözik, én meg már láttam magam előre a malterborítású kőművesek gyűrűjében, papírtányérral ünnepelni. Nincs ezzel baj, csak ne nevezzük ünneplésnek.
A másik júniusi mindigelmaradás a tűzugrás. Van nekem egy ilyen fura vonzalmam a tüzekhez, Szentivánéjtől függetlenül is, de hiába akartam minden évben, pont napfordulókor eddig csak egyszer sikerült tüzet raknunk. Abba is majdnem beleégett a szandálos británunk, nem volt egy sikersztori.

Nem ez volt az

Szóval idénre ezeket a bénázásokat meguntam, jelentem, biztosra megyek, Szentivánkor irány a Kálibuli, ahhoz a környékhez úgyis sok vicces lovastúra emléke köt. Lesz bor (mit bor, borok!), ember ellesz a favágóversennyel meg az íjászattal amíg én kultúrkodok (vagy fordítva, ezt nálunk sosem lehet tudni), koncertként Snétberger-növendékek zenélnek, és az ígéretek szerint a kajában sem fogunk csalódni (mondjuk a gasztrojegyet muszáj előre megvenni, és nem csak azért, mert ember éhesen olyan ideges, mint a nagyon éhes oroszlánok). Na meg persze lesz tűzugrás. Mondjuk borok után lehet, hogy inkább boszorkányégetés, majd meglátjuk. Ha arra jártok, szerintem csatlakozzatok.

Szó nélkül

Képhalmozás

Rengeteg sok fontos és sürgős dolgom lenne mostanában, tehát zsigeri reakcióként többféle trükkös önelterelő hadműveletbe fogtam. Többek közt csináltam egy oldalt az ide és máshova soha fel nem kerülő, mindig túl sok meglévő és leendő fotónak. Tessen nyugodtan követni, vagy csak időnként benézni, a Birtok mostantól a tumblren is ott van. Sok rackával és sok mással is, talán viszonylag rendszeresen.

Ami a blogból kimarad

(És ez még mindig nem is igazi elterelő hadművelet, majd akkor kezdjetek aggódni, ha a sürgős-fontosak helyett önként porszívózni kezdek inkább.)

A pitypang halála

Mikrodráma festői környezetben.

Alapos válogatás után

Az utolsó sziromig