Bemutatjuk a britán szomszédot

Valójában ő sem tudja, hogy is keveredett a faluba.

De egyszer csak itt volt, megvette a házat, és nagyjából a mi emésztőnk készítése idején már itt élt annyira, hogy minden tolakodástól mentesen, szemből drukkoljon nekünk. Természetesen vele is az állatok kapcsán keveredtünk beszélő viszonyba: először Főkutya szerelmes lett a britán épp itt tartózkodó barátnőjének kutyájába, majd jött a közös aggódás egy elütött kiscica miatt (érdekes adat: a fehér macskák nagy része genetikailag süket. Amelyiknél eddig kipróbáltam, az tényleg mind Beethoven volt).
Mike (aki nem Mike, de José barátunknak ez ragadt be valamiért) örült, hogy valakivel végre lehet hülyeségekről beszélgetni (persze a 4-5 német szomszéddal is haverkodhatott volna, de mivel vagy 15 évet élt a bajoroknál, valahogy nem kereste itt is a társaságukat), és mire a verandatető építéséig jutottunk még azon az őszön, már egészen közvetlen volt a viszonyunk. Olyannyira, hogy felajánlotta a kertjében nettül heverő bontott cserepeket, és ezeket át is talicskázta nekünk. Feltolta a taligát a kaputól, megtörölte a homlokát, majd a feldúlt kerten teátrális mozdulattal körbemutatva ígyen szólt: Hozzatok ide egy rekettyést! A hirtelen rám törő röhögéstől nyilván leestem az állványról, de mire földet értem, a barátság már meg is köttetett.
Igaz, hogy 17 évesen otthagyta a francba Angliát, és élt mindenfelé a világban, de azért masszív Monty Python-rajongó, nyolc aszályos nyári hetet követően boldogan indult sétálni az esőbe, igazi faarccal tolja a legbrutálisabb poénokat, és tea nélkül nem üzemel. Szimpatikusan zöld elveket vall és ültet gyakorlatba (és ültet mindenféle vicces zöldeket), de a vakondokkal örök harcban áll, viszont fáradhatatlanul próbálja meggyőzni SzembeGyurit arról, hogy a hátsó kertben tartsanak közösen sportbirkákat.
„Mesterszakács hálás közönséget keres” jeligére igen jól jártunk egymással, tudja, hogy bármilyen erősségű curryt képes vagyok elfogyasztani, és ha rövidebb-hosszabb ideig távol vagyok, akkor emberemre is lelkesen főz, tavasztól őszig. Mert a telet azt nem bírja Európában, és ötvenegynehány évesen, kvázi nyugdíjban már megteheti, hogy a hideg hónapokat Délkelet-Ázsiában töltse egy helyi szakácsnál. (Ennek kapcsán most nem szeretnék arról az egész nyáron átívelő tortúráról beszámolni, amelynek során ennek az ottani ismerősnek magyar vízumot próbáltunk szerezni a megyei bevándorlási hivatalnál, de röviden azt tanácsolom mindenkinek, hogy eszébe se jusson ilyen mókába kezdeni.)
Jelenleg is ott szenved a 30 fokban, a steakek és tojásos szalonnák nélküli világban, és gyötrődését részletesen ismerem, mert időközben sikerült megtanítanom e-mailt küldeni. Azzal azért még mindig meg tud lepni, hogy egyazon üzenetben képes leírni például a „gyümölcsfa-metszés”, a „tálib”, a „gőzgép” és a „kobzos” szavakat, ráadásul mindennek értelme is van. Mindenesetre akár itt van, akár messze, állandó szórakoztató elem az életünkben, és így, hogy a hivatalos bemutatás már megtörtént, lesz még róla gyakran szó. Már csak pár hét, és újra hazatér – reszkessetek, vakondok!