10: Angolkór

A británról jó okkal nem írtam már rég: amilyen szórakoztató kis mértékben, annyira toxikus tud lenni hosszú távú adagolásban.

Márpedig az elmúlt pár évben nem kicsit kumulálódtak mindazon dolgai, amiről nem pusztán folyton nálam kellett lamentálnia, de egy pont után még a megoldásokat is tőlem várta.
Eleinte csak az unalom volt a baj: mivel állítása szerint túl félénk, ezért nem ismerkedik másokkal, és a tetejébe az egyetlen "tojás" szót is évente többször tanulja újra, tehát más magyar szó már nem is fér el ugyanott, a német és holland falubeliekkel meg a közösen beszélt nyelvek ellenére sem haverkodik, meglehetősen beszűkült a világa.

Akkor jöttem rá, hogy nem az én szűrőm kemény, mikor SzembeGyuri, aki nemigen szól bele mások dolgába, és aki a britán mellett lakik, megjegyezte néhány tavasszal ezelőtt, hogy kezd aggódni a jó szomszédért, mert azt látja, hogy szó szerint órákon át képes moccanatlanul állni egy-egy földhányás fölött - és azt nem is tudta, hogy mindeközben a britán aznap már az ötödik mailt váltotta velem vakond-dinasztiákról, elsőbbségi jogokról, 10 kilós kalapácsokról és vendettákról. Éreztem én, hogy nem okos dolog tovább táplálni az ilyen fertőző és kényszeres megszállottságokat, meg persze azt is, hogy sürgősen kéne találni neki valami új elfoglaltságot vagy új ellenségképet, amit ártalmatlanabbul üldözhet.

Na kérem, az ilyen kívánságokkal vigyázni kell, ugyanis nem sokkal ezután elkezdődött a nyugdíjfolyósítási procedúrája, vagyis egyszerre két uniós ország kormányát utálhatta. Itt a tisztesség és igazságosság kedvéért muszáj megjegyeznem, hogy bár nekünk sincs okunk büszkeségre, de a holland és az angol bürokrácia és ügyintézés semmivel nem jobb, mint a hazai. A téma tehát több mint egy(!) évre lefoglalta, addigra felélte minden tartalékát és maradék ép eszét, az egyre pánikosabb hisztirohamaiban már arra se volt képes, hogy önállóan elküldjön vagy továbbítson egy mailt, netán kitöltsön egy nyomtatványt vagy postai csekket; hamarosan eljutottunk oda, hogy érzésem szerint a levegővételhez is segítséget kért. Mindezt tetézendő szó szerint mindennel kapcsolatban kétpercenként gondolta meg magát, de azt minden alkalommal kényszeresen a tudtomra is adta.

Ennél a pontnál jött el az, hogy balkáni egyenességgel többször utaltam az indokolatlanul kretén túlreagálásaira és gyermeteg viselkedésére, ám az üzenet nem ért célba, tehát átváltottam brit üzemmódba - az udvarias és komoly körmondatok végén még "köszönöm a megértésedet" is volt, és érdekes, ezt megértette, onnantól csak nagyon indokolt esetben használt már titkárnőnek. Épp időben, mert az én idegeim is cafatosak voltak már addigra, esküszöm, én jobban vártam a postást minden nap, mint ő.

És akkor végre, végre, tényleg az utolsó utáni utáni pillanatban, sínre kerültek a dolgok, vett végre magának autót (na igen, a tragacs Simsonja se segítette a kiterjedtebb közösségi életet), nagykabátot, alsógatyát, tűzifát - és kisimult az aurája, felszabadult a lelke, már a lába se szaggatott. Hirtelen új életerő töltötte el, amit rendkívül sajátos módon hasznosít: 9 év bátortalan motyogás és integetés után most azzal rémisztgeti a falubelieket, hogy napszaknak megfelelően váratlanul, hangosan és tagoltan ráköszön mindenkire - magyarul. Remélem, elég hosszú és unalmas lesz a tele ahhoz, hogy mire tavasszal visszajön, már a magyar nyelvtanulási folyamatának egész csokor szórakoztató gyöngyszemét szórhassam ide.

(Ugyanitt korához képest közepesen megkímélt állapotban lévő bolond angol birkatürelmű, indiai konyhát is kedvelő, karcsú asszonyt keres hosszú távra, angol nyelvtudás alapfeltétel...)