2007. március 28., szerda

Nélkülünk tavaszodik

Virágzik, zöldül minden, a kiskutya meg koszolódik.

Az van, hogy annyira dolgozom, annak reményében, hogy költözésünk zálogát, azaz egy emésztőnyi és fürdőszobányi vagyont összemunkálkodjak, hogy még arra se volt időm, hogy beszámoljak a hosszú hétvégéről.

A Birtokot ugye meg kellett végre mutatni az egyre nagyobb kutyagyereknek, szóval csomagoltunk, és 2 hónap után újra meglátogattuk magunkat. A szőrös állat először el volt bizonytalanodva attól, hogy minden kerítés mögött van egy ugató kutya, és hogy a kertünkből csak az udvari rész akkora, mint egy átlagos pesti park, de aztán kezdett asszimilálódni, igaz, van még rajta nevelnivaló, még nem igazi parasztkutya, például eleinte nem volt hajlandó a verandán enni, csak a házban. Arra viszont rájött, hogy mekkora jóság már a földet kaparni, szóval megfontolandó, hogy kutya plusz vakondok összeállítású alvállalkozókkal ásassuk meg az emésztőt. Gondoltuk azt is, milyen boldog lesz, hogy a városi lakásbazártság után most 4 napig végre folyton mezőkön csatangolhat, és tényleg, az első nap után nagyon boldog volt minden egyes pillanatban, amikor hagytuk aludni, és nem vittük napjában többször több kilométeres túrákra.

A kertre meg nem szabad gondolnom, mert csak elkeserít: a nárciszok már kinyíltak, kinyílt a legelső tulipán is, virágzik az összes gyümölcsfa, rügyet hajtottak a málnabokraim, a földeken is zöldül a vetés, mi meg itt nyűglődünk ebben az elcseszett városban, ahelyett, hogy ültetném a rozmaringot, mondjuk. Kicsit lottómilliomos akarok lenni, de most azonnal.

2007. március 8., csütörtök

Nem állunk sehogy

Jön a tavasz, én meg mennék.

Ősszel még eléggé úgy gondoltam, hogy ezidőtájt majd alig győzök írni a mindenféle munkálatokról meg költözésekről meg rügyfakadásokról, ehhez képest csak a nyüszörgés megy. Nem az a baj, hogy az emésztőtervet csak több hónapnyi ígérgetés után kaptuk meg, a baj az, hogy úgysincs pénzünk nekilátni. Mint ahogy semmi másra sincs épp pénz. A történet hosszú és csúnya, a lényege, hogy egy adott összeget, amit meg kellett volna kapjunk, valószínűleg soha nem kapunk már meg. Ráadásul az ebben bízás és az erre várás közben elvesztegettünk két hónapot, melyben emberem jóhiszeműen nem dolgozott, én meg jóhiszeműen ugyan szanaszét dolgoztam magam, de a bevételemből a reformokat kellett megfizetnem; nemhogy budira, de utazásra se maradt. Január közepe óta nem voltunk a Birtokon. Töretlennek már nem nevezném az optimizmusomat, de azért van még belőle, szóval egyelőre nem tartom teljesen kizártnak, hogy az egyre nagyobb kiskutya végül majd parasztkutyává válhat, bár anyagi helyzetünket az se pozítív irányba lendíti, amennyit eszik. De hát nekünk nő nagyra…