19: A rózsaszín korszak vége

A sokfelvonásos veranda már-már majdnem kész.

A verandanövesztés különböző fázisairól többször is beszámoltam korábban, a legutolsó stádiumhoz jutva örültem, hogy van többé-kevésbé nem beázó tető fent, meg beton lent. Az persze zavart, hogy minden éppen vagy sose használt cucc/szemét is itt tornyosult putrisan, de volt egyéb teendő.

Ám eljött egyszer csak az a pont, amikor házon belül az eredeti romos állapotokhoz képest akkora fejlődés mutatkozott, hogy rendezett(ebb) és rendezetlen között még szembeszökőbbé váltak a különbségek. Ennek következtében nemtom hány év itt élés után döbbent rácsodálkozással néztem körül egy reggel a verandán: baszki, ez rózsaszín…

Pedig már a legelején is feltűnhetett volna...

Onnan kezdve már nem az állandó kupleráj, a két éven át a veranda közepén szobrozó és sose használt, de mozdíthatatlanul nehéz szalagfűrész, a kivillanó meztelen téglák és az ablakok körül dudorodó, egyre barnuló sárga purhabok zavartak a legjobban, hanem a rózsaszínség. Tettidő lett.

Tényleg több ezer képet nyálaztam át, hogy be tudjam mutatni az eredeti állapotok drámai rútságát, ám valószínű, hogy van egy öntudatlan esztétikai szűrőm, mert mint kiderült, szinte mindig úgy fotóztam a verandán és környékén, hogy az ocsmány részek ne látsszanak. De szerintem a lényeg így is érezhető:

 

Az évezredek során több mint négy rétegben, különböző színekkel és hengerekkel felvitt díszcsicsát az eredeti festékanyagok miatt lecsiszolni se lehetett rendesen, bár hősiesen megpróbáltam (máskülönben a mészfestéket úgy dobta volna le magáról az enyves cucc, mint a huzat), végül a csiszolás/glettelés/vakolás megfelelő kombinációival ez el lett sikálva, kifehéredhetett végre a (főként) rózsaszín fal.

Az ajtó és az ablakok kapcsán pedig kiderült, hogy megfelelő körülmények együttállása esetén simán tudok elvtelen ribanc lenni. Utálom az oldószeres zománcfestéket, ennél jobban csak a fényes zománcfestéket utálom jobban, de amikor a festékboltban erőszakosan a szemem elé ugrott a Military zöld elnevezésű magasfényű zománc, egy pillanatot sem haboztam, pont ez a szín kellett nekem.

A vályogrész alján téglasor állja útját az egereknek, a raklapokból barkácsolt 3 méteres kanapé is kapott végre vastag-masszív szivacsmatracokat, eltűntek a mindenhol lógó vezetékek, helyére került a saját lakást is kapott dartstábla, felcsavarodtak ide-oda a tündefénysorok, szóval lounge-hygge-vagyamitakarsz.

A talaj még mindig natúr beton, de azzal a következő tíz évben nem tervezek foglalkozni. Legalább jól lehet rá krétával rajzolni.