2020. július 1., szerda

Én meg közben hogy vagyok


Hát jó, akkor személyeskedjünk-komolykodjunk kicsit hosszabban.

Őszintén meglepett Sopeka kommentben feltett kérdése - eszembe juttatta, hogy ezt valahogy ritkán szokták megkérdezni tőlem. Mármint igaziból. Közben pedig nem nagyon zavar ez, mert magamban talán az egészségesnél is gyakrabban lekövetem, hogy mi van velem és hogy is vagyok, szóval szerencsére nem kellenek kérdések ahhoz, hogy utánagondoljak, épp mocsaras vagy mézmocsaras-e a lelkem, kis léptékben és nagy horizontban hogy állok. Ezzel együtt összefoglalni mégsem könnyű, hogy mi is van velem.

Aztán erről jutott eszembe az is, hogy szinte napra pontosan 10 éve költöztünk a Birtokra. Továbbra is úgy gondolom, hogy életem legjobb döntése volt. A regényes-drámai elvárások mentén most jól hallhatóan fel kéne sóhajtanom, hogy hejj, mit tudtam én még akkor, meg hufnágelpisti, és mennyire más ember voltam, mint most. De nem, az alapok nem változtak, talán csak egyszerre sarkosabb és csiszoltabb verziója vagyok a tíz évvel ezelőtti énemnek. Sóhaj elmarad.

A tavalyi év láthatatlan fordulópont volt bennem, úgy volt nagyon jó év, hogy objektíven szemlélve senki nem állítaná ezt róla. De akkor értem meg arra, hogy igazán értékelni és szeretni tudjam a külső és belső küzdelmeket, a sötét(ebb) dolgokkal való szembesüléseket, csomó mindent, amiket a felszín alatt is már jó ideje kapargattam de éreztem róluk, hogy van még hova lemerülni. Kemény volt, közben felszabadító és vicces, és persze véget nem érő. A lazából is mindig van hova lazulni, a határokat mindig felül kell vizsgálni. Bizonyos szinten rendezettebbé váltam, más szinten még jobban hagyom szabadon dúlni a (látszólagos) káoszt. A hülyékhez és hülyeségekhez egyre kevesebb türelmem van, más dolgokhoz egyre több. Értelem helyett egyre gyakrabban érzésből értek meg dolgokat, helyzeteket, embereket - általában akkor, amikor már nem is akarom megérteni ezeket. Összefoglalva: hótt általános sztori ebben az életkorban, ezen a kontinensen.

Untitled

Visszakanyarodva az ideköltözéshez: gondolkodás nélküli, agyatlan bizonyosság mozgatott akkor. És mostanában ugyanerre az érzésre várok, de azt sem tudom, mivel kapcsolatban. Az is lehet, hogy már zajlik is az, ami egy újabb ilyenhez vezet, de ha nem, az se baj, erre ráérek. Csúnya leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy életcélt keresek, vagy utolért a harmadik midlife crisis. Mozgatnak új dolgok, teszem a régi dolgokat, és érzem, hogy van még ebben több - majd kigömbölödi magát, hagyom, hadd alakuljon a háttérben. Szóval céltalanságról vagy krízisről szó sincs, inkább olyan, mint mikor legszívesebben az összes virágot hazavinnéd a kertészetből, de tudod, hogy nincs mindegyiknek hely és nem is mindegyik érezné jól magát a kertedben. Ja és kurva sok kertészet van.

Fizikai síkon az egyik legnagyobb történés velem mostanában, hogy elkezdtem vezetni. Ezer éve van jogosítványom, csak autó kormánya közelébe nemigen mentem. Ha nagy néha mégis tudtam, hogy akár csak 10 kilométert vezetnem kell majd (és közben ne feledjük a forgalmatlan vidéki utak és a bárhová parkolási lehetőségek mindent nevetségesen leegyszerűsítő kombinációját se, csak hogy igazán átérezd az irracionalitást), előtte két napig görcsben voltam, és nem hittem el, hogy ez valaha elmúlhat. Aztán ez is kidolgozódott. Tényleg minden fejben dől el. (Persze a kocsi hátuljára ragasztott, Medve által rajzolt T (mint Tánti) betű is ad némi mágikus védelmet.)

Ami nem változik, az a tanulási mohóság: néhány dologtól eltekintve a fókuszok és a témák továbbra is inkább széltében nőnek, mint mélységben, gyakran magamat is meglepem, mennyi hülyeséget tudok, nem tudva honnan és miért. Idén kiemelkedően a dísznövények kerültek tanulási középpontba, de hát ezt is tudtam már pár éve, hogy eljön egyszer ez a pont. Most pedig agyonboldogítanak ezek a kusza színes izék, szeretem, hogy tudom a nevüket és a hóbortjaikat, szeretem, hogy naponta látom rajtuk a változásokat, szeretem, hogy többségüket már akkor ismertem, mikor még mag volt.

Mik is vannak még?

Gondolkodom egy ideje még egy kutyán, de egyelőre nem bukkant fel az igazi (hogy a kerítés és kapu hiányáról mint visszatartó realitásról ne is beszéljünk. Látszólag persze van kerítés meg kapu, de funkcionálisan nincs).
Sikeresen felnevelődött és kirepült egy fészekalj rozsdafarkú és egy fészekalj fecske. Macskadrámák és fészekrablók nélkül. Egymástól mindössze két gerenda távolságra építkeztek, és hosszú hetekig nagyon kellett ügyelni, hogy a veranda melyik pontjára ülsz le, de simán megérte.
Újabb grandiózus terveim vannak kerttel, veteménnyel és az omladozó pajtával kapcsolatban, egyelőre az a rész zajlik, ahol a fantázia és a lelkesedés elég, és még nem kell hozzá sok pénz vagy sok ember. Közben megtanultam értékelni az apró lépések fontosságát is, nem bosszant fel, ha 3 napig festek egy ablakkeretet. Az felbosszant, hogy hónapok óta nem jövök rá, hogy az egyik kvantumracka hol a francban tud naponta többször is távozni a karámból. Bálákkal már nem mi dolgozunk, csak annyit, hogy legyen elég a saját jószágoknak, de bodzaszörp idén is ipari mennyiségben készült. Kicsit ki vagyok akadva, hogy már július van. Asszem tényleg csak egyetlen pont van, ami mindig hiányozni fog: továbbra sincs tenger a kertem végében.

Szóval köszi a kérdést, mindennel együtt és mindenek ellenére tök jól vagyok, megyek meggylekvárt főzni.


3 megjegyzés:

emiGrants írta...

Szia Piszke!
Nagyon szégyellem bevallani, de kb. másfél éve olvastam utoljára a blogodat. Fogalmam nincs miért, mert mindig imádtam minden posztot amit elolvastam. Saját életem is volt egy kicsit "érdekes", talán ezért. Tudod, az a kínai átok, hogy "Maz zou livein intresting times!"
Hát aztán 2020 überelte az érdekességet, még tavalyhoz képest is. ennyit erről.
Visszaolvastam 2019 elejéig: nagyon sajánlom az elveszett barikat, legalább idén jól megvoltak. Virágaid csodásak, nagyon irigyellek, és csak a rózsákhoz értek, de azokhoz sem túl jól.
Igérem gyakrabban beugrok majd a jövőben.
xx

zsemolino írta...

Jó olvasni, hogy egyben vagy, minden formában :-)

Sopeka írta...

Drága Piszke! Végre egy bejelentkezés, amiből kiderül, hogy miként éled mostanában a napjaid. Réges-régen az interneten bóklászva akadtam rá a blogodra, és a bejegyzéseket, hozzászólásokat időben visszafele haladva egyre nagyobb érdeklődéssel olvastam kb. egy egész délután. Ritkán botlik az ember lánya ilyen őszinte, érzékeny, nyílt gondolkodású és ráadásul igen jó humorú emberbe, aki a saját nehézségei miatt nem panaszkodik, siránkozik, hanem így-úgy, de kilábol belőlük. Lehet, hogy terápia is volt számomra? No, és nem utolsó sorban, aki a macskákat szereti... ;)
Nem olvastam a terveid között, pedig érdemes volna ám az eddig dokumentált életedből egy könyvet összehozni!