Világjáró avokádó

A gazdatest legkorábbi múltjáról csak annyit tudni bizonyosan, hogy Edinburgh-alsó egyik szupermarketjében ücsörgött a ládában, majd néhány haverjával együtt a Felföldön lett jóízűen elfogyasztva. 

Ezt követően az egyik tettestársam a magokat Budapestre menekítette, fogpiszkálózott velük, ahogy kell – és aminek mikéntjéről nekem fogalmam sincs –, majd mikor a mag megrepedt, elhozta nekem. Ebben az állapotában sem tudtam sokkal többet az avokádók igényeiről, de úgy gondoltam, a gyakori gyengéd spriccelés jót tesz nekik, és miután eredeti származása homályba vész, skót népdalokat is dudorásztam neki. Veszettül megindult.

Ekkor aztán mi is megindultunk tengeriránt, és hát ennyi törődés után mégsem hagyhattam itthon egyedül a macskával. Jó, a macskafoglalkoztatást a británra bíztam, szóval ráhagyhattam volna a kis cserepest is, de ismerem, hogy mennyire túlgondolja a növényféléket, meg mennyire hideg és sötét a háza, meg aztán pakolgatta volna ki-be a napról, sűrűn hőmérőzve és széljárást ellenőrizve, szóval a macska mégiscsak egyszerűbb kezelésű, mint egy avokádóbébi, úgyhogy nem vicceltem, cipeltem magammal nyaralni, mint Leon a rákvirágját.

 

(A telefonom egyre rosszabb fotókat csinál, de végül is nem az a dolga) 

Remélem, most nem lesz bánatos és nem veti vissza a fejlődésben, hogy egy darabig újra a somogyi rackákat kell bámulnia az adriai vitorlások helyett. Illetve nem tudom, mi lesz, ha mondjuk két év múlva, kétméteresen családfakutatásra adja a fejét, és el kell vinni oda, ahol az igazi gyökerei vannak. De hát mindegy, én szoktattam rá az utazásra...
Az biztos, hogy a távollét miatt a cica nem tűnik sértődöttnek. Kaptam tőle ajándék egeret is az ágyamba. Meg a biztonság kedvéért odatette a plüsspatkányt is, nehogy ne vegyem észre.