2016. november 23., szerda

Mese a rafinált rackáról

A juhok általában nyájas állatok, kivéve ha az érdekük másként kívánja.

Amikor egyedül megyek a fehér hordát etetni-itatni, és messziről látom, hogy a kert alján legelésznek, igyekszem halkan mozogni, mert amúgy ha észrevesznek, akkor egyből egyetlen 36 lábú, 18 szarvú óriás barivá válva lobognak felém, úgy pedig kicsit nehézkesebb a bálázás-vizezés, ha a teljes gyapjúhorda körülvesz.

Ilyen messzi legelészősen bóklásztak valamelyik nap is, csak az egyik lány volt kicsit közelebb hozzám, és ninjamozgás ide vagy oda, ő észrevett engem. Már nyitotta is a száját az üdvözlő és a többieknek jelző bégre, de hirtelen benne akadt a beee, határozottan összeszorította a száját, és szinte lábujjhegyen settenkedett be az istállóba, végig szemmel tartva engem is és a többieket is.

  Rafinált lények

Sikerült a csel.
Abban a tíz percben egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki hiányolja a nyáját. Végre egyes egyedül tobzódhatott a lucernabálában, lökdösődés és csattogó szarvak nélkül. Esküszöm, még az is látszott rajta, hogy tök elégedett magával.
Szerintem a birkaszociológia méltatlanul háttérbe szorult szakterület.

2016. november 21., hétfő

A szocializációmról

A vidéki élet nyomot hagy az ember lányán. Távolról Akkor jöttem rá, hogy az időm minden bizonnyal aránytalanul jelentős részét töltöm vadonban és állatok között, amikor az unokahúgomat fotózva kellett vagy három perc, míg leesett, hogy nyugodtan közelebb mehetek hozzá a géppel, mert nem fog megijedni és elszaladni...