Csodavidék

Megrendült a masszív világképem.

Boltokkal és egyéb szolgáltatásokkal meg intézési módokkal kapcsolatban volt már néhány elképzelhetetlenül pozitív tapasztalatom a környéken, ma viszont az örökkön gyűlölt Postára mentünk a británnal a közeli Városba (kb. ötezer fő). Ritkán járunk postahivatalba, mert egyébként ugye a postakocsi házhoz jön, de most veszternjunionos utalást kellett intézni. Már ott gyanús volt az egész, hogy a postán mindenki mosolygott, mosolyogva igazított útba, mosolyogva vette el a küldeményt, horribile dictu: mosolyogva beszélgetett az ügyféllel. Tekergettem erősen a fejem, hogy vajon a légkondiból porlasztják-e nekik a füvet védőszerként/kötelező munkahelyi juttatásként, már csak azért is, mert a vigyor ragadósnak bizonyult, de nem láttam erre utaló jeleket (mármint légkondit). És mégis vigyorogtak.
Aztán pedig az utalásnál a túlnani fél hibájából iszonyú sokat kellett várni, a bevásárlást is elintéztük közben, és még mindig semmi. Félénken megkérdeztem, mi volna, ha esetleg majd megtelefonálnák a szükséges kódot. Mondták, hogy semmi akadálya, csak akkor a papírt nem tudják odaadni. De nem gond, mert ha legközelebb arra járunk, elhozhatjuk. Akár én is. A britán papírját. Ráadásul fél óra múlva tényleg telefonáltak is a kód miatt. Mosolygósan.
Ebből a sokkból még a britán se tért magához, de én még szörnyebben aggódom, mert holnap meg ugyane város okmányirodájába megyek. Elképzelésem sincs, mi lesz a maradék világképemmel, ha ott is kedvesek és hatékonyak és gyorsak lesznek. Még a végén odáig fajulunk, hogy az igazolványkép is jól fog sikerülni, és akkor aztán végképp nem tudom, mitévő legyek a bizonyosságokon alapuló előítéleteimmel.