Hóvihar, hideg, csapongás

Meséltem öcsémnek, hogy -14 fok volt, mikor hajnalban elindultunk a szomszéd faluba disznóölésre, amire az volt a tömör reakciója, hogy „official, hogy parasztok lettetek”.

Ezt először akkor mondta, mikor a macska egeret, majd később patkányt is fogott (azt csak úgy hozta, nem nálunk találta), de egyébként is gyakran hangoztatja. Ennyit most az öcsémről, a továbbiakban csapongás lesz, mert csak erre vagyok képes.
Azt nyilván készpénznek vehettem, hogy ha én nyugodt, hópihés, kellemes lustaságban karácsonyra készülődős decembert tervezek, akkor az univerzum azonnal körberöhög, és megszór rakat melóval, így is lett. De mivel igazán humoránál volt, még egy olyanfajta kórságot is rám szabadított, ami többek közt három nap öntudatlan, ámde lázálmokkal szorosan tűzdelt félkómával járt együtt, aminek köszönhetően az amúgy is szűk melóhatáridőimet csúnyán felrúgtam, a kárfelmérés még tart. Mindenesetre több más bloggerhez és nembloggerhez hasonlóan én is beígértem már 2010-nek a máglyán történő rituális elégetést, erre azt hiszem 21-én sort is kerítünk.
A habkönnyű haldoklás plusz a hóhelyzet miatt egy határon túli jövés-menést is le kellett mondani végül, mára sikerült csak annyira összeszedni magam, hogy a hónapokkal ezelőtt lebeszélt disznóvágásra azért eljussunk. Ha már segíteni mentünk, igyekeztem erőt venni magamon, vállaltam bármit, ami ülve és fűtött konyhában végezhető, de még így se volt mézmocsár (tudom, persze, mit szóljanak szegény malacok).
Hazafelé csak az elszakadó hólánc okozott kisebb fennakadást, de aztán szerencsésen megérkeztünk* és magunkra csuktuk az ajtót, és megint csak öt másodperc spéttel esett le, hogy baszki, bezártuk magunkat. Egyelőre ugyanis kint van a kilincs, bent meg egy nem elforgatható gomb, vagyis ha kint marad a kulcs, akkor mi bent. Ez többször előfordult már, és sokaknak okoztam vidám perceket az ablakon kiugrálással, de ez most nem jöhetett szóba, kénytelenek voltunk SzembeGyurira rátelefonálni, hogy legyen oly szíves. Még mázli, hogy előtte öt perccel neki is szóltam, hogy ne lépjen a verandánk előtt lévő tükörjég-foltra, ügyesen kikerülte, és kiengedett minket. És a szabadulás örömére én léptem rá a jégre bambán, de nem vertem a farkcsontomat a lépcsőként szolgáló kefnibe és a gerincemet a veranda szegélyébe, mert esni kómában is tudok, az alkaromon lévő kék folt végleges nagysága majd holnapra kiderül.
De bosszúnk nemes volt: letörtünk egy méretes jégcsapot a verandatetőről és whiskybe fojtottuk. Ez a minimum.

*oké, ez a frázis régóta vesszőparipám. Szerintem ha elutazom valahová, és a reptérről egyből két kigyúrt, borostásan jóarcú, kifejezetten 18-as karika mentén leírható kvalitású férfiállat visz tengerre néző szobára, na AZT megüzenhetem úgy az itthon maradottaknak, hogy ’szerencsésen megérkeztem’. Minden más csak szimpla megérkezés.