Nyílzáporos idők

Meg minden, amit a vaddisznó anatómiájáról és a farkasok táplálkozásáról sose akartál tudni.

Észrevettétek már, hogy bár tradicionálisan a magyarok nyilaitól retteg a fél világ, nekünk se egy Robin Hoodunk, se egy Tell Vilmos-kaliberű legendás és kiemelkedő íjászunk sincs? De már dolgozunk az ügyön.
Az íjászat mindkettőnket régóta érdekelt, de komolyabb lépéseket nem tettünk ezzel kapcsolatban, szépen kivártuk, míg ránk találnak a megfelelő körülmények – és ez egy évvel ezelőtt meg is történt. Még észbe se kaptunk, már nyakig benne voltunk egy pályázatos-alapítványos-egyesületes dologban, aminek a lényege, hogy jusson értelmes elfoglaltság és sikerélmény a kevéssé tehetős és egyébként se túl ingergazdag környezetben élő gyerekeknek. Így lett emberem a helyi oktató (megtámogatva a británnal, aki angolszász technikájával – na ja, nem most kezdte – színesíti a képet, meg néha velem, de én jobban szeretek lőni, mint tanítani).
Hullámzó létszámban, de nagy lelkesedéssel jártak is íjászkodni a kölkek, és mostanra jutottunk el odáig, hogy gyors szervezés után összejöjjön egy fejben régóta tervezett, akadályokkal, ügyességi-logikai feladatokkal megspékelt csapatverseny, terepen. Amikor a megbeszélés arra a pontra jutott, hogy „de akkor a vaddisznó nem fog elférni a csomagtartóban a római katonák és a farkasok mellett”, már tudni lehetett, hogy nagy siker lesz az esemény, titkosírással, bográcsozással, mindennel együtt.

A vaddisznónak is van sárgája és fehérje

Mondanám, hogy a falu is felbolydult, mint a méhkas, de ez pontosabban úgy igaz, hogy a falu felbolydult amiatt, hogy az egyik állomást a méhkaptárok közelébe telepítettük, vizionáltak a helyiek temérdek horrort és sírás-rívást, de a legkomolyabb sérülés végül egy lenyúzott ujjbegy volt, azt se a méhek csinálták. A környező településekről összejött több mint harminc gyerek simán csak élvezte az egészet, lőhettek árkon-bokron át vaddisznóra, farkasra, lengő golyóra, amit akarsz.

A farkasok csak különösen ínséges időkben esznek vesszőfogó hálót

Ahogy elnéztem, minden szervező felnőtt is elégedetten (meg kurva fáradtan) zárta a napot, de a legbüszkébb szerintem emberem volt: az egyéni pontversenyt az ő legkisebb, legügyesebb, egyben minden szempontból leghátrányosabb helyzetű tanítványa nyerte. Aztán lehet, hogy mostantól én se fogom tudni elsunnyogni az edzéseket, az élményen felbuzdulva várhatóan jelentősen növekedni fog a létszám.