Nyolcvan fokban, tűző napon, nem túl sok rutinnal egy hétig kettesben betonozni gyilkos.
Menekülőútvonalunk sem volt: végig jármű nélkül voltunk ott, a világtól elzárva (bár nem állíthatnám, hogy kicsit is aggódtunk volna emiatt, de jó drámaian hangzik). Közben ráadásul a hétköznapi munkáink egy részét is végeztük, tök normális ügymenet volt tehát, hogy a 3 méter mély gödörben vagy a betonkeverő mellett felveszem a telefont, jegyzetelek, majd újra telefonálok, és közben telefonról e-maileket küldök. És mivel annyi szabadgyököm volt még, a kutyát is szórakoztattam labdadobálással, és SzomszédPanni nyári házi feladatát is ellenőrizgettem rendszeresen.
A siker azonban nem jöhetett volna létre a falusi védőháló nélkül, főszerepben a SzembeCsaláddal.
A szűkös létszám és a nomád körülmények teljesen lehetetlenné tették, hogy napi rendszerességgel bármilyen normális táplálékot előállítsak, ezért befizettünk menzára SzembeJuliéékhoz. Csak annyi volt a dolgunk, hogy átmentünk enni, mikor szóltak. A ház asszonya még a rövid nemszeretem-listánkat is fejben tartotta, nehogy olyat főzzön, amit nem eszünk meg. És külön felszólítottak minket, hogy hagyjuk már a kerti budit meg a slaggal locsolkodást, leszünk szívesek használni a fürdőszobájukat.
Közben ők se nyaraltak: dologidő volt a földeken, meg meszelték a házukat (SzembeGyuri figyelmeztetett is minket a bútorvisszapakolás előtt: ha ordibálást hallotok tőlünk, ne ijedjetek meg, én vagyok az. Talán még kurvajannya is lesz.), ennek ellenére nem volt olyan nap, hogy este át ne slattyogtak volna hozzánk, kezükben valami aktuális szerszámmal, hogy segítsenek egy félórányit lapátolni, talicskázni, vakolni, vagy ami épp akadt. Feltűnt viszont, hogy amint megjelentek a kerítésnél falubeliek is (akik persze mind megálltak jöttükben-mentükben pár biztató szóra), Gyuri igyekezett úgy csinálni, mint aki csak nagyon közelről drukkol nekünk, és közben puszta jófejségből támasztja a lapátot. Nem kellett sokat várnom, hogy megtudjam a fura viselkedés okát: a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy netán nekünk dolgozik, nehogy bárki jóakarója feketemunka vádjával felnyomja. Miután kiművelődtem a témában, kiderült, hogy törvény szerint az utópia és tündérmese, hogy nekünk bárki baráti, szomszédi, szívességi alapon segít: aki nem vérrokon, az ingyen nem dolgozhat a portámon, mert még engem is visznek aztán feketefoglalkoztatásért.
Ez volt az a pont, amikor szóltam a lelkesen talicskázó és söprögető Panninak, hogy kurva sürgősen ejtsen ki a kezéből mindent, ami szerszám. Francnak se hiányzik, hogy elterjedjem rólam, hogy gyerekeket is dolgoztatok.
2009. november 22., vasárnap
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése