Aranyalma, aranyélet

A spanyolok lassan meggondolhatnák, hogy szervezzenek-e ide is Tomatina fesztivált.

Jöjjön először szemünk fénye, dédelgetett büszkeségünk, az igazi aranyalma, melynek különlegességét az adja, hogy idén a máskor dúsan termő almafa inkább a pihenést választotta, és egy, azaz egyetlen almát volt hajlandó hozni. De az legalább szép és nagy.

Amíg a felhasználási lehetőségeken töprengünk, addig még marad a helyén.

A taljánul aranyalmára puccosított paradicsomok viszont idén is túlteljesítették a tervet, nem csak nálunk, de Szembééknél és a británnál is. Fürtös, koktél, hosszúkás, kicsi, nagy, sárga, amit csak akarsz (jövőre még furcsább színekkel is szeretnék próbálkozni). SzembeJuli 33 üveg, 40 fokban befőzött paradicsomlé után érthető okokból kissé elvesztette a lendületét, így inkább nekünk ajánlotta a maradék rengeteget, tehát kikerülhetetlen volt, hogy életemben először paradicsomlevet tegyek el. Eddig csak egy kiskori trauma hátráltatott benne, egyszer ugyanis arra ébredtem, hogy vérvörösek körülöttem a falak, anyám meg elborult tekintettel izzad és káromkodik és darál valami szintén vöröset, ami fröcsög. Viszonylag nehezen tudott később megnyugtatni, hogy mindez csak azért van, mert rendkívül olcsón tudott 100 kiló paradicsomot megvenni (azt nem is akarom tudni, hogy ezt hogy sikerült hazacipelnie majd elhelyeznie a 20 négyzetméteres szükséglakásban). Na de most volt a feladathoz szabad tér, kaptunk hozzá passzírozót meg hatalmas kondért is, már csak a kánikulát kellett kicselezni. Felkeltünk tehát hajnal hatkor, flottul haladt minden, a kevergetési fázisra pedig a rutinos Szembéék is átjöttek, nyilván látszott, hogy ember nem elég jól forgatja a fakanalat a tűzrakónál. Jól is jött a segítség, mert így míg SzembeGyuri profin kevert, én nekiállhattam kimosni a lének szánt üvegeket, ember meg nekiállhatott leslagozni a verandáról az eltévedt paradicsomrészeket. A veranda szélén álló csap ekkor döntött úgy, hogy látványosan elromlik: ahelyett, hogy eldugult volna, virtuóz szökőkúttá változott, nulla tekintettel a közelben állomásozó laptopra és az aszalni kitett paradicsomokra. A helyzet több szempontból is gyors reagálást igényelt, mivel a bazi nagy kondért nem lehetett csak úgy lekapni a tűzről, a víz elzárásához a legkisebbnek (nekem) le kellett másznia az aknába, viszont elzárt vízzel sem maradhattunk, mert akkor mi lesz a mosogatás alatt álló palackokkal, amibe be kéne tenni még forrón a lehetőség szerint nem odaégetett paradicsomlevet. És ekkor még csak 8 óra volt, a csap pedig közben vidáman, szivárványosan, széles sugárban ontotta a vizet. Epilógus: mindezt összesen 8 liter paradicsomléért. De legalább nem ejtettem le a teli üvegeket a kőre, míg a kertből a dunsztba cipeltem őket egyetlen tálcán.
Ehhez képest a paradicsomaszalás nyilvánvalóan gyerekjáték, már ha leszámítjuk a magozós előkészületeket. De ha van paradicsom, só, hatalmas ablaktábla és temérdek napenergia, hülye lennék nem csinálni (akit érdekel, egy kosár paradicsom pont egy ablaktáblára elég, nálunk ezek a mértékegységek). Ám az egyszerűséggel kapcsolatos alapvetés pont olyan könnyelműségre csábított, mint a Trabant kitűnő útfekvése és kifogástalan gyorsulása, és az első adagnál úgy gondoltam, önálló elképzeléseim is lehetnek, például hogy nem szárítom őket teljesen múmiára. Hát pedig kellett volna, mert így hajlamosak lettek igen hamar fehér borostát növeszteni, úgyhogy a második körre abban maradtam magammal, hogy képzeljük el egy testépítő gumimaci textúráját és flexibilitását, és pont úgy lesz jó.
Kontrollcsoport híján az sajnos nem derülhetett ki, hogy a paradicsom alatt alvó macska milyen irányban befolyásolja az aszalvány minőségét (ha egyáltalán), úgyhogy három háztartás alapján csak annyi következtetést tudunk levonni, hogy a száradó paradicsom vonzza a macskákat.