15: Holland-magyar konyha

Ha már úgyis kacsazsíros májat csinálok épp, ideje mesélnem a mélyföldi barátainkról.

Már önmagában azon véletlenek sorozata is hosszú történet lenne, ahogy először találkoztunk (alpaka, gyapotnyúl és utánfutó is szerepelne benne) és ahogy újra találkoztunk, de a lényeg, hogy ezen véletlenek során valami viccesen komoly kapcsolat kezdődött köztünk tavaly; a magyar nyelv, konyha és kultúra iránt is lelkes holland pár az egyik szomszéd faluban tölt évről évre egyre több hónapot.

A tagadhatatlan szimpátián túl valójában az igazi rettenetem és nemzeti gasztroöntudatom alapozta meg a barátságunkat: bármely magyar gyomrú ember elszörnyedne egy olyan lecsórecepttől (nemtom, honnan szedték), aminek az a vége, hogy és akkor botmixerrel pürésítjük… Lássuk be, nem lehetett ilyen tévhitben hagyni őket, szóval még akkor kora ősszel már előre lebeszéltünk az idei nyári magyar hónapjaik idejére egy rendes lecsóbulit.

Az idő rövidsége miatt tavaly így még nem is voltunk igazán barátok, Mikuláskor mégis érkezett egy hatalmas szénhidrátpakk, teli olyan édességekkel, ami a hollandokat egész decemberben tradicionálisan boldoggá teszi; minden csoki és süti külön post-ites használati utasítást kapott, hogy mit mikor szokás enni (a vajas kenyérre szórt csokidarabkákhoz még idén se vagyok bátor).  

A nyár aztán rengeteg közös kajálással (lecsóktól és bográcsgulyásoktól a holland – azaz indonéz – partikig), sok közös kalanddal és sok röhögéssel telt, ők tényleg lelkesen tanultak magyarul is (a bizbasz szót például rögtön a megtanulása után tökéletesen illesztette mondatba az asszonyka), és aztán nagyon gyorsan ősz lett, amikor is muszáj volt hazaindulniuk, bár nagyon nem akartak.

Nos, a telepakolt kocsi se akart. A szervizben minden nap azzal bátorították őket, hogy talán már holnapra minden oké lesz. Jellemzően nem lett, sőt. Addig is kempingeztek a két kutyájukkal az üres házukban, amiből már mindent elpakoltak, tehát főzni se tudtak, és mindig csak egy fél kiló kenyeret vettek, mert hátha másnap nekiindulhatnak végre. A többedik elkeseredett szendvicses estéjükön rájuk üzentem, hogy ha megvan még a kölcsönkocsi, jöjjenek át, főzök valami normálisat, mindjárt körülnézek, mi akad épp itthon – óóóó, remek, akkor baconbe göngyölt csirkemáj, paradicsomsaláta meg krumplipüré lesz, gyertek!

Én ekkora nagy betűket szerintem sose láttam még chatben, amikkel azonnal érkezett a válasz: NINCS AZ AZ ISTEN, HOGY MÁJAT EGYÜNK, AKKOR INKÁBB MEGINT VAJAS KENYÉR!!!!

A nyáron annyiféle mindenmentes/allergiás vendég fordult meg nálam, hogy már rutinból minden érkezőtől megkérdezem, fejlesztett-e ki magában valamiféle kajaintoleranciát a legutóbbi találkozásunk óta, de mivel ezekkel a hollandokkal az egész nyarat tisztességgel végigettük, fel sem merült bennem, hogy egy máj megakasztja őket. Aztán eszembe jutott hirtelen a sok sztori a nyugatra szakadt egyszeri magyar háziasszonyokról, akik mind gyorsan megtanulták faarccal mondani a májrendeléskor a hentesnél, hogy ’a kutyának lesz’. Szóval úgy döntöttem, szegény hajléktalan hollandoknak van már elég bajuk így is, nem tetézem ezt most még májjal is, de ki tudja, jövőre talán ehhez is megbátorodnak. Legfeljebb én is eszem csokidarás vajaskenyeret.