Minket ugye már ismernek többé-kevésbé három éve. Eközben nagyjából megemésztették, hogy mi eljárunk sétálni a kutyával, aki ráadásul velünk alszik a házban. Megbarátkoztak azzal, hogy időnként képesek vagyunk fröccsöket és kecskepörkölteket visszautasítani. Lassan már a szemük se rebben attól, hogy mi nem meggyilkolni, csak száműzni akarjuk az egereket (nyesteket, rókákat). De ettől azért még hülyének néznek minket, nagyon kedvesen. Nyilván rásegített erre, hogy időközben kiderült számukra, hogy a barátaink is ugyanilyen furák. Nagyjából mindegyiküknek sikerült ugyanis olyan belépőt produkálniuk, amit az egész falu emleget majd darab ideig.
A dobogó harmadik fokára az az úriember állhat, aki sok feleslegesen megtett kilométer után hajnal négykor érkezett, felzavarva minden kutyát és befényszórózva minden környékbeli házba, mert nem találta a mienket.
A második helyezett a hatalmas lakóautóval beugró család lett: 10 perc nyugodt álldogálás után a böhöm kocsi elunta a parkolást, és mivel a sofőr nem húzta be a kéziféket, a kerekes lakás önállóan nekiindult a hosszú utcának. A papucsot elhagyós, fejveszett rohanást és a kaszkadőrös kocsibavetődést épp csak nem tapsolták meg a hangzavarra kitóduló népek. Ha elüttette volna magát az önjáró autóval, akkor első díjat nyert volna, de így lemaradt róla.
Az aranyérem és a különdíj ezért nyilvánvalóan Josééknak jár. A különdíj azért, mert elsőre simán eljutottak hozzánk, de másodjára már nem.
Már rég meg kellett volna érkezzenek, mikor egyszer csak J. telefonál, hogy üljünk autóba, és menjünk értünk, és ő különben is mezítláb gyalogol a forró aszfalton, és az fáj. Ebből nekem csak annyi jött le, hogy értük kell menni, de hogy pontosan miért és hova, az nem. Buta arccal és hangosan motyoghattam magam elé az utca közepén állva, mert SzembeGyuri, aki addig csendben mázolta a kissámlin ülve a kerítést, felnézett, és csak annyit kérdezett: kiálljak a traktorral?
Helyzeti előnyben volt: ő tudta, hogy az előző három napban szakadatlan szakadt az eső, és tudta, hogy ilyenkor hol és mekkora dágvány szokott lenni. Úgyhogy azt is tudta, hogy hova kell menni. Joséné ugyan egy második telefonálás során félénken megjegyezte, hogy talán inkább ásó kéne oda, nem traktor, de addigra már elindult a mentőcsapat: Majdnemnyolcéves Panni az apja ölében ülve elvezette a traktort oda, ahol a magát terepjárónak még álmaiban sem képzelő kiskocsi szügyig merült a sárban. Mert a térkép szerint arrafelé van hozzánk egy rövidebb út („fontosabb földút” kitétellel, de ezt Joséné már nem nézte). Kemény menet volt, de sikerült végül kirántani az autót.
A másfél órás locsolócsöves mosdatást követően csak kívülről lett viszonylag tiszta, hazafelé még be kellett ugraniuk a mosóba, a kerékben maradt még annyi sár, hogy ütött.
De legalább egyik barátunkat sem kellett külön bemutatnunk senkinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése