Amikor egyedül megyek a fehér hordát etetni-itatni, és messziről látom, hogy a kert alján legelésznek, igyekszem halkan mozogni, mert amúgy ha észrevesznek, akkor egyből egyetlen 36 lábú, 18 szarvú óriás barivá válva lobognak felém, úgy pedig kicsit nehézkesebb a bálázás-vizezés, ha a teljes gyapjúhorda körülvesz.
Ilyen messzi legelészősen bóklásztak valamelyik nap is, csak az egyik lány volt kicsit közelebb hozzám, és ninjamozgás ide vagy oda, ő észrevett engem. Már nyitotta is a száját az üdvözlő és a többieknek jelző bégre, de hirtelen benne akadt a beee, határozottan összeszorította a száját, és szinte lábujjhegyen settenkedett be az istállóba, végig szemmel tartva engem is és a többieket is.
Sikerült a csel.
Abban a tíz percben egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki hiányolja a nyáját. Végre egyes egyedül tobzódhatott a lucernabálában, lökdösődés és csattogó szarvak nélkül. Esküszöm, még az is látszott rajta, hogy tök elégedett magával.
Szerintem a birkaszociológia méltatlanul háttérbe szorult szakterület.
