A magas viselkedésről

Többek között.

Az imént megmértem magam az ajtófélfánál, ellenőrizni, hogy hülyülök-e.
Már az egyik pesti szomszéd is spontán úgy jellemzett pár éve, hogy „magas szőke lány”, múltkor meg egy velem épp egymagas illető is engem kért meg, hogy nyúljak fel a polcra. Tegnap pedig egy hullazsákos csalánkézbesítés, ecsetcsencselés és vészhelyzeti fűkaszálás között (ennek teljes története oly összetett és bonyolult és sokszereplős, hogy a résztvevők maguk sem értik teljesen, hogyan fajulhattak idáig a dolgok, de volt benne sok előreláthatatlanul összeverődött blogger, grafikus és ezek változatos kombinációi, egy vadonatúj fél fűkasza, valamint emberem, aki lassan olyan lesz, mint a bicycle repair man, csak fűkaszával, és zölddiózás helyett első hívásra szívesebben szuperhősködött inkább, megfosztva minket attól az élménytől, hogy a félkaszás grafikus egy késhegynyi sarlóval idétlenkedjen az ezer négyzetméteren a következő 10 órában, csillagfénynél) egy istállóraktárban a tettestársaim közösen állították, hogy én vagyok a legmagasabb, tehát elérhetem késsel a plafongerendát, mert ők csak 164.
Én eddig 163-nak tudtam magam, és állítottam is, hogy annyi vagyok, így megegyeztük, hogy biztos azért lehet, mert 175-ösen viselkedem. De ennyi előzmény után nem hagyott nyugodni a kérdés, szóval megmértem. Kiderült: se nem növök, se nem hülyülök. Már csak a magas viselkedés tudatos irányítását kéne megtanulni, hátha jól jönne egyszer 185-nek látszani.

Egy lassan ex és egy leendő hajnal

A Birtokon mindeközben rendben mennek a dolgok. Egy hét rápihenés után már nem kapok kiütést a meggy látványától, a véletlen lekvárfőzés többszöri előfordulásának köszönhetően telnek a kamrapolcok, ember hősiesen küzd a hatvan kiló zölddió bedunsztolásával, szaporodik az uborka, mosódnak a barikabátok, szárad a körömvirág, nő a fű, üvöltenek a madarak, kúsznak a hajnalkák, és az előrejelzések szerint hétvégén vendégséges csúcsforgalom várható. Szokásos nyári ügymenet.

Száradás előtt