Ti akartátok

Azok kedvéért, akik nem bírják a negatív hullámokat, a következő hosszú bejegyzés csak kijelölve olvasható, saját felelősségre. Én szóltam.

Valójában nem szeretném részletezni a problémákat, többek közt mert borzalmasan unom, hogy mindent ez a nyünny határoz meg, és az se segít, ha nem foglalkozom vele, meg az se, ha igen, de szabadulni tőle nem tudok. A kifogyhatatlannak hitt erőm meg optimizmusom fogták a cekkereiket és nélkülem léptek le valami jobb helyre, és nem mondták, jönnek-e majd vissza. De azért próbálom vázolni a tényállást, mert tényleg nem tisztességes és kiegyensúlyozott tájékoztatás, ha csupa móka, kacagás és paradicsom ez a blog.
Mivel az Univerzum mindig törődik velem, úgy gondolta, hogy olyan helyzetben, amikor egyszerre kell megküzdenem a saját szörnyeimmel és mások démonaival is, akkor megteremti nekem az akcióhoz a (szerinte) tökéletes helyszínt is. Úgy tűnik, igaz volt a megérzésem, tényleg egy könyvben élek, de most a bájosan idióta Pratchett-regényekből átkerültem egy Bergman-féle vizuális előszóval rendelkező szürreális cyberpunk novellafüzérbe.
Ezeket a sorokat egy homeless-szagú lakókocsiban, mobilnet segedelmével írom a főváros peremén, mert itt van pár raklap fenyő, amit el kéne adni karácsonyig. Azzal nincs baj, hogy dolgozni kell, mert van legalább ennyi dolgoznivaló. A hideggel, a komfort maximális hiányával (ami azért a Birtokon töltött komforttalan idők tükrében nem semmi), a szervezetlenségből és a sunnyogásból fakadó átbaszottság-érzéssel, és az ebből fakadóan nem javuló anyagi körülményekkel viszont már van, és ha ezt hozzátesszük az alapbaj-Himálájához, akkor még mindig lehet azt mondani, hogy ugyanmár, szedd össze magad, majd jobb lesz – hát tessék, szívesen felajánlom bárkinek, hogy csinálja végig lelkileg-fizikailag ugyanazt, amit én az elmúlt hosszabb időszakban, aztán majd beszélgessünk.
A további környezeti tényezők átérzéséhez mindenki képzeljen el egy karácsonyi vásárnak kikiáltott vurstlit, csillámló körhinta-pónikkal, derékfájósan táncoló műmikulással, NASA-szimulátorral, futófényes dodzsemekkel, horgászható kacsákkal, hozzá egyszerre három helyről szóló, három tök különböző zenével (hétvégén pedig olyan koncertekkel, amik szerintem szerepelnek minden terrorcsoport kínzási kézikönyvében), de hétköznap mindez csak délután háromtól működik, a forraltboros meg a lángosos bódéval együtt, és egészen pontosan SENKI nem jár erre nyitás után sem. Közben mindig félhomály, szita köd, mint egy korrekt Twilight Zone epizód. Ennél szomorúbb és lehangolóbb nekem ez az egész csak akkor lehetne, ha még bohócok is lennének a helyszínen.
Olyan szempontból megint kihelyezett Birtokot játszunk, hogy a britán szomszéd is Pesten tengeti azt a pár napját még, amíg elindul újra a thai melegbe, és mivel mailben/SMSben folyamatos köztünk a kommunikáció, tájékoztattam a helyzetről. Aztán valamelyik nap kibékávézott meglátogatni a vásárt, és akkor rájött, hogy egy morzsányit sem túloztam, mikor ecseteltem az állapotokat, és tényleg emberfia sincs a környéken. De ezt se gondoltam soha, hogy majd mi egyszer egy ilyen helyszínen isszuk együtt a kávét, termoszból.
Hogy a szürreál-mérő teljesen kiakadhasson, egy mellékes üzleti ügyem kapcsán pedig lesz majd egy olyan nap, mikor mindezek kontrasztjaként felveszem a létező legszebb ruhámat, és Budapest legproccabb szállodájában fogok vacsorázni, feltörekvő énekművészek és külföldi mecenatúrájuk tolmácsaként. Mit akartok még tudni?
Nagyon belefáradtam az elmúlt hónapok-évek szarságaiba, nagyon tehetetlen és balek Don Quijoténak érzem magam, be kellett látnom, hogy nem érdemes jófejnek és tisztességesnek lenni, úgyhogy most gonoszkodásra és önzésre gyúrok. És bár a karácsony sose bírt nálam igazi jelentőséggel, most az is fáj, hogy a Birtoktól távol, mindenféle jó érzés nélkül töltöm ezt az egész időszakot. Köszönöm, hogy elmondhattam, mindenkinek sokkalsokkalsokkal jobb hangulatot és ünnepeket kívánok, kéremkapcsojjaki.