Bimbódzó aggodalmak

A Merkúr bassza meg.
Egy egész szombatot töltöttünk építkezési és lakber áruházakban és telephelyeken, tapogatózás céljából (értsd ahogy akarod), és vasárnap délután is pont egy ilyen boltban álltam, falvízhatlanító löttyökkel teli flakonon között, amikor nagymama hívott. Onnan kezdve nem tudom, hogy mit láttam. Jól van, nagymama idős, nem várható el tőle se a penge memória, se a lineáris gondolatmenetek, de azon kicsit elborult az agyam, mikor - ki tudja milyen töprengési indukció folytán - oda jutott, hogy ő semmit alá nem ír, különben is miért jön holnap ez az ember, és amiben ügyvédek vannak, az mind átbaszással végződik. Nem mondom, hogy nincsenek igaz pontok a gondolatmenetében, de elég problémásnak tűnt hirtelen a helyzet, miután egy papírt már aláírt, és hétfőre meg megbeszéltük a találkozót az értékbecslővel. Úgy gondoltam, most lesz az a pont, hogy tisztelet ide, unokai szeretet oda, addig és olyan hangnemben magyarázom neki, hogy miért is bukok rögvest 400 ezret meg egy házat azzal, ha ő nem ír alá, miután egyet már aláírt, amíg biztosan meg nem érti. Persze mire kiértünk hozzá, már valami máson aggodalmaskodott, fél percen belül lehetett vele tisztázni az engem érintő tényálladékot, újra cifráztam, hogy elsősorban őt védi ez a jelzálogosdi apám kiszámíthatatlanságának egy részével szemben. Aztán ha már ott voltunk, és hogy ne csak a szánk járjon, a legdöglesztőbb délutáni tűző Nap alatt, egy invalidus fűnyíróval (négy kerékből kettő rendszeresen elgurult) nekiálltunk megkopasztani a hátsó dzsungelt, amit nagymama kedvesen csak kertnek hív, hogy végre tudjon ott teregetni. Nagy megdöbbenésünkre múmiákat, csecsemőhullákat, vakációzó hajléktalanokat és rohadó autóroncsokat nem találtunk a bozótosban. Aztán a sok hónapja ott heverő száraz fűkupacokból máglyát csináltunk, ezt sok szomszéd kevéssé értékelte, és ennek hangot is adtak. Aztán távoztunk. Összességében nem vagyok én túl nyugodt, míg alá nem írjuk a bankkal a szerződést.