A múlt ollója visszavág

Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdő közepében, a mi telkünkön állt a falu egyik borbélyüzlete.

A másik vele átellenben, és a mesék szerint szépen felosztották egymást közt a falut, nem volt belőle vita. Akkoriban a foghúzás is borbélymunka volt, erre utaló leleteket találtunk is korábban a padláson.

Fog- és hajhúzás egy helyen

A földhivatali rajzokon még mindig látszik, hol állt a borbélyműhely, a valóságban valószínűleg annak a romjaival van feltöltve a kert oldalán futó második számú pince/rókavár. Ezek a történelmi tények egész sokáig nem is jutottak eszembe, már csak azért sem, mert utoljára 14 évesen jártam fodrásznál, és a saját hajamat is emberem nyírójával tartom úgy-ahogy rendben. Még akkor sem gyanakodtam a múlt szellemeire, mikor tavaly nyáron először kért fel hajfestésre SzembeJuli, és itt a verandán készült a mű. A legutóbbi festésnél már több-kevesebb sikerrel csíkokat is varázsoltam a tincsei közé.
Aztán múltkor a britán szomszéd látta, ahogy emberem a leflexelt távtartós hajnyíróval tolja le a fejéről a szőrt, és rájött, hogy az ő frizurájára is ráférne az igazítás (klasszikus szerzetesi tonzúráról beszélünk egyébként, kacsapihe minőségű hajjal), és bár nevetséges 300 forintjába kerülne a fodrász Ankh-Morporkban*, nincs ezért kedve átautózni. Hozza inkább a saját nyíróját, és emberemre bízza magát. Az operáció egész jól sikerült, és mivel nem fizetett érte, nem is perelhette be az embert, én pedig komolyan elkezdtem gyanút fogni, hogy vannak helyek, ahol a múlt egy része mindig ott marad.
Most ott tartunk, hogy épp youtube videókból próbálom megtanulni a ritkítóollós hajnyírást.


* a négy leggyakrabban látogatott, közeli-távoli város nevét tudja ugyan, de mindig összezavarodik bele, ezért inkább áttért a Pratchett-terminológiára.