Tejben-bajban

Együtt szopunk, együtt szoptatunk.

A fekete rackalány sajnos idén sem tudta problémamentesen lezavarni az utódlást: az ikrekből a fiú halva született, a kislány pedig nem tudott enni. Pár óra aggodalmas megfigyelés után (az aggodalmamat turbózta, hogy ember el volt tűnve mindenféle erdőkben), mikor a kicsi lány már elkezdte hanyagolni a biztató életjeleket is, életemben először megpróbáltam rackát fejni. Valószínű, hogy az a kétbalkezesen kiimádkozott féldeci mentette meg az aprót, innen aztán jött a tavalyi menetrend: mamát gyermekkel bezártuk az istállóba, előkerestem a nemes egyszerűséggel csak „szopó” néven árult cumit, és amint ember megérkezett, elkezdődött a rendes és rendszeres fejés is.

A koromfekete kiskirálylány vélhetően eléggé koraszülött volt, mert néhány alapreflex (például a szája kinyitása) erősen hiányzott belőle, de küzdöttünk-erőszakoskodtunk, másnap és következő nap is, hajnaltól éjszakáig.

Harmadnapra már egész stabil lett

Már kezdett bennem kialakulni néhány méripoppinszos jellemvonás, például előbb tettem oda cumisüveget melegíteni, mint hogy megigyam a hajnali kávémat, dátum szerint jegyeztük a lefejt tejeket, és kezdtem abba is beletörődni, hogy a következő három hónapban a kutya és macska mellett a kisbari is itt a házban fog kajáért sorban állni, de végül a harmadik nap után a baba-mama inkompatibilitási ráta kezdett csökkenni. Mostanra, másfél hét után majdnem teljesen beállt a rend. Igaz, ennek része az a ránk idiótamód jellemző dolog is, hogy az anyát jelenleg kétnaponta és csak az egyik oldalon még fejni kell. Amiben nem is a fejés a nagy cucc, hanem az azt megelőző kergetőzés.

Különben köszönik, most már jól vannak, és a többi subás is boldog, mert (ellenőrzött körülmények között) napjában akár többször is átáramolhatnak az út túloldalára legelni. Szebben lobognak, mint a Beatles az Abbey Roadon.

Csak a fotó kedvéért igazán nem állhattam neki zebrát festeni az útra