Bee's knees

Méhségi felderítés

Felmerült már párszor, tökéletesen elméleti szinten, hogy esetleg majd, a távoli jövőben kell-e nekünk méhlakótelep. Nem olyan bonyolult dolog az, állította minden kibic, elférni meg elférne. Annyira persze sosem érdekelt a téma, hogy utánajárjak, úgyhogy a téma járt utánam. Konkrétan egyik nap arra ébredtem, hogy estére méhvendégeket várok.
Állítólag a méhek jól tudnak méhészkedni, és ha tényleg így volna, felőlem aztán csinálhatnák a mézfürdőt mézpakolással a kert végében, de mint kiderült, a mérhetetlenül összetett intelligenciájuk megakadályozza őket néhány teljesen egyszerű dologban, mondjuk hogy hazataláljanak akkor is, ha néhány méterrel odébb kerül a kaptárjuk. Ez például egyáltalán nem megy nekik, ilyenkor kis időre inkább több kilométerre el kell költöztetni őket, majd utána vissza az új helyre. Mintha Pécsről Sopron érintésével mennék Mohácsra.

Különben ügyesek

Így lett a Birtok méhkemping egy kis időre, és az ittlétük szinte észrevétlen volt. A gazdájuk viszont időnként eljött közben meglátogatni őket minket, én meg kérdeztem hülyeségeket, végül ennyi idősen végre nagyjából megtörtént a felvilágosításom (bár a madarak és méhek sztoriból a madarak kimaradtak).
Egy bizonyos információmennyiség után kezdett nekem gyanús lenni, hogy ami a méhkaptárból kihallatszik, az valójában nem is zümmögés. Az biz a fetrengve röhögésük hangja, miközben hisztérikusan csapkodják a hat térdüket a szárnyaikkal. Mert milyen frankón elhúzták a mézesmadzagot az emberek előtt, akik ufónak öltözve, rengeteg időt elcseszve, jól idomítottan úgy táncolnak, ahogy ők zümmögnek. Pedig hát menne nekik ez a mézköpködés egyedül is, legfeljebb piacra nem járnának vele. A cseppenként kitudódott családi, biológiai és egyéb szerveződésük ismeretében szerintem sárkányt tartani is egyszerűbb, mint méhészkedni, és akkor azt még nem is említettük, hogy mozgatni őket csakis sötétben lehet. Lehetőleg egy matchbox méretű autóba szuszakolva a faházakat.
Tegnap óta úgy gondolom, nem élt még igazán az, aki nem szállított éjfélkor, holdvilágtalan hideg sötétben, derékig érő lejtős-emelkedős-csúszós vizes gazlabirintusban talicskán hatvan kilós méhkaptárokat, térdig beázott cipőben. A két férfiember számára én voltam a fény az éjszakában, vagyis magam mögé világítottam nekik az egyetlen még működő telefonnal, miközben a vaksötétben előre meregetve a szemem próbáltam a legjárhatóbb csapást megtalálni. És ez volt az a pont, mikor szakbarbár emberem mögöttem (fél mázsa haragosan zúgolódó méhet egyensúlyozva a talicskán) lelkes hangon megszólalt: jéééé, ez meg milyen gomba itt?
Mostanra már elég biztosnak tűnik, hogy sose fogok akarni méhészkedni. Még úgy se, hogy megesküdtek rá, az éjszakai talicskás kaptártúra extrém ritkán előforduló kötelezettség.