A Furák

Az időjárásból nem, de a macskából tudni lehet, hogy tavaszodik: két percet töltött az ölemben, és most nem látszom ki a szőrből.

A bruttó 8,3 fokban az ember igen gyorsan végez az effektív kertészeti teendőkkel (beleértve a hófehér virágünneplős fák megcsodálását is), ami végül is azért nem baj, mert mostanában úgyis inkább az a törekvés, hogy elméleti génmanipulációból szerezzek doktorátust. A diplomamunkámat majd kicsit később olvashatjátok, de előbb a múltkor kimaradt Kerti Furákról kell beszámolnom (és akit nem érdekel a növények zaftos részletektől és ágas-bogas családtörténetektől sem mentes magánélete, az ezt a posztot nyugodtan ki is hagyhatja. Tulajdonképp csak azért írom le, mert mindig megdöbbenek, hogy hányféle mindenféle van a kertben – ami egyébként van annyira nagy, hogy ez a rengetegség nem is tűnik annyira soknak, amíg utána nem számolok).
I. Fura: a fokhagymák, amik tavaly tavasszal kis növekedést követően hirtelen elfeküdtek, majd eltűntek. Nem jutottunk odáig, hogy kiszedjük őket a földből, pedig figyelmeztettek rá, hogy hajlamosak elmászni. És tényleg, de hajlamosak másra is: jelenleg mindegyik kicsivel arrébb, mint ahová tavaly tettük, de orbitális lendülettel növekszik.
II. Fura: a diófa. Tavaly őszig nem volt, aztán hirtelen lett egy három méter magas, mert nekünk ilyen csodakertünk van ember a határban kiásta és biciklin hazahozta (most miért, ha PB-palackot lehet?). Állítólag ha idén még nem mutat életjeleket, attól még jövőre lehet, úgyhogy most türelmesen-szeretettel nézegetjük az óriás tarkopasz izét az udvar közepén (és három kisebb diócsemetét is ültettünk máshova).
III. Fura: az őszibarack. Szintén a határban lett kiásva pár hete, majd elültetve a vetemény végében, és két héttel a transzplantáció után már boldogan-rózsaszínen virágzik.
IV. Fura: a rebarbara. Eltűntnek és halottnak gondoltam őket mindazok után, amit a két kutya művelt a bónusz-domboldalon (tényleg, még az ide-oda hordott kerti dombokról sem meséltem). Mégis van 1 túlélő, ebből talán idén még nem lesz több liter kompót, de valahol el kell kezdeni.
V. Fura: az elvileg kiirthatatlanok. Úgy tűnik, megtört az átok, a szintén döglöttnek hitt citromfű- és mentakezdemények is nekikezdtek a feltámadásnak. Azért ne aggódjunk, nincs még itt a világvége, petrezselyemmel továbbra se boldogulok.
VI. Fura: a tulipánok. Hagyományosan most gyorsan utaznom kéne valahová, mert eddig minden évben úgy alakult, hogy pont a virágzás idején hirtelen máshol kellett tartózkodnom, így aztán eddig alig láttam belőlük valamit. Talán azért tört meg idén a hagyomány, mert minden eddiginél több tulipán bújt ki (a fekete még mindig nincs meg), és így több hetet kellett volna egyhuzamban máshol lennem.

Még nem tudni, hogy a Furák családját fogják-e gazdagítani a húsvéti betelepedők, majd kiderül. A jól logisztikázott ünnepi családlátogatásnak köszönhetően ugyanis újabb kísérleti csoportokkal gazdagodtunk: lenn délen meseszép éjen született fügefák és medvehagymák érkeztek velünk haza. Én mondjuk máris hallom lelki füleimmel az elégedett brummogást az ól mögötti árnyas csalitosból, de az is lehet, hogy csak a tavaly az erdőből áttelepített szamóca kezd érni, és akkor amit hallok, az tényleg medve.
Szerintem szép kis lista, ha amolyan közösségi lény lennék, akkor most minden új és régi növényt virtuálisan örökbe fogadhatóvá tennék, egyúttal kötelezve a cybermostohákat és teljes családjukat a napi 10 perc növesztődrukk elmormolására, úgyhogy szerintem nagyon örülhettek, hogy én nem vagyok igazán nagyon közösségi lény.