Birkás Tánti éppen ráért

Írtam varrtam egy könyvet.

Másfél évesre nőtt a medvegyerek, épp ideje volt, hogy a születése óta tervezett lefoglaló könyvet megcsináljam. A saját agyamat és időmet én speciel remekül lefoglaltam vele, amíg készült. Főleg, amikor a maximalista paraszt részem is beszólt, és a realizmus/alkotói szabadság tengelyen pörögtem olyasmiken, hogy például az almafának nem is ilyen a levele, meg hasonlók. A kérdés már csak az maradt, hogy a gyerek mit szól majd hozzá.

Részemről csak a két végletet tudtam elképzelni: vagy totálisan rákattan, vagy nagyon magasról hajítja rá a pelenkáját, mert a Birtokon mindennél érdekesebb a kutya-macska-kisbarik-nagybarik sereglet.

 

A realitásba és a meglepetés kiélvezésébe végül a körbálákról ugrálás izgalma, a macskaidomítás és az alváshiányos hisztihatár is befigyelt, mindenesetre a barlanglakó medveujjbáb meg a körtefaló kukac még így is lekötötte egy ideig, és az anyja is hiába mondta neki, hogy „kislányom, menjél aludni, hadd játsszunk a könyveddel”. Úgy sejtem, lesz még idő, amikor a szülei ép eszének megőrzésében segítség lesz ez a rongykönyv. Így vagy úgy.

 


No hát ilyesmikkel is múlattam a hideg-csendes téli napokat; horgolt takarókról, kék konyhabútorokról és egyebekről majd legközelebb, mostanában nem vagyok a szavak embere (se).