2006. augusztus 29., kedd
Függöny fel!
Megvolt a közjegyzői látogatás, szinte problémamentesen. Az igaz, hogy nagymama itthonkában álldogált otthon a város túlfelén megejtendő találkozó előtt tíz perccel, mondván hogy neki senki nem mondott semmit, tehát nem is megy ő sehova, de végül csak összehoztam valahogy. Közjegyző, ahogy azt kell, betűre felolvasta a nyolc oldalt, rokonaimat kicsi választotta el az elalvástól, de nem szóltak közbe, csak a végén kérdezték meg, hogy most akkor miről is van szó. A közjegyző rutinosan fordította egy mondatba a nyolc oldalt: ha én nem fizetek, akkor nekik kell, vagy viszik a házukat. A várakozásokkal ellentétben ettől nem tört ki pánik, mert nagymama boldog volt, mert itt csak egyszer kellett aláírnia a nevét. A performance 30 ezer forintomba került, 383 ezernél tartunk, és még mindig nincs Birtokom. De legalább a családon már (kizárólag ebben az ügyben) nem kell többet aggódnom.
2006. augusztus 25., péntek
Vétó
Mi a baj azzal, hogy lounge?
Emberem nem az a nyelvművelő meg nyelvőrző típus, de ez a lounge valahogy nem jön be neki. Kért rá tegnap magyar szót. Mondtam, hogy gyönyörű anyanyelvemben és hihetetlen gazdagságú szókincsemben nincs erre jó magyar szó, ami kifejezi azt a színvilágot, a fényeket, azt az érzést, hogy ebben a meleg hangulatú, puha atmoszférabúrában csak nyünnyedni tudsz, megfelelő zenei háttérrel, buta arccal, boldogan ejtőzve. Például elképesztően megváltozik ugyanaz a ruhadarab is, ha pizsamanadrágnak hívom, vagy ha lounge-nadrágnak – magyaráztam tapasztalatból, mivelhogy nyaranta legtöbbször pizsamanadrágként árult gatyát hordok utcai ruhaként. Na tessék, ejtőzősarok, ez miért nem jó? – ragadta ki a monológból. Mér nem, mér nem. Hát nem érzed, hogy ez nem ugyanaz? Hát nem érzi. Jó, akkor pihenősarok? Aha, persze, kötelező csendespihenő az oviban, kinyitható vaságyakkal, hülye mesékkel, amiknek a végébe mindig belealszol, a Szabi meg közben huzigálja a hajadat, a Szilvi meg bepisil álmában, és végül pont akkor keltenek fel, amikor már igazán jól bealudnál, hát kinek hiányzik ez? Rendben, akkor heverészősarok? Hm. Nem az igazi. Társalgó? Az bazmeg. Egyből villant a szocreál balatoni SZOT-üdülő esős délutánja, műbőrfotelekkel, pingpong-hangokkal, ázott újság szagával. Nem, az semmiképp nem lehet. Főleg hogy tényleg egy sarokról lesz szó az egyébként tagolatlan térben.
Gondoltam ha már, akkor röhögjünk rendesen, elővettem a kizárólag billegő asztalok kitámasztására alkalmas Országh-nagyszótárt, és fellapoztam a lounge-nál. Első verzió: lebzselés. Aha. Zsizsik, zsezseg. Szerintem a lebzselés sokkal aktívabbnak hangzik, mint amit ki kéne fejeznie. Ráadásul az hosszú, hogy lebzselősarok, máshogy meg próbáld csak meg ragozni. Vétó. Következő ajánlat: henyélés. Henyesarok. Ez meg valahogy hozza magával a koszlott, szakadt, enyhe homeless-feelinget. Az ny különben sem túl szép hangzó, bár egy kicsivel szerencsésebb, mint a cs és a ty. Oké, következő: foyer. Na ez is szép magyar szó, hajlottam rá, hogy a lounge-ot hajlandó vagyok lecserélni a foyer-ra, de vétó lett a vége. Vétó a klubszoba, a szivarszoba, a szalon és a dohányzó esetében is. Aztán haladtam tovább a szótárban, felfedeztem, hogy a lounger (ami esetünkben a lounge-sarokban akármiző egyént jelentené) egyik megfejtése a here. Vívódtunk röhögve a heresarok és a herézősarok között, ez legalább már ránk jellemző volna, de aztán a lounge lizard magyar megfelelőjénél, miszerint zsúrfiú már nem nagyon kaptunk levegőt. És közben a gyíksarok elnevezés is egyértelmű vétó alá esett. Kezdtem magam úgy érezni, mint Rachel és Ross, abban a részben, amikor a leendő gyerekük nevén vitáznak, mert egy idő után kifejezetten jó névnek tűnt a vétó-sarok, de aztán ezt is megvétóztuk. Úgyhogy most itt állok tanácstalanul.
2006. augusztus 24., csütörtök
Elődöntő
Fejenként 49, összesen 147 aláírás, ha csak családon belül számoljuk.
Nagymama emiatt konkrétan büntetőtáborhoz hasonlította a délelőtti kalandtúrát, ezer éve nem kellett aláírnia a nevét, nem ám ennyiszer. Mert végül eljutottunk a bankba, de nem tudom, voltam-e valaha ennyire ideges. A lehetséges performanszokhoz képest egész lightosan sikerült megúszni. Apám csak eleinte tegezte az ügyintéző csajt, és nagymama se jutott túl mélyre a világháborús történetekben, és a végén egész könnyű volt visszaterelni a dolgozói dohányzó felé vezető ajtóból a valódi kijárat felé. Mindenesetre jó volt látni, hogy az ügyintéző hölgy is feszeng annyira, mint én. De mindezzel a megpróbáltatások még nem értek véget, van még egy parádés kör. Olyan nagy cucc lett volna odahívni a közjegyzőt is, mint normálisan szokták? Nem, nem volt ott, tehát jövő kedden még egy autóba pakolódás és aláíráscsomag jön. Aztán már tényleg csak három biztosítást kell megkötni, és szinte már meg is vagyunk. Talán.Elmei alapon kurva fáradt vagyok. Mindettől függetlenül én most elmegyek mentát vadászni, itten ma este akkor is mojito-party lesz. Punktum.
2006. augusztus 23., szerda
Nyilván rémálmok
Oly jó volna, ha végre nem a családi elmegyógydáról írhatnék.
Hanem már a munkálatokról, meg az álmokról, meg rozmaringbokrokról, meg felhólyagosodott tenyerekről. Mondjuk. Tegnap este végre sikerült beszélnem apámmal is, tehát már csak annyi van hátra, hogy ma is elérjem, és meg is jegyezze, hogy csütörtökön délelőtt valóban ott legyen a bankban. És hogy alá is írjanak mindketten. Nem titkolt rémálmom, hogy ha egyáltalán eljutunk odáig, a bankban kezdenek valami improvizatív botrányba, például apám az ügyintéző hölgy ölébe ül, vagy elküld mindenkit a kurvaaannyába ismeretlen okokból, vagy nagymama újra felteszi a kérdést, hogy miért is vagyunk itt, és tudnak-e róla, hogy ő tartja el apámat, és sorra tűnnek el a bugyijai a szekrényéből. Tartok tőle, hogy még az én fantáziám is kevés ahhoz, amit előadhatnak váratlanul. Ha minden jól megy, akkor csütörtök este csúnya ivászatot fogunk rendezni.2006. augusztus 22., kedd
Gyógyped-szekció
Csak mondanom kellett, és íme: hívott a bank. A héten mehetünk aláírni. Mehetnénk. Izé. Első körben, miután apámat úgyse lehet soha elérni, hívtam nagymamát, hogy előkészítsem a terepet, azaz újra elmeséljek mindent előlről. Mint kötélidegzetű aranyhal-idomár, aki a furcsa kis lény 3 másodperces memóriáját figyelmen kívül hagyva próbál 'hát emlékszel' és 'ahogy a múltkor mondtam' kezdetű argumentumok gyakori ismételgetésével valódi megértést vagy emlékezetet kicsikarni az illető uszonyosból. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy fél órás látogatás alatt öt standard történet kerül szóba 1935 és 1950 közöttről datálva, számoljunk egyenként 2 perccel, ami azt jelenti, hogy mindegyik háromszor jön elő a 30 perc alatt, de legalább szóról szóra, hangsúlyról hangsúlyra ugyanúgy. És a lélegzetvételnyi szünetekben próbálom becsempészni a saját mondókámat, néha válaszolva olyan kérdésekre is, hogy 'de nem a férjed, ugye?' meg 'apád tud erről az egészről?' valamint 'miért, most hol laktok?'. Jól jelzi anyja és fia közti viszonyt, plusz apám memóriájának állapotát, hogy ő is meg szokta kérdezni 'és nagyanyád tud erről?'. Átérzem, hogy nem lehet egyszerű az elmeosztályos dokik élete se.
2006. augusztus 21., hétfő
Helló, falu
Az indoklás az volt, hogy kéne keresni ácsot a tetőhöz, meg tanyát egy ismerősünknek, meg egy markolós is jól jönne. Valójában csak jó volt arra járni, az utolsó 30 kilométer már mindig nagyon hazamegyek-érzés, és például útközben mindig vannak ilyen dekoratív lovak:
Származási hely: Birtokos eset |
Megérkeztünk hát a faluba, és nagy volt a forgalom, mert szombat délután nem csak a busz, de a fagylaltoskocsi és a mobil csirkebolt is arra jár. Komoly: kis ládák a furgonban, benne már nem sárga, de még kölökcsirkék, és megáll minden ház előtt, mint a femilifroszt.
Végigsétáltuk mind a két utcát (Kossuth és Petőfi, miért, mit gondoltál?), közben egyik leendő szembeszomszédasszony gyorsan ránktapadt. Kíváncsi volt a vételárra, mert ő is eladná a telkét - a dzsungelén maradt egy istálló meg egy kocsiszín, és többért gondolta adni, mint amennyiért mi közel 80 nm lakóépületestül vesszük a holdnyi földet. Bár rohanásban volt, mert lógott az eső, és 'az ágyi ruhák kint maradtak a kertben anyámnál', azért sietett gyorsan a fél falu történelmét és életét elmesélni, köztük az egyre több németet, aki a faluban vesz házat és piszok összegekért felújíttatja, meg azt a fiatal férfit is, aki ugyan itt lakik, de van valami nője, és folyton ahhoz jár. Kellet nekem falusi élet.
Aztán kiderült, hogy bár kiírva kevés helyen van, de tényleg nagyjából minden második ház eladó. Besettenkedtünk egy 30 éve lakatlan, kellően vadregényes kúriába, és kifele már egy másik falubeli asszony várt, érdeklődve, hogy eladó ház kell-e, mert véletlen ő is tud egyet épp. Nem is értem, hogy nem vesz minden erre járó egy házat itt. Na nem mintha véletlenül lehetne erre járni...
Ezek után a polgármesterasszonyhoz is bekopogtattunk, de nem volt otthon, hát milyen viselkedés az ilyen így önkormányzati választások előtt? A három faluval odébb lakó ácsot sem találtuk otthon, de megnyugtató volt, hogy egybehangzóan mindenki őt javasolta. Egy folyamatban lévő építkezésre is benéztünk, ott a jómunkásemberek egyből hívták nekünk az arab főnöküket, aki majd kimegy a héten megnézni a dolgot, hogy árajánlatot adjon. Majd meglátjuk, ki nyer, de van egy tippem.
A sárgabarack már leérett, az őszinek még kell vagy egy hét, a többi gyümölcsfát viszont muszáj lesz majd permetezni. A bank pedig, aki elvileg már csak előkészíti a szerződést, egy hete nem telefonál.
Érzelmek meg viharok
Alapvetően undorító dolog birtokolni bármit is, mert köt, mert alattomosan parákra késztet, mert kényszerít a vele való foglalkozásra. Utálok kötődni, csak a baj van vele, a nyöször, a szomor, szóval hülyeség. Emberekkel se nagyon kóser, de azok legalább a fizikális térben nem foglalnak állandó helyet, a tárgyakat azért nem bírom még annyira se, mert azokat folyamatosan kerülgetni kell, meg helyre kell tenni őket. Egyáltalán milyen az már, hogy ennek és ennek itt a helye? Na szóval alapból megy ez nekem, de a tíz százalék értelmében sajnos kötődöm néhány dologhoz, például az emberemhez meg a motoromhoz. A kötődésmentes hosszú évek után már ezt is soknak tartom, erre kitör vasárnap a vihar, a Birtok még nem is az enyém, de már az jut eszembe, hogy vajon tett-e kárt a romokban meg a fákban a szél. Suttyomban aggódás, féltés. Hát mi a tökömért kellett ez nekem?
2006. augusztus 16., szerda
Aggódósarok
A munkamegosztás klasszikus: én telefonon elintéztem, ember meg elhozza. Ezzel hivatalosan is megkezdődik az a fázis, amelynek első felében furcsa eredetű, félig használt, illetve önmagukban azonosíthatatlan tárgyak landolnak anyósomék pincéjében. A második félidőben kéne annak megtörténnie, hogy ezek a dolgok mind eljussanak a Birtokra, majd beépítésre kerüljenek. Ugye mondtam egyébként, hogy autónk az nincs?
Valamiért pont ma jött el az a nap, hogy elkezdjek kicsit aggódni, csak úgy, általánosságban. Tegnap láttam egy sokoldalas, érthetetlen szavakkal teli dokumentumot, ami egy átépítési terv volt. De nekünk ilyen nem kell, ugye? Ugye nem közben fog kiderülni, hogy mégis engedélyeztetni kéne mindenfélét? Aztán. Nagyon kezdenék már neki az igazi munkának, és egy ideig szépen látom is lineárisan a dolgokat. A fejemben pörgő moziban jön egy emésztőásós ember, aki egy hatalmas sárga Jekubbal (vö. Manák trilógia) bepöfög a kertbe, markol, és hagy maga után egy gödröt meg egy dombot, jó esetben pont annyi dombot, amekkora a gödörbe épp beleférne. Lesz ebből gyorsan emésztő, kis és nagy csatornák futnak majd be vidáman a frissen felbontott aljazatban a házba, ahol sitty-sutty kialakítjuk a sokáig ideiglenes fürdőt-vécét. Na de ehhez már bontani is kell sok mindent. Meg betonozni is kell. Persze betonozni csomó minden mást is kell, de előbb úgyis a tető jön. Ahhoz kéne ácsot keresni. Vele alkudni, körmére nézni, közben megfelelő tetőablakot venni. Ja és a villanyvezetékek. És a csaptelep? Akkor ezen a ponton már olyan a kép a fejemben, mintha nagyon gyorsan és összevissza lapozgatnék valami bazi katalógust, amiben a vibrátortól (az háztartási kisgép vagy szórakoztató elektronika vajon?) a fugázószetten át a körtefáig minden van, aztán az egész átcsap rajzfilmbe, mikor csak nagy porkavarodás látszik, meg egyszerre húsz elmosódott kéz, a gyors munkát illusztrálandó, ott vannak az anyázós és jajgatós és puffogós feliratbuborékok is, aztán már csak a szép végeredmény látszik. Belátom, kissé elnagyolt fikció. Csinálhatnánk ütemtervet, ember projekttervezésben profi, de annyira meg nem vagyok naív, hogy ne számítsak a váratlanokra, a csúszásokra, az ójajokra, az elfelejtettükökre. Na meg az időjárásra. Szóval nem mindegy? Majd kialakul. Közben pedig emlékeztetem magam a tapasztaltakra, akik mind azt állítják: minden kétszer annyi idő és kétszer annyi pénz, mint ahogy eredetileg gondoltad. Tehát igyekszem nagyon kis összegekre és nagyon gyors munkákra gondolni, logikusan.
Közben pedig igazán csak a közvetlen előttem álló előadástól parázok: az ügyvéd által küldött két hiányzó papírt is elfogadta a bank, jövő héten aláírhatunk. Ehhez nem érzem elég erősnek magam, ehhez nem vagyok elég gyógyped-képzett. Mármint ahhoz, hogy apámat és nagyanyámat egyazon időben, egyazon bankba terelve rávegyem, hogy lássák el kézjegyükkel azt a végső szerződést. És hogy közben még napi háromszor újra elmagyarázzam nekik, mi ez.
2006. augusztus 15., kedd
Felnőttesdi
Ez kicsit megnehezítette persze iskolás éveimet. De leginkább az olyanokat kerülöm szívesen, amiken szerepel a "hivatal", "önkormányzat", "megyei", "országos" szó. Vagy az, hogy Posta.
Ezek az intézkedős izék nagyon felnőttes dolgok. Ha rajtam múlt volna, ott tartanánk, hogy nagggyon sok birtokost felhívtam volna, talán néhány tanyát már meg is néztünk volna. S ennyi. Megmondom, milyen vagyok. Dolgoztasd ki velem egy világkörüli út részletes terveit, és én prezentálom egy napon belül, sok oldal terjedelemben. Sőt, el is indulok másnap erre az útra ha fizeted. De azt nem akarhatod, hogy ezt az anyagot mondjuk postára adjam. Vagy vízumokért sorban álljak még itthon. Életem nagy tettei közt tartom számon, hogy hajdan egyedül elintéztem a vállalkozói igazolványom, és bankszámlát is nyitottam. Na azóta se csináltam ilyen meredek dolgokat. Ezeknek a hivatalistáknak soha semmi se jó, valamiért mindig vissza kell menni, és folyton azt is mondják, hogy fizessek, és az nekem mindig gyanús, hogy át akarnak vágni, mert úgy amúgy semmit nem csinálnak, azért meg miért fizessek? Nekem az ilyen földhözragadtan hétköznapi dolgok nem mennek, akkor se, ha épp a földhöz ragadásért folyik a process. Tehát az ilyen idiótaságokat jólelkűen mindig meghagyom emberemnek, mert ő tud hivatalul és felnőttül beszélni (legalábbis kényszerhelyzetben nálam hajlamosabb így viselkedni), nem vakarózik és vág pofákat két perc sorbanállás után, nem hullik a haja a posta említésére, nem szórja szanaszét a szükséges papírokat, nem kávézza le őket, és általában nem is felejti otthon őket, amikor nem kéne hogy otthon maradjanak. Neki biztos lebeg közben a szeme előtt az a bizonyos Távoli Cél, amiért ezt megéri végigcsinálni. Én meg nem tudok közben ilyenekre gondolni. Tehát ő beszél folyton a bankkal, az ügyvéddel, földhivatallal, neki valahogy mennek ezek a hivatalos cuccok. Én cserébe jó vagyok abban, hogy profi titkárnő módjára mindig emlékeztessem az elintézendő baromságokra, emlékezzek mogadishui URL-ekre és járólap-nevekre, és kerekre nyitott szemekkel csodáljam Hősömet a hivatalokban véghezvitt tetteiért. A match made in heaven.
2006. augusztus 9., szerda
A nyolcadik napon
Akárhogy is számolom, papírok leadásától számítva 8, azaz nyolc banki nap telt el, és szólott a telefon: részükről oké, fáradhatnék befele aláírni a szerződést. Meg vagyok hatva. Tulajdonképpen két dolog akadályoz meg abban, hogy rohanjak szignálni. Az egyik egy földhivatali papír, amire még várni kell kicsit, mert egy év nem volt elég ahhoz, hogy egy elhunyt rokont már ne tulajként tartsanak számon. Hivatalosan ennek legkésőbb hónap közepéig meg kell történnie. Ennél nagyobb bravúr lesz majd, hogy újra mindent érthetően elmeséljek apámnak és nagyanyámnak, viszonylag normális állapotban öcsém kocsijába tuszkoljam őket, és rávegyem őket arra, hogy talán írják alá a szerződést. Na majd ha ez meglesz, akkor leszek büszke magamra. És akkor papíron már tényleg birtokos leszek, és beindulhat a nagy meló. Mindenesetre a pénzünk tuti hamarabb fog elfogyni, mint a lelkesedésünk.
2006. augusztus 5., szombat
Kerítés mellé
Mi csak úgy intime, magunk közt szoktunk légvárakat építeni, ezért aztán sokan néztek is nagyot, hogy már megint milyen állatságot találtunk ki. Pedig ez valahogy kezdettől fogva ott volt a beszélgetéseinkben, a 'ha majd tanyánk lesz' szófordulatot hamarosan felváltotta a még optimistább csengésű 'amikor majd tanyánk lesz' szlogen, és ahogy minden mással csináljuk, úgy volt ez is: konkrétan sose terveztünk, aztán egyszercsak megtörtént, míg nem figyeltünk oda egy pillanatra. Amikor már felfogtam, hogy tényleg mit csinálok, eszembe jutott az egykori kedvenc trafikosbácsim, aki rögtön első találkozásunkkor azzal nyitott, hogy semmit nem szabad ám úgy kérdezni, hogy 'izéakármi nincs?' hanem hogy 'ugye van?'. Kicsit több mint két éve, növényekkel és cserepekkel a kezemben baktattam haza, és közben betértem hozzá, megszemlélte őket, és azt mondta, hogy azokat a bukszusokat ugyan kerítés mellé kell ültetni, de én még túl fiatal vagyok a házhoz. Megkérdeztem, mégis mikor leszek elég öreg hozzá. Azt mondta, Buddha-bölcsen: majd ha lesz rá pénzem. Hát nem is tudom. Ez most azt jelenti , hogy már öreg vagyok? Vagy mit? Mert pénzem most sincs rá, házam mégis lesz, úgy tűnik.