17: 500

Egész véletlenül vettem tegnap észre, hogy a most következő lesz a blog 500. bejegyzése.

Ez el is döntötte a mai témát: a nemírásról fogok írni. Meg a nemfotózásról. Lesz benne matek is. A nemakarásról és nyögésről még nem tudom, fogok-e. Aki vicceset vár, ne ezt olvassa.

12 év alatt 500 bejegyzés nem kevés, de nem is túl sok (lehetne akár 5 ezer is), bár a jelenlegi átlag a 9 naponkénti posztolással nem is hangzik rosszul (apámtól már gyerekkoromban megtanultam, hogy hazudni 3 dologgal lehet: igennel, nemmel és statisztikával; 2008-ban például összesen két poszt született, és ezt az évet is csak a hirtelen adventi elhatározás mentette meg az egyszámjegyűségtől…).

Véletlenül vettem észre azt is, hogy a 6 éves fotómasinámban 37 ezer expozíció van. De azon sokkal jobban megdöbbentem, mikor a kártyaadatokból kiderült, hogy idén május közepe és szeptember közepe között pont nulla darab fotót csináltam vele – ilyen még az analóg korszakban sem történt.

Kedvetlenségnek, csömörnek, kiégésnek, inspirációhiánynak is tűnhet ez messziről, én viszont a megörökítés, dokumentálás, pillanatba merevítés és megosztás kényszerének felszabadító hiányaként éltem meg.

Idén előfordultak olyan időszakok is, hogy nem szólaltam meg; kellett és jó volt. Nem volt kevesebb élményem, mint máskor, nem láttam kevesebb szépet/csúnyát/vicceset, nekem pont elég volt, hogy adott pillanatban ott voltam, átéltem, tudtam az érzésre figyelni, sőt, megengedtem magamnak az érzést. De nem akartam feltétlenül leírni, megfogalmazni, elmesélni. Nem csak itt, hanem általában sem. Volt többször olyan is, hogy az örömömbe szöges bakanccsal trappoltak bele, és emiatt nem esett volna már jól írnom róla. Csuda színes kaleidoszkópom van a fejemben-lelkemben ezekből a képekből, és nem irigységből, de örömmel dédelgetem, hogy ezek csak az enyémek, a jók és a rosszak is.

Idővel a közeli barátaim is elkezdtek kissé aggódni a visszahúzódásom és látszólagos hibernáltságom miatt, finoman cseszegetve és a hiúságomra apellálva igyekeztek meggyőzni, hogy nekem márpedig muszáj legalább itt írnom. Látjuk, sikerült, ez az adventi dolog is nagyrészt nekik köszönhető. Bazi hazugság lenne azt mondanom, hogy csak magamnak írok, nyilván nem lenne hozzá akkor megdezájnolt nyilvános blog se. Tudom viszont magamról, hogy csak örömből tudok úgy írni, ahogy szeretek, kényszer vagy határidő hatására átüt a monitoron az izzadtságszag, és én ezt nem vagyok hajlandó megtenni ezen a felületen. Ha nem jön, hát nem írok. Épp ezért is érdekes kísérlet, hogy – főleg ennyi szünet után – képes vagyok-e most minden nap írni valamit. Jelenleg még mindig örömmel teszem, de ez semmiképp nem jelenti azt, hogy Karácsony után is ezzel a lendülettel folytatom, legyünk reálisak.

És azt hiszem, ebben a posztban kell arról is írnom, hogy bár teljesen random módon reagálok vagy nem reagálok kommentekre, továbbra is mérhetetlenül nagyon örülök, hogy itt vagytok (még akkor is, ha én nem), hogy olvastok, hogy hozzászóltok – és örülök annak is, ha örömöt okozok azzal, hogy írok.