Ha már úgyis kacsazsíros májat csinálok épp, ideje mesélnem
a mélyföldi barátainkról.
Már önmagában azon véletlenek sorozata is hosszú történet
lenne, ahogy először találkoztunk (alpaka, gyapotnyúl és utánfutó is szerepelne
benne) és ahogy újra találkoztunk, de a lényeg, hogy ezen véletlenek során
valami viccesen komoly kapcsolat kezdődött köztünk tavaly; a magyar nyelv,
konyha és kultúra iránt is lelkes holland pár az egyik szomszéd faluban tölt évről
évre egyre több hónapot.
A tagadhatatlan szimpátián túl valójában az igazi
rettenetem és nemzeti gasztroöntudatom alapozta meg a barátságunkat: bármely
magyar gyomrú ember elszörnyedne egy olyan lecsórecepttől (nemtom, honnan szedték), aminek az a vége,
hogy és akkor botmixerrel pürésítjük… Lássuk be, nem lehetett ilyen tévhitben
hagyni őket, szóval még akkor kora ősszel már előre lebeszéltünk az idei nyári
magyar hónapjaik idejére egy rendes lecsóbulit.
Az idő rövidsége miatt tavaly
így még nem is voltunk igazán barátok, Mikuláskor mégis érkezett egy hatalmas szénhidrátpakk,
teli olyan édességekkel, ami a hollandokat egész decemberben tradicionálisan
boldoggá teszi; minden csoki és süti külön post-ites használati utasítást
kapott, hogy mit mikor szokás enni (a vajas kenyérre szórt csokidarabkákhoz még
idén se vagyok bátor).
A nyár aztán rengeteg közös kajálással (lecsóktól és
bográcsgulyásoktól a holland – azaz indonéz – partikig), sok közös kalanddal és
sok röhögéssel telt, ők tényleg lelkesen tanultak magyarul is (a bizbasz szót
például rögtön a megtanulása után tökéletesen illesztette mondatba
az asszonyka), és aztán nagyon gyorsan ősz lett, amikor is muszáj volt
hazaindulniuk, bár nagyon nem akartak.
Nos, a telepakolt kocsi se akart. A szervizben minden nap azzal
bátorították őket, hogy talán már holnapra minden oké lesz. Jellemzően nem
lett, sőt. Addig is kempingeztek a két kutyájukkal az üres házukban, amiből már
mindent elpakoltak, tehát főzni se tudtak, és mindig csak egy fél kiló kenyeret
vettek, mert hátha másnap nekiindulhatnak végre. A többedik elkeseredett szendvicses
estéjükön rájuk üzentem, hogy ha megvan még a kölcsönkocsi, jöjjenek át, főzök
valami normálisat, mindjárt körülnézek, mi akad épp itthon – óóóó, remek, akkor
baconbe göngyölt csirkemáj, paradicsomsaláta meg krumplipüré lesz, gyertek!
Én ekkora nagy betűket szerintem sose láttam még chatben,
amikkel azonnal érkezett a válasz: NINCS AZ AZ ISTEN, HOGY MÁJAT EGYÜNK, AKKOR
INKÁBB MEGINT VAJAS KENYÉR!!!!
A nyáron annyiféle mindenmentes/allergiás vendég fordult meg
nálam, hogy már rutinból minden érkezőtől megkérdezem, fejlesztett-e ki magában
valamiféle kajaintoleranciát a legutóbbi találkozásunk óta, de mivel ezekkel a
hollandokkal az egész nyarat tisztességgel végigettük, fel sem merült bennem,
hogy egy máj megakasztja őket. Aztán eszembe jutott hirtelen a sok sztori a
nyugatra szakadt egyszeri magyar háziasszonyokról, akik mind gyorsan
megtanulták faarccal mondani a májrendeléskor a hentesnél, hogy ’a kutyának
lesz’. Szóval úgy döntöttem, szegény hajléktalan hollandoknak van már elég
bajuk így is, nem tetézem ezt most még májjal is, de ki tudja, jövőre talán
ehhez is megbátorodnak. Legfeljebb én is eszem csokidarás vajaskenyeret.
4 megjegyzés:
Sose feledd, a szójatejbe zabkorpa nagyon jó tejbegríz-helyettesítő. :D
@Hobbikertész: az én specialitásom a zsemlemorzsás tejbegríz :P de felírtam a menteslistámra.
Adjál nekik legközelebb forró krumplipürébe kevert reszelt sajtot! :-)
Hát pedig a Michelin Piszke Chef ajánlatát nem szokták elutasitani :d
Megjegyzés küldése