Ezek mind állatok

Ha ma egy kóbor zsiráf is betéved a kertbe, már az se fog meglepni.

Nem tudom, egész pontosan mikor és miért alakult ki a falu népében az az alapvetés, hogy sérült/beteg/furcsa állatot hozzánk kell hozni, de így lett. Amint reggel haladtam a baris házhoz, hogy a rackákat áttereljem a túloldali legelőjükre, a teljes közmunkásbrigád rám vetette magát, hogy de jó, hogy mégis itthon vagyok, lepottyant bababaglyot találtak a fák alatt. És egy dobozban le is vitték a faluházhoz. Mondtam, hogy kurva sürgősen hozzák vissza, mindjárt elrendezem a barikat, aztán intézem a baglyot is, mi az nekem. Olvastam már róla a Micimackóban.

Ne pislogjá' bele a képbe, vazze

Sihedernek tűnt, aki valószínűleg épp elvétette az ívet repüléstanulás közben, és próbált a becsapódásból magához térni. A britán, aki születési előjoga szerint madármegfigyelésben is kompetens, rámondta a verdiktet, hogy ez bizony macskabagoly. Felillesztettük egy magasabb faágra, hadd pillogjon, míg az anyja megtalálja.

Több szőr, mint toll

Az extra izgalmak után próbáltam visszatérni az eredeti terveimben szereplő ezernyi apró bizbasz elintézéséhez, épp a bazsalikomoknál tartottam, amikor egyszer csak az utcáról egy szomszéd hangosan jelentette, hogy a rackák már a boltnál vannak. Fogalmam sincs, mit akartak venni, vagy engem kerestek-e, vagy miért unták el magukat így testületileg a dús legelőn, de tényleg, már az önkormányzati árvácskákkal szemeztek, miközben a fél falu tíz perce csak nézegette őket (az idegen ajkú lakosság fotózott is persze). Magamat is meglepő határozottsággal és hatékonysággal gyorsan visszazavartam mindet a 150 méternyire levő helyükre, és megfenyegettem a hordát, hogy elbúcsúzhatnak a gazdag svédasztaltól, mostantól csak csalán lesz otthon.

Mára már csak egy dolgot tervezek: nagymamám az éjjel tetűvel álmodott, ami állítólag nagy szerencsét, gazdagságot jelent, úgyhogy főállásban ebbe a képbe igyekszem beleringatni magam. És készenlétben tartom a fotómasinát, ha netán jön az a zsiráf.