Tetőbalett

Mosómedve híján sem unalmas az élet, a macska tesz róla. 

Mikor a 90%-osan beltéri Raklap este 11-kor sem volt még itthon, egyből eltiltottuk a haverjaitól kutató-mentő üzemmódba álltunk, siheder cicával bármi történhet ugye. Hang után fülelve a tetőgerincen találtuk meg végül, és bár fogalmunk se volt, hol ment fel, logikusnak tűnt, hogy le is tud majd jönni, nem egy kripli alkat. De ciccekre és szép szóra is csak további nyervogás volt a válasz, és nemigen mozdult.
Elő a létrát és a fejlámpát, ember fel a verandatetőre, hogy közelebbről szólongathassa a kis hülyét. Hasztalan, a billegést és légtornászkodást biztonságosabbnak ítélte, mint a tetőről leslattyogást. A tetőre fektetett létrán se akart lemászni. A vaksötétben ekkor szuttyogós sárban csúszkálva a hatméteres deszkát cibáltam elő a pajtából, feltoltam embernek, de a vörös szőrdög a hidat se kívánta igénybe venni, viszont néha el is tünedezett a tető túloldalán, mi meg álltunk a tető különböző pontjain a szita esőben, és a sötét panorámába révedve töprengtünk, mennyire is vagyunk normálisak.
Amikor ahhoz a motivációs-csalogatós részhez értünk, hogy már tíz perce rumbatököztem a macskának a kajászacskójával, vártam az álmukból felvert szomszédok felbukkanását (igen, itt ennyire csend van éjszaka), de aztán eszünkbe jutott, hogy SzembeGyuri képes volt egyszer fél évig a tetőn etetni egy cicát, aki nem mert onnan lemászni, szóval talán mégse nézne hülyé(bb)nek senki.
Kezdtünk odafagyni a helyzetbe, egész macskagenerációk anyukáiról megemlékeztünk már, ekkor ember úgy döntött, ő kúszik fel a tetőgerincre a jószágért a fektetett létrán, na és akkor jött rá, hogy a macska azért nem indul, mert a lejegesedett palán csúszdázáshoz még ő sem elég bátor. Innen már csak plusz két létra és a teljes testsúlyom kellett a veranda tetejére, hogy a felkúszásos macskamentés viszonylagos biztonságban megvalósuljon a lejtős jégpályán.
A szétfagyott és megrettent állat a kezemben zizgett, mint a rezgőcsiszoló, és foggal-körömmel ragadt rám a biztonság kedvéért (kissé karcos is most a szemöldököm), egészen szánni való volt. Pont addig, míg be nem hoztuk a házba: innen kezdve klasszikus háládatlan kisköcsög üzemmódra váltott, még Főkutyát is lepofozta kicsit, vagyis pont úgy viselkedett, mint egy macska. Remélem, nincs kedve többet megismételni a tetős mutatványt, mert ez esetben én legfeljebb annyit vagyok hajlandó tenni, hogy a fűtött szobából oktató diavetítést tartok neki kedves, nem rendetlenkedő ésvagy profin korcsolyázó-jégfalmászó reklámcicákról.

Az "Aludj hülyén!" verseny idei győztese