Aggódósarok

Lőttem egy villanybojlert. Ingyé.
A munkamegosztás klasszikus: én telefonon elintéztem, ember meg elhozza. Ezzel hivatalosan is megkezdődik az a fázis, amelynek első felében furcsa eredetű, félig használt, illetve önmagukban azonosíthatatlan tárgyak landolnak anyósomék pincéjében. A második félidőben kéne annak megtörténnie, hogy ezek a dolgok mind eljussanak a Birtokra, majd beépítésre kerüljenek. Ugye mondtam egyébként, hogy autónk az nincs?
Valamiért pont ma jött el az a nap, hogy elkezdjek kicsit aggódni, csak úgy, általánosságban. Tegnap láttam egy sokoldalas, érthetetlen szavakkal teli dokumentumot, ami egy átépítési terv volt. De nekünk ilyen nem kell, ugye? Ugye nem közben fog kiderülni, hogy mégis engedélyeztetni kéne mindenfélét? Aztán. Nagyon kezdenék már neki az igazi munkának, és egy ideig szépen látom is lineárisan a dolgokat. A fejemben pörgő moziban jön egy emésztőásós ember, aki egy hatalmas sárga Jekubbal (vö. Manák trilógia) bepöfög a kertbe, markol, és hagy maga után egy gödröt meg egy dombot, jó esetben pont annyi dombot, amekkora a gödörbe épp beleférne. Lesz ebből gyorsan emésztő, kis és nagy csatornák futnak majd be vidáman a frissen felbontott aljazatban a házba, ahol sitty-sutty kialakítjuk a sokáig ideiglenes fürdőt-vécét. Na de ehhez már bontani is kell sok mindent. Meg betonozni is kell. Persze betonozni csomó minden mást is kell, de előbb úgyis a tető jön. Ahhoz kéne ácsot keresni. Vele alkudni, körmére nézni, közben megfelelő tetőablakot venni. Ja és a villanyvezetékek. És a csaptelep? Akkor ezen a ponton már olyan a kép a fejemben, mintha nagyon gyorsan és összevissza lapozgatnék valami bazi katalógust, amiben a vibrátortól (az háztartási kisgép vagy szórakoztató elektronika vajon?) a fugázószetten át a körtefáig minden van, aztán az egész átcsap rajzfilmbe, mikor csak nagy porkavarodás látszik, meg egyszerre húsz elmosódott kéz, a gyors munkát illusztrálandó, ott vannak az anyázós és jajgatós és puffogós feliratbuborékok is, aztán már csak a szép végeredmény látszik. Belátom, kissé elnagyolt fikció. Csinálhatnánk ütemtervet, ember projekttervezésben profi, de annyira meg nem vagyok naív, hogy ne számítsak a váratlanokra, a csúszásokra, az ójajokra, az elfelejtettükökre. Na meg az időjárásra. Szóval nem mindegy? Majd kialakul. Közben pedig emlékeztetem magam a tapasztaltakra, akik mind azt állítják: minden kétszer annyi idő és kétszer annyi pénz, mint ahogy eredetileg gondoltad. Tehát igyekszem nagyon kis összegekre és nagyon gyors munkákra gondolni, logikusan.
Közben pedig igazán csak a közvetlen előttem álló előadástól parázok: az ügyvéd által küldött két hiányzó papírt is elfogadta a bank, jövő héten aláírhatunk. Ehhez nem érzem elég erősnek magam, ehhez nem vagyok elég gyógyped-képzett. Mármint ahhoz, hogy apámat és nagyanyámat egyazon időben, egyazon bankba terelve rávegyem, hogy lássák el kézjegyükkel azt a végső szerződést. És hogy közben még napi háromszor újra elmagyarázzam nekik, mi ez.