Búcsú

Sehogy se értem, és magyarázatot se kapok.

Nem vagyok túl járatos a katolikus tudományokban (sem), de a búcsú mibenlétéről azért mindig volt valami színes forgatagos, jövős-menős, céllövöldés-wurstlis képem.
A letelepedésünk utáni első búcsút a tömegiszonyom és a mulatós-allergiám ellenére egész kíváncsian vártam, pusztán néprajzi-szocio okokból. A helyiek mesélik, hogy régebben még ringlispíl is akadt néha, de az általunk tapasztalt csúcspont annyi volt, hogy megjelent a zöldséges kockalada, Szokol-rádióval a tetején, sátrat deszkapultot bontott, és valamelyik kereskedelmi adó zenéjére ácsorgott egy fél napot a téren az éjjellátó távcsövekkel és neonszín műanyag karkötőkkel. Még az is lehet, hogy valami édességes árus is volt. És kész. Se egy körmenet, se egy esti bál, de még egy kósza mise se.

A búcsú (itt szigorúan mindkét ú röviden ejtve) napja ennek ellenére mégis kirobbanthatatlanul van bebetonozva a helyiekbe. A búcsúnap felülír mindent, úgy készülnek rá, mint az Év Eseményére. Senki nem megy sehová, az asszonyok rahedlit sütnek-főznek, és az épp nem búcsúnapos más falukból jönnek csőstül a rokonok-ismerősök.

Idén már a kockalada se jött, legalábbis én nem láttam. Se lufi, se sátor, se ökörsütés. Nagy vendégjárásnak sincs nyoma. Körülbelül akkora a csend, mint egy havas januári kedden. Még a flex se zenél.

Határozottan nincs itt semmi ilyesmi

De akkor is búcsú van. Már rég senki se tudja, hogy miért és mi ez, de ha más nem, a napot szentül fejben tartják.

Szerintem most jött el az én időm, ilyen körülmények között bátran merem embernek mondani, hogy vigyen el a búcsúba. Ígérem, még tükrös mézeskalács szívért sem fogom nyaggatni.