Plázacica

Térségi tanulmány a kereslet-kínálat törvényeinek alakulásáról.

Tegnap komoly konzumálós sikerélményem volt (149 forintos kuglófsütő forma a legkisebbisszámítból, évek óta akartam egyet), de nem ez a jellemző. Egyrészt, mert alapvetően nem szeretek vásárolni, másrészt mert a helyi kisbolt (nem azért hívjuk kisboltnak, mert van nagyobb is, hanem mert nagyjából akkora, mint a verandánk) egyszerre tér- és időugrás, kvantumsíkokon keresztül is.
A hektikus és korlátozott nyitva tartást, a váratlan szabadságokat (ki van az írva a boltra, de ha az előző két napban nem jártam arra, akkor meglepetésszerű) viszonylag gyorsan megszokja az ember, elég csak néhányszor bebukni a teljes hétvégére tervezett menüsort, utána fogod tudni, hogy szombat délelőtt legkésőbb meddig van időd intézkedni, különben autózhatsz 60 kilométert, ha annyira fontos. Tehát nem csak az előre gondolkodásra tanít remekül (mint falun annyi más minden is), de hamar letisztul a sürgős/fontos definíciója is.
Azt már kicsit nehezebb feldolgozni, hogy teljesen más bázisokra épül a fogalmi rendszerünk az alapvetőnek hitt portékák tekintetében. És itt most ne csillagánizsra, fetára vagy almaecetre gondoljunk, hanem mondjuk joghurtra, WC-papírra, szemes borsra, esetleg az itt még hírből sem ismert Pannónia sajtra. Miközben például kályhaporból a szomszéd falunak is jutna. Nem arról van szó, hogy ezek sosem voltak, hanem hogy itt bármi el tud úgy fogyni, hogy majd lesz, ha jön a szállító.

Szerencsére tudom, kitől kell csillagánizst kérni a diólikőrhöz

Igaz, majdnem bármit kérhetsz is, és jó eséllyel lesz is majd egyszer, feltéve hogy a.) nem ütközik valami átláthatatlanul bonyolult company policyba (röviden: legyen neked elég, hogy csemegeuborka, a márkájára ne tegyél javaslatot) b.) az általam egyébként igen kedvelt boltoskisasszony minden jóindulata és figyelemre méltó memóriája ellenére nem felejti el rendeléskor ezt is hozzácsapni a listához. Indítványoztam neki múltkor a palatáblát krétával az ajtó mellé, ahová mindenki felvéshetné a kívánságait a következő rendelésre, de erre az ötletemre a diszgráfiánál is súlyosabb váddal illette a vásárlóközönség túlnyomó többségét.
A fentiek figyelembe vételével tehát igyekszem nagyon óvatosan mozogni ezen az ingoványos talajon, legallyaztam az egyébként is puritán hétköznapi igényeimet, mégis még két év után is tudok olyat kérni, amire valódi, hamisítatlan, belülről jövő és pokolian hiteles, originál döbbenet a reakció. A kudarc lehetőségét nagyképűen kizárva, magabiztosan libbentem be a boltba a napokban, és mezei mosószappant kértem. A pult mögött tapinthatóvá vált az értetlenség. Mondanám, hogy épp csak azt nem kérdezte meg, minek az nekem. De megkérdezte. Tényleg beugratós kérdésnek hittem, majdnem rávágtam csípőből, hogy ebben a legjobb pingvint sütni, aztán mégis inkább illedelmesen elárultam a nagy titkomat: mosni szeretnék vele. Kis csend, majd a válasz: hát itt ilyet még sose keresett senki. Bezzeg a gyümölcsös Finlandia vodkákból többféle is ott figyel a polcon.

Rubrum, nigrum, irgum, burgum

Kedves háziasszonyok, ma főleg a ribizli, a logika és a kommunikáció kölcsönhatásáról fogok mesélni.

Ribizlivel csak úgy spontán is elég sok időt el lehet cseszni. A szedés viszonylag gyorsabban megy, mint a kaméleonszürethez hasonlító borsó esetében, de aztán jön a feldolgozás kérdése. Ha kivesszük a képletből a csakis szar viccekben szereplő ribizlihámozást, illetve a szemek egyenkénti becsomagolását, még akkor is rengeteg lehetőség marad. Én az igazi nehezített pályát választottam.

Közben alapfokú cicasebészetből is diplomáztam, már jól van

Szedtem sok vöröset is, feketét is, és úgy terveztem, hogy készül majd egy adag Stendhal-lekvár is, de mindehhez először is külön-külön kell a két árnyalatot felfőzni, aztán szitán átnyomkodni. Mert a finnyás népség ugye nem eszi a magost.

Ribes negrum, piruló testvére a Ribes rubrum

Késő délután, mire már én is úgy néztem ki, mint akin áthajtott egy szártépő, nagy sóhajjal emberre bíztam a súlyos magpüré komposztra szállítmányozását, tragikus hangvételben hozzátéve, hogy mennyivel több lekvár lehetne, ha ezt nem kéne kidobni. Ezen a ponton két percig néztünk farkasszemet, mint a westernhősök a délibábosan remegő levegőjű forróságban, aztán ember torkot köszörült, és halkan megkérdezte, hogy ugyan csak nem miatta passzíroztam át a cuccot? Mert ő szereti magosan, de gondolta, biztos van rá okom, hogy az elmúlt két évben is passzírozással múlattam az időt.

Csak a drámai hangulat fokozásának kedvéért

A családon belüli erőszak kiteljesedését a polgármester telefonhívása akadályozta meg, megígérte ugyanis korábban, hogy majd ha az anyukája fokhagymát fon, akkor átmehetek hozzájuk workshopra. Gyorsan megtanultam hát a kedves asszonytól a rozmaringos fonást meg pár egyéb trükköt,

Kaptam tőle gömbölyű cukkinit is, a fonásról meg van videó

de ezzel elment annyira az idő, hogy a lekvárfőzés mára maradjon, és ugye nem került kidobásra a húsban, héjban és magban is gazdag maradék. Tehát a sima lekvárok elkészítése után (most figyelj, ilyet tuti nem csináltál még) egy kevés átpasszírozott léhez visszatettem egy kevés magot. Érzed a súlyát, ugye? Ezt a mozzanatott többen is nagyon erősnek értékelték, de szerintem még így is logikusabb lépés volt, mint amit ember szerint kellett volna tennem. Ő azt javasolta, szedjek még ribizlit, és az egész szemekhez tegyem hozzá a magos masszát is. Sokára állt csak össze neki, hogy ez magtelítettség szempontjából durva túlkompenzáció. Ellenben ribizli még mindig sok van a britán bokrain, szóval ugyanezt a kört eljátszhatom újra akár fűszeres verziókkal is.

Köss, fess

Jó rég nem betonoztunk már.
Olyan rég, hogy akkor álmomból felkeltve is tudtam a mályvás beton meg a normál beton keverési arányait, többféle lapátra hangszerelve, most meg az összetevőkön is gondolkodnom kell. Na de ugye az ember igyekezzen mindig fejlődni, most a betonozás elméleti ismétléséhez hozzácsapom plusz ötösért a betonfestés tételét is. Ennek oka, hogy a konyha-nappali padlózati szituáció a legfinomabban fogalmazva is tarthatatlan. A Nagy Porfelhő Hadművelet eredményeképp lett ugyebár mínusz egy fal, de gazdagabbak lettünk egy lövészárokkal. A homokos aljzatra lazán ráillesztett, évszázados cementlapok tisztán tartása önmagában sem egyszerű, de amikor az immár egybenyitott konyhát és nappalit túlgondoltan autentikus country-enteriőr jelleggel egy 30-60 centi széles, két méter hosszú földsáv választja el egymástól, akkor konkrétan impossible mission. Én csak azt csodálom, hogy az elmúlt másfél évben nem mondtam fel jelent ott meg se akác, se vakondtúrás. Egy darabig eljátszottam ugyan az ötlettel, hogy befüvesítem a csíkot, de a francnak van kedve még a házban is gyepet nyírni, úgyhogy maradt parlagon.

Beltéri petanque-pályának meg túl kicsi

A kitartóan gyűjtögetett takarékbélyegekből mostanra szűkösen összegyűlt akkora vagyon, hogy legalább az anyagokat meg tudjam rendelni a betonhoz, idővel az is porzik, ha nem burkoljuk, de mégis jobb. Meg persze akarjuk is burkolni, de az anyagi kérdéseken túl nagyjából ugyanolyan összhangzattani dilemmában vagyunk, mint a hajópadló színének az idején, egyelőre annyi biztos, hogy kb. 25 négyzetméterről beszélünk. A fa padlóhoz sajnos minden körülmény alkalmatlan: a konyha eleve a belépő is, sár, kutya, macska, jövés-menés, kandalló, trópusi fára pedig nem futja a malacperselyből. Logikusnak tűnhetne a járólap, de ha mondjuk mesebeli ezer forintért kapnánk négyzetméterét, akkor is minimum ugyanennyivel kell számolni a ragasztó és a fuga együttesét, és akkor még nem kértük a lerakáshoz szaksegítséget. Továbbá egyáltalán nem vettük figyelembe azt a tényezőt, hogy egyikünk sem rajong a kerámia padlólapokért.
Újra előjött hát a többször felmerült betonfestés kérdése: olcsóbb is, egyedibb is, bonyolultnak sem tűnik, csak fel kell fókázni a festéket a jól előkészített, megfelelő érettségű, kiegyenlített betonalapra. Tehát valójában csak a szín és a minta kérdésében kéne dűlőre jutni. Hogy a minta szabályosan vagy itt-ott legyen elhelyezve. Egyáltalán milyen minta? Kutyamancsnyom, pitypang, világtérkép, vagy geometrikus valamik? Volt egy pont, amikor a QR-kódba ágyazott kedvenc novellák, versek, egyéb szövegek is egész jó megoldásnak tűntek, de aztán közelebbről is megnéztem a geek-mozaikot, és arra jutottam, hogy fessen ilyet, akinek Vasarely volt az őse. Jó, ezen van még időnk eltörpölni, egyelőre a betonozás időpontját sem tűztük még ki (a nagyon konkrét „hamarosan” a határidő), de az már most biztos, hogy azzal megint háromnapos szórakozást nyújtunk a falunak. Igen, az lesz az a rész, hogy pár napig a fürdőablakon át kell majd közlekednünk.

Rejtélyfalva

Eső, kapa, nagykaland.

Esőisten apukám ismét nálunk tölt pár napot, a helyiek már az érkezése hírére is verbális örömtüzet gyújtottak, mivel a múltkori áradat óta nemigen volt csapadék. Péntek hajnalban még a boltban is a tehetségét megillető lelkesedéssel fogadtak, hiába mondtuk előre, hogy szabadságra jön, nem lesz esőcsinálás. Ennek ellenére is neki tulajdonították pár nap múlva a még csak készülődő zivatarokat, úgyhogy mikor estére már tisztes mennyiség leesett, mondtam neki, hogy ő kel legkorábban, reggel óvatosan nyissa az ajtót, hátha addigra ellepik a verandát a hálás falusiak ajándékai.
De még ilyen felvezetés után sem tudtuk értelmezni az asztalon talált, becsomagolt fejű, vadonatúj, névvel ellátott kapát. Már csak azért se, mert az eső és a kapa között legfeljebb nagyon laza logikai relációt tudok felfedezni. Úgyhogy azóta is megy a találgatás.
A legkevésbé valószínű eshetőség, hogy míg máshol békát meg halat hoz az eső, nálunk névre szóló kapát. Lehet az is, hogy valami helyi népi játékba keveredtünk, csak a szabályokat nem árulták el nekünk. Vagy finom utalás, hogy kapálni kéne menni valahová, de a desztinációra vonatkozóan nem adott támpontot az ismeretlen kapatündér. Nem kizárt az se, hogy ez a jel errefelé valami vendettáert kiáltó, halálos sértés vagy fenyegetés, csak eltévesztették a házszámot, vagy rosszul címzett kapát húztak ki a stócból, tekintve hogy Judit meg a közeli szomszédságban sem lakik.

Eredeti állapotban keresi gazdáját

Az se kizárt persze, hogy a hajnali buszra várók közül valaki későn jött rá, hogy ma mégsem akarja városnézésre vinni a kapát, és megbízható csomagmegőrzőnek gondolta a portánkat. Biztos van valami nagyon kézenfekvő magyarázat is, de ide még nem jutott el.

Csőrre töltve 2.

Spontán manifesztálódott a verandámon Gerald Durrell gyerekkora.

A malackás-traktortüzes napot követő hajnalon még csak virágokat bambultam a kelő nap fényében.

Ilyen szín eddig nem volt

Ahogy a képen is látható, a tülekedve növekvő hajnalkák rohantukban összekuszálták a párhuzamosokat.

A humán mérce 185 centi magas

Felslattyogtam a veteménybe is, megállapítottam, hogy le kéne fújni rézgáliccal a krumplibokrokat.

A két nyári ciprus nekünk kifejezetten tetszik a konyhakert közepén

Késő délelőttig egész nyugodtan telt az idő, kivéve, hogy az egyébként is félszemű cica a négy lábából háromra csúnyán sántított, viszont a kézrátételes gyógyításban eleinte nem volt partner, és ez aggasztott (közben random időközönként belga jobbról el, belga balról el, belga jobbról újra, belga biciklivel balra el, mintha egy kemping recepcióján ülnék). És akkor beállított az egyik szomszéd „ezért most biztos meg fogsz ölni” felvezető szöveggel, és abban a pillanatban ébredtem rá, hogy falun milyen könnyen megbélyegzik az embert. A jóember ugyanis talált a földön egy fészket két fiókával, és bár tudta, hogy az első ilyen akciónk nem volt sikeres, úgy gondolta, mégis az a legjobb, ha ide hozza a lelenceket.

A múltkorinál pihésebbek, nyitott szeműek

Mivel nem számítottam rá, hogy ilyen hamar újra megtörténhet, a múltkori tanácsok ellenére továbbra sem figyeltek életmentő madártápként jégropi-lisztkukacok a fagyasztóban, tehát improvizáltunk Esőisten apámmal. Bevillant, hogy kukac a biomeggyből nyerhető, de a negyed órás szemöldökcsipeszes kitessékelés nyomán felgyűlt kupac kukacot a zilált és ritkás hajzatú, aszott öregurakra hasonlító csibék fél perc alatt be is tolták.

A típus kérdéses

A vitaminbevitel érdekében a meggyből is kaptak, ezt is szerették, de proteinnel még mindig nem álltunk jól, csirkemájat meg mégse adhatok nekik, az durva kannibalizmus. És ekkor eszembe jutott, mekkora mázli, hogy reggel nem rezeltettem be a krumplibogarakat, tehát gyűjtés indult. Innen kezdve az alap felállás az lett, hogy a nagy asztalon előttem a laptop, mögötte kartávolságban madárfészek, kézközelben a fényképezőgép, kicsit messzebb, de könnyen elérhetően a csipesz, egy tál kukaccal megbolondított gyümölcs, meg a krumplibogár-befőtt, amit apukám néha megfűszerez egy-egy frissen lecsapott másmilyen rovarral. Főkutya az asztal alatt fekszik, a lábadozó Kalózmacs az ölemben vagy a közelben, a kertben kisujjkörömnyi békák, a tető alatt fecskék, az istállóba pedig ingajáratban közlekedik a rozsdafarkú mama (még nem tudtam megszámolni, hogy az ő fészkében mennyi a fiók). És persze néha a szomszéd Vodka kutya is átoldalog.

Békafutam

Sajnos az esővel együtt leesett hőmérsékletre az egyik kis szárnyas nagyon rosszul reagált, a másik viszont szerencsére változatlanul aktív: elég csak megkoccantani valamit az asztalon, és automatikusan zsiráfnyak nő ki a fészekből hatalmas szájjal, ami megfelelő zenei aláfestéssel kifejezetten drámai hatású látvány. Meglehetősen frusztrál ám ez a sikertelenség, hogy minden erőfeszítés ellenére sem voltam képes a kicsit életben tartani, de arra még képtelenebb lettem volna, hogy azt mondjam a szomszédnak, vidd vissza a földre, ahol találtad. Szóval a Drukkgyár dolgozói a megmaradt kismadárnak is szoríthatnak.

Szokásos hétköznapok

A szürrealitást simán meg lehet szokni, és rövid idő alatt is nagyon sok mindent lehet tanulni.

A képes gyorstalpalóból a sokszínűség jegyében kiderül, hogyan lehet véletlenszerűen nemzetközi kommunát kialakítani a saját kertedben, homlokrakodóval lángoló traktort eloltani, és akkor az adoptálni kívánt vadmalacot még nem is említettem.

Elöljáróban annyit, hogy szerintem Hobbikertésznek fogalma sincs arról, valójában mennyire tett boldoggá a fényképezőgép-felajánlásával: talán nem életmentő, de minden tekintetben lélekmentő cselekedetét ezúton is köszönöm, nélküle egyrészt sose jövök rá, hogy egy kézzel is lehet fotózni, másrészt azt sem tudtam volna meggyőzően illusztrálni, hogy milyenek nálunk mostanában az átlagos napok.

Egy átlagos nap már az előző éjszaka elkezdődik, amikor a británnál véletlenül telt ház alakul ki, és torlódnak az Ausztráliából Európába stoppoló lányok, meg az Európából Ausztráliába stoppoló fiú (ugye megmondtam, hogy ez itt a világ közepe?!), tehát a kukksötétben megmutatom a belgának, hogy hol találja a kertünkben a függőágyat, amennyiben mégsem a britán spájzában akar a földön aludni. Fél óra múlva fél falut betöltő kutyaugatás jelzi, hogy érkezik a belga, reggel mégsem találjuk. Mint kiderül, fél óra alatt elfelejtette a szörnyen bonyolult egyenes útvonalat, kárpótlásként viszont stoppolja magának a helyet napközbenre, innen kezdve akármi is történik nálunk, semmi meglepő nincs abban, hogy közben bármely pillanatban átvonul a színen mezítláb erre vagy arra, hóna alatt laptoppal vagy a Száz év magánnyal.

A csí áramlását fenntartandó, én a britán kertjébe vándorlok ribizlit szedni, hogy ilyet csináljak,

Kókuszos tejbegríz hidegen, csokival és ribizlivel

de lassítja a hazajutást, hogy Szembééknél kinyitották a szemüket a cicák, amit természetesen azon nyomban ellenőrizni kell.

Beszóltál, vazze?

Az "ilyen állat nincs" kategória heti győztesei

Pedig elméletben már úton vagyunk ember új munkahelye felé, ahová tanulmányi kirándulásra és kismalac-vakargatásra (meg medence-irigykedésre) indulunk, de útközben feltart minket a Parasztképző Akadémia emelt szintű munkavédelmi fakultációja, ahol végignézhetjük, hányszor kell fordulnia a Nagy Manitounak lombos földdel megrakott kanállal, hogy legalább nagyjából el tudja oltani a lángoló traktort.

Poroltóval nem sokra mentek

Ezek után az estére tervezett majdnem-szentivánéji máglyarakásról inkább leteszünk. Mindeközben a túloldalon a csorda békésen baktat haza.

Magyar tevék

Végül azért eljutunk a malackákig, akik közt a vadmalac a legkisebb és legfélősebb. A nagyobbak közül néhányan salátalevél általi megvesztegetés nyomán simogatni is hagyják magukat.

Viszonylag könnyű velük megtalálni a közös hangot

A malacorr a világ egyik legviccesebb dolga

Ember az apró vadmalackát szeretné örökbe fogadni, mivel a nagyok nem hagyják enni és nőni, 

ámbátor így is nagyon fotogén a max. húsz kilójával

de ez kicsit komolyabban átgondolandó kérdés, és nyilván nem azon aggódunk, hogy a faluban esetleg még hülyébbnek néznek majd bennünket, ha a kutya, macska és vadmalac együtt játszanak a kertben.

És itt még mindig nem érnek véget a kalandok, a következő részben elárulom, hogy mi a reláció a meggy és a szemöldökcsipesz között, illetve hogy miért készítek krumplibogár-befőttet. És ha belegondolok, hogy mindezek helyett mehettünk volna egy esküvőre is…

Spájz

Így is, úgy is.
Döglött kamera birtokában most egy darabig csupa olyasmikről fogok írni, amihez vannak elfekvőben illusztrációim (ha már a Husqvarna nem jelentkezett barter-fűkaszával, a Canon még gondolkodhat a lehetőségein, pusztán az olvasók érdekében, természetesen). A mai téma a keresőszavaknak köszönhető, nélkülük valószínűleg megint elfelejtettem volna, ami januárban még az eszemben volt. Szóval szezonális poszt, meggyes, cseresznyés tavalyi tapasztalatokkal, hátha jól jön valakinek.

A cseresznyeszezon észrevétlenül (és nagyon kevés gyümölccsel) már le is szaladt, ráadásul továbbra is saját cseresznye nélkül, a vadmeggyre ráoltás germersdorfival egy következő projekt. A meggy viszont tartja magát ahhoz a szokáshoz, hogy az országos átlaghoz képest itt úgy 3 hét csúszásban vannak az évszakok, vagyis pont ráérek még rákészülni az idei meggyrohamra. Ez nem csak a meggymagozó komplé naftalinból előszedését és kivasalását jelenti. A mindkét kezet és szemet lefoglaló magozástól elválaszthatatlan előkészítő rész az, mikor jó sok youtube-os showder klubot betárazok a napokig, naponta órákon át tartó művelethez. Ennek kapcsán vált egyébként tavaly nyilvánvalóvá az az összefüggés, amit azóta csak Kabaré-törvényként emlegetünk: tökmindegy, hogy élőben vagy archívból hallgatunk a nap bármely szakában kabarét/stand-upot, tíz percen belül biztosan betoppan egy szomszéd; de ezt mondjuk jó tudni, ha netán egyszer olyan vészhelyzet alakulna ki, amikor más segélyhívó eszközöm nem lesz, csak a Kossuth hangtára.

Meggyből egyértelműen a csokis-rumos meggylekvár volt a kedvenc (épp most készül az idei első adag), ha mostantól csak azt csinálnék, már azzal is mindenkit boldoggá tennék, mérhetetlenül gyorsan fogy. A metódus egyszerű: amint késszé nyilvánítjuk az üstben fortyogó meggylekvárt, mehet bele az étcsoki (kb. 1 tábla/1,5 kg) és a 2-3 cent rum, kész.

A nagy kérdés tavaly a szódás cucc volt, a többféle kísérleti dunsztosból a magozott meggy a legjobb. Maggal együtt kicsit kesernyés maradt, tehát maradjunk az ortodox szódás meggy módszernél: kimagozott meggy és cukor ízlés szerint rétegezve a befőttesben, majd az egész felöntve igazi szódával (sokbubis ásványvíz nem jó), lezár, eltesz. Az eredmény könnyed rumos hatású, eredeti állagban megmaradó gyümölcs.

A leginkább fotogén a szódás magos cseresznye, de ez a legkeserűbb

Alattomos és szintén gyorsan fogyó cucc ez a meggylikőr, idén ebből is többet tervezek, mint a tavalyi kísérleti adag, amit nőrokonaim boszorkányos sebességgel szippantottak fel, pedig megpróbáltam Becherovkának álcázni. A szezon vége felé aztán, mikor már se cukrom, se energiám, se üvegem további lekvárokat főzni, és a mélyhűtő is teli van magozott meggyel, akkor minden maradék, felhasználható meggy automatikusan rumos meggyé változik, de emiatt se panaszkodott még senki. Ja és napon aszalt meggy, napsütés függvényében. Ha elég bátor leszek, idén tényleg megpróbálom a mustáros meggyet (a tavalyi gyömbéres cseresznye is elsősorban húsok mellé jó).

Újabb meggymagpárnára egyelőre nem kaptam felkérést, de nem bízom a véletlenre a dolgot, gyűjtöm a magokat (ha valakit érdekel, 1 kiló meggyből 9 deka a mag, egy liba mérete pedig 65-ször 55-ször 25, csak hogy tudományos ismeretterjesztés terén is hozzáfűzhessünk valami hasznosat).
 Ez pedig hálából Tarhonyakártevő csigatésztás leírásáért:

Támogatom a video tutorial ötletét, ha belefér (ha nem, majd egyszer én)

Adhatom nagyobb krumplival?

Képtelen vagyok írni.

Mármint szó szerint, a fotómasinám minden nem létező betegségben szenved, én meg jobban szeretek képes beszámolókat írni, de ahhoz meg túl kifinomult látású sznob vagyok, hogy mobillal fotózgassak mindent (ráadásul mindig, tényleg mindig, amint ehhez a pótlékhoz nyúlnék, pont annyira van lemerülve a telefonom, hogy fotózni már ne engedjen), szóval a képtelenség belém fojtja a szót, de ezt muszáj volt, mert földönkívüli jelenségek történnek a földben.
Nagyjából derékig nőttek a krumplibokrok, érik bőven a zöldborsó, katonásan sorakoznak a répák is, gondoltuk, itt az ideje az első zöldséglevesnek, és (új szó, tegnap tanultam SzembeJulitól) csak úgy random alámonyoltunk az egyik szélső krumplibokornak. A lottóhúzás 15-20 dekás óriás újkrumplikat eredményezett, és ezek még elvileg nőni fognak...

Nem panasz, csak döbbenet.

A leves egyébként kiváló lett, de jövőre kellenek csigatészta-ültetvények is, mert az idő előtt elfogyott.

Tollanya

Madaras történet hepiend és tanulság nélkül, nyugalom megzavarására alkalmas, ám ornitológiailag érdekes fotókkal.

Nem akarok én riogatós zöld lenni, de szólok, hogy egyetlen figyelmetlen suhintással tényleg komplett élőhelyeket lehet tönkretenni. Már zuhant a bozótág, mikor ember észrevette rajta a madárfészket, és brúszvilliszesen jól meg is mentette, csak épp visszatenni nem volt hová. Mert már a környékből is likvidált minden bozótot. Mivel családbővítésről nem szép dolog egyedül dönteni, hívott gyorsan, hogy leszünk-e madármostohák. Az általában szárnyaló fantáziám kicsit megtorpant, mikor fejben ahhoz a részhez értem, hogy repülni tanítom a fiókot, de a történek miatt még így is erkölcsi kötelességemnek éreztem az örökbefogadást.
Egy tejesdobozzal és a británnal felszerelkezve elindultam a helyszínre, ez utóbbi egyrészt azért kellett, mert ő csomó madarat tényleg képes felismerni hangról, színről, repülési mintázatról, barátjáról, mindenféléről (a teázás mellett a legalapvetőbb angol hobbi ugyebár a birdwatching), másrészt pedig mert az első két napban rá várt a pótanyaság, nekünk máshol volt dolgunk, az meg azért már tényleg túlzás, hogy ennyire komplett állatkerttel utazzunk. Hiába nézegettük viszont a damilból és fűszálakból font fészekben tátogó madárbabát, annyira picike volt, hogy nagyjából a struccot és a griffet tudtuk csak teljes bizonyossággal kizárni a családfájából.

Szerintem szép

Azt se tudtuk, rovart vagy növényt eszik-e, de próbálkoztunk: fecskendőből vízzel, áztatott bulgurral, régi zokniból takarót is kapott. Nem mondanám magam madárrajongónak (bár idén valahogy hirtelen csomóféle költözött a kertbe, és ez meglehetősen tetszik), de a nagy hasú kicsi lény tátogása, mozgása, felépítése simán órákra lekötött.

Kedvenc pozíció fészekbe fúrt csőrrel

Estére már úgy gondoltam, hogy a repüléstanítást is megoldom neki, amint odáig jutunk. Reggelre pedig helyre kis kék kalitkát is szereztünk neki kölcsönbe, nyilván nem attól féltünk, hogy fogja magát és szárnyra kap, csak nem jutott eszünkbe jobb macskabiztos megoldás. És aztán így zoknistul, fecskendőstül, fészkestül és kalitkástul a britán gondjaira bíztuk. Alig értünk el a legközelebbi nagyvárosig, amikor a jó szomszéd megüzente, hogy szerinte a madárka dodó, abban legalábbis feltétlenül hasonlítanak, hogy ez a példány is kihalt. Szóval kicsit sem volt sikeres a lelkes próbálkozás, de legalább most utánanézek, hogyan kell/lehet profin életben tartani egy ilyen kismadarat, hátha szükség lesz a tudásra a jövőben.

Popeye-képző

Van az az állapot, amikor a jó háziasszony köbméterre méri a spenótot.

Pedig eddig sem voltam vashiányos.

Ez csak az első aratás. És a mángold még csak most készülődik