Tapasztalatból

Égésekről, alkarokról, okostojásokról, dárdákról és igaznak bizonyuló boszorkányságokról.

Kezdjük az igazán komoly égéssel: elég volt csupán pár évet kihagyni, és egy egész estés házi dartsverseny után másnapra izomláz lett az alkaromban. A másik égés a másik alkaromat érintette, a barackos pite sütése közben. Az ilyesmi sérülésekre adott pillanatban hajlamos vagyok férfias vállrándítással reagálni (majd később – ellentétben a férfiakkal – csöndben szenvedni, mikor mégis növekedésnek indul a fájdalom), most viszont kivételesen nem voltam lusta, és hősiesen feltörtem egy tojást, nem a pitéhez.
Én is többször megkaptam már azt a szanaszét továbbított körlevelet, ami szerint égési sérülés esetén elég csak tojásfehérjébe hempergőznöd, és bababőrrel megúszod a dolgot. Az agyi hátsó titkos fiókban porosodó infó most időben előugrott a rejtekéből, és szinte örültem, hogy kipróbálhatom. Úgyhogy némi hideg vizes hűtés után fehérjével lekentem az ujjnyi vastag és ujjnyi hosszú égéscsíkot, hagytam rászáradni, kentem megint, rászáradt, aztán mikor már úgy nézett ki az alkarom a száradmánytól, mint Freddy Krüger arcképe a nyuggerigazolványában, akkor lemostam, és kezdtem elölről. Oké, elméletben logikusnak tűnt, hogy kollagén, meg rehidráció, meg hasonlók, de az ilyesmiket mindig csak saját tapasztalatból hiszem. Örömmel jelentem: a legenda igaz. Kb. 4 órával és egy erdei túrával az égés után csak azért jutott eszembe, hogy megégettem magam, mert felgyűrtem az ingujjam a következő dartsmeccshez (igen, azóta edzésként a legváratlanabb pillanatokban felpattanunk egy gyors 301-re, bármely napszakban, mert a britán jóvoltából egy külön lámpa is került a tábla fölé), és megláttam a pirosas-barnás csíkot. Ami egyébként se nem duzzadt, se nem hólyagosodott, és bárhogyan is nyomkodtam, kicsit sem fájt. Reggelre pedig a pirosság is jórészt elmúlt. Szóval a tűzoltók módszerét mostantól én is bátran ajánlom, ne legyen rá szükséged, de ha mégis, akkor tudj róla.