Vadonatúj alapok

Az építkezős szado-mazo pornó kedvelőinek…

Tulajdonképpen örülök, hogy a régi gépemmel együtt elfüstölt az eredetileg nyáron elkezdett poszt. Frissiben nagyon sok ottdögöljönmeg és nőjönbeazorralika volt benne finomítás nélkül és túladagolt lelki rezzenésekkel, de így fél év távlatából talán már képes vagyok kicsit enyhébb emocionális túlfűtöttséggel beszámolni a történtekről. A padló mindig padlóra tesz.

Gyors áttekintésként fussunk végig az előzményeken:

1. fázis: a homokba fektetett cementlapok felszedése utáni betonozás és padloponozás után jó ötletnek tűnt végleges burkolatként a betonfesték. Nem volt az.

2. fázis: laminált padló került a földre, ami hamarosan itt púposodott, amott kikopott, haladjunk tovább.

3. fázis: 2013-ból idézek magamtól: még kimondani is fáj, hogy laminált padló, a sznob toplistámon ennél lejjebb csak a linóleum van. De az vesse rám az első járólapot, aki 3+4 év után bírta volna még türelemmel. Soha ne mondd, hogy soha: eljött az a fázis is, mikor megadtam magam a linóleumnak. Hiába hívják luxus vinylnek, attól ez még zavarta kicsit az elveimet, de nem emiatt kellett végül mennie, három más okom is volt.

Egyrészt ennél jött ki igazán, hogy az eredeti padloponozás tényleg oly rútul lett elbaltázva, hogy vállalhatatlan és együttélhetetlen a púpok és kráterek elkendőzhetetlen jelenléte. Másrészt egy évvel korábban a frissen lerakott linó szegélyezése közben az utolsó darabka befúrásánál sikerült átfúrni a falban futó vízcsövet: lőn gejzír a konyhában, majd további hosszú hónapokig egy bazi nagy luk a falban, amire türelmesen vártam, hogy majd történik vele valami kulturált és észszerű dolog (jellemzően nem történt). Harmadrészt egy valami egész más okból történt Obi-látogatás során megállított egy járólap, aminél azonnal éreztem, hogy baj lesz, utolsó érveim is elpárologtak a hidegsége okán elutasított hidegburkolattal szemben, mert ez tetszett.

Okulva abból, hogy a kémény újraépítésére két évvel korábban hárman adtak nagyon baráti ajánlatot, majd tűntek el a semmibe (közülük egy a malteros ládámmal együtt), miközben már túl rég kerülgettem a megvásárolt anyagokat, és végül persze magunk csináltuk meg a kéményt (amiben nem a kémény felrakása, hanem a palatető kezelése jelentett nagyobb kihívást), ezúttal igyekeztem felnőttebb döntést hozni. Még mielőtt impulzívan bepakoltam volna a kocsiba a negyven tonna padlólapot, beinvitáltam a műveleti területre a falu burkolóját, akivel több-kevésbé jó viszonyt ápoltunk, hogy ugyanmá mondjon nekem árat, dátumot, anyagigényt, ám elsődlegesen ígérje meg, hogy ő akkor nekem ezt megcsinálja, mert AKKOR megveszem a lapot és társait. Nagyon szívesen fizetek a szakmunkáért, szopattam már magam eleget DIY dolgokkal, itt húztam meg a határt, hogy ez mégsem az, aminek a szőkenő egymaga nekiáll.

Dramaturgiában és realitásban otthonosan mozgó olvasók már sejthetik, hogy a mester a megbeszélt időben nyilván nem jelent meg, két nappal később sétált be lazán érdeklődve, amikorra már minden előző életem dühét is kieresztve többé-kevésbé teljesen felbontottam a konyhát egészen aljzatbetonig. Kurva nagy kalapáccsal és vízhólyagokkal a kezemben hajtottam el a kurvaannyába, akkor már tisztában voltam vele, hogy ezt bizony nekem kell megcsinálnom, új padlopontól a fugázásig bezárólag, más opció nincs, ha nem akarok még további hetekig verandára költöztetett konyhában létezni. 

Konklúzió: bármit is próbáljanak elhitetni a férfiak, a nők burkolni IS képesek egyedül, ha muszáj, és érdekes módon nem szükségszerű menet közben sok alkalommal elzarándokolni mindenféle boltokba elfelejtett anyagokért és eszközökért, mert jellemzően nem felejtődnek el már elsőre sem. Ugyanakkor egyértelműen sokat segített volna, ha úgy egy 30 kilóval nehezebb vagyok, és ha a több hétnyi kutakodás és jutyúbnézés közben még a munka előtt jut el hozzám az az információ, hogy van olyan fugakereszt, ami egyből szintbe is húzza a lapokat; illetve esetemben a csempevágóval nem volt meg igazán a kémia, szóval a kényesebb metszési műveleteket inkább emberre hagytam.

Szerintem legalább egy hármas fölét kapnék rá egy szakmunkásvizsgán, ha nagyon közelről néznék minden négyzetcentiját, mindenesetre teljesen vállalhatónak érzem. Igazán a törpe vízmű érkezése óta látom minden eddiginél jobban, mennyire indokolt volt ez a mások által dekorhóbortnak is titulálható lépés, és nem pusztán Kisvakond átfolyós jellege miatt, hanem a speciális ivási szokásai okán is...

8: Elöl deszka, hátul léc

Nagy utat tettem meg a mosogatólavórban fürdőző halott egér óta.

A konyha mindig is a leghosszabban fennmaradó tétel volt a ház belsejét érintő „meg kéne már csinálni” nevű kilométeres listán. Hét év alatt számtalan átmeneti megoldás született és használódott. Máshol ennyi idő alatt komplett városok épülnek fel, mondjuk nem négy kézzel és közelítőleg nulla forintból, de így legalább a beszámoló majdnem olyan hosszú lesz, mint maga az elkészülés…

Az alapkonyha:

Azt a fotót pont nem sikerült megtalálnom, ahol a kezdeti konyhaság ezer százalékot javult, midőn lett egy vízforraló, egy kenyérpirító és egy szendvicssütő, miközben a lavóros mosogatóba reggelre még sokszor belefagytak az úszni nem tudó egerek. De a többi állapotról azért akad pár werkfotó.

Eleinte a lavóros mosogató napközben íróasztal is volt:

Minőségi ugrás: ajtólapokból barkácsolt pult, beépített főzőlappal, ráfestett tatárbeefsteak-recepttel (a pult később mini palántázóházként végezte)

Pár éve egy Mikuláskor ennyivel közelebb kerültünk a konyhasághoz:

Lassan lettek pultok és alá váz:



Majd idejét láttuk felszedni a cementlapokat, és akkor még azt hittük, hogy a betonra a betonfesték jó ötlet lesz (nem lett)

Amint lett sütő, újra gasztronómiai magasságokat ostromolhattam:

És amikor kiderült, hogy a betonfestett padló nem járható út, újra szétszedődött minden, hogy lamináljunk. A megtévesztően konyhaszerű kinézet, a padló, a pult és egyebek ellenére az egész hozzáférhetetlenül takaríthatatlan és minden körülmények között kuplerájos kisugárzású:

2014 májusában, a hematómás mozaikcsempés stádium után állt meg mindenféle haladás (kivéve a kosz-, por-, hangya- és egérfelfejlődést), de én még közel 3 évig annak az ígéretnek a hitében éltem, hogy ember majd egyszer csak megcsinálja a bútorokhoz az alapokat, nekem csak nagyon türelmesnek és megértőnek kell lennem addig is.

Aztán ember végül benyögte, hogy ő bizony nem tud konyhát csinálni. Ebben nem az volt a baj, hogy nem tud, hanem hogy évekig erre is fölöslegesen vártam, szóval ettől úgy felszívtam magam mérgemben, hogy kijelentettem: akkor én fogom megcsinálni, úgy és olyanra, ahogy én akarom, és nem érdekel, hogy rajtam kívül bárki másnak tetszik-e.

Számos okom volt egyébként arra, hogy miért nem akarok bolti konyhát, ezek közül a legfontosabbak:

1. csak
2. nincs rá pénzem
3. a meglévő alapok minden standardból kilógnak, esélytelen passzintani hozzá bármi normál lakásba tervezett méretű dolgot
4. egyenes vonalak és derékszögek továbbra sincsenek a házban (padló, falak, gerendák vagy bármi se)
5. nem akarok komoly, felnőttes konyhát
6. nem akarok újnak kinéző bútorokat

Na most abban meggyőződésesen nagy arccal biztos voltam, hogy a fenti listához igazodva három lényeges elemet garantáltan tudok prezentálni: a.) nem felnőtt b.) nem passzentos-elvágólagos egyenes c.) nem újnak kinéző dolgokat én is össze tudok hozni. Úgyhogy elkezdtem mérni, matekozni, előszedni az ajándékba kapott kis raklapokat, színekkel játszani, dekopírfűrésszel ismerkedni és mesteri magasságokba emelni az ikea-hacker gondolkodásmódot.

Egészen röviden: vettem végül egy olcsó hálószobai háromfiókos komódot, egy még olcsóbb, sütőszekrénynek hívott valamit, amiből nekem a fiók a tűzhely alá kellett, a lapok meg a kihúzós tányértartó/csöpögtető mellé falnak, és a minimál helyeket kihasználandó még egy 20 centi széles kihúzós kosaras szekrényt. Nem kizárt, hogy a fehér country fogantyúk többe kerültek, mint a bútordarabok, és egyébként megdöbbentő, hogy a fenyő díszléceknek is milyen komoly áruk tud lenni ekkora tételben. De szerintem megérte. 

És most, hogy ez nagyjából másfél éve egyben van, a padló felszedésén gondolkodom…

Mégsem metró

Fúga mozaikra és fugára.

Eredetileg eszemben sem volt a konyhapult fölötti falfelületeket bármivel burkolni, de aztán tavaly ősszel ember paprikakrémet csinált botmixerrel.
Első körben a metrócsempére kattantunk rá – Opera megálló Somogyban, mekkora fless –, de mivel az ablakok miatt úgy tizensok helyen törik meg az egyenes, gyorsan kiszámoltunk, hogy a vágási veszteség nagyobb, mint az amúgy felhasználandó anyag az alig 3 négyzetméterre.
Hagytuk soká a francba az egészet, aztán mikor barátok girbegurba fürdőfalán szembejött a fehér, maximum mentafagyi árnyalatba hajló üvegmozaik, éreztük, hogy eldőlt végre. Akkor még csak annyit tudtunk, hogy nem egyenként kell a kétszer kettes kisbaszokat felragasztgatni. Azt nem, hogy ez nem is feltétlen igaz, és hogy a művelet minden más része tuti szopás.

1. Üvegmozaik alá extra csemperagasztó kell. Drága, de legalább nincs belőle 25 kilósnál kisebb kiszerelés.
2. Vakolatig le kell csiszolni a mészfestéket a falról.
3. Hír érkezik a barátoktól: bár náluk a hangulatfényben nem annyira látszik, de vannak benne rózsaszín(!) kockák is.

Az 5x5-ös színmintán többé-kevésbé így nézett ki

4. Maradjon inkább a paprikás fal.
5. Viszont maradt csemperagasztójuk, mert ők megvették a 25 kilót.
6. Mégis nekiállunk. A teljes konyha ismét két öt napra kiköltözik a verandára, ember csiszolás közben négyzetméterenként őszül tíz évet.
 7. A macska megint bestresszel az építkezéstől, ezt éjjel, szagosan adja tudtunkra, az ágyamban.

Pont olyan, mint egy négyszáz kilós gorilla, legalábbis ő is oda ül, ahova akar

8. Míg én matracot és ágyneműt mosok, ember gyakorlatilag vakon pakolja a falra a lapokat. Igen, a csempe színét borítja a barna csomagolópapír, ha elbasztad, csak akkor látod, mikor már úgyis mindegy. A nyilaknak látszólag semmi jelentőségük.
9. A mellékelt útmutató javasolja, hogy hívjunk kifejezetten üvegmozaikozó szakembert a feladathoz, de szerintünk úgysem tudna olyan szépeket káromkodni, mint emberem.
10. A barna csomagolót csak 48 óra múlva moshatod le a nagy műről. A nem megfelelően megragadt kiskockák ekkor kezdenek egyenként kipotyogni.

Különben szép a hangjuk leeséskor

11. Meghirdetjük a 3D-s, felnőtt verziós élő, tetrisbe oltott torpedóversenyt. A pillanatragasztó vonzereje hirtelen nagyot ugrik.
12. Kreatív reformokkal végül mind a falon maradnak, ezek után a fugázás már egyszerűbb, mint kenyeret vajazni.

Sunshine Barbie

A színtani elemzéssel viszont egy hete nem jutunk sehová. Az eredeti fehér-halkzöld (ICE!) kombinációba nem csupán rózsaszín jutott, de van ott négynapos hematóma (sárgáslila), kis hableány vádlija, valamint a my little pony csillámfaszlámába bújtatott teljes színskálája. Napszaktól, fényviszonyoktól és betekintési szögtől függően, úgyhogy normális képet se lehet róla csinálni.

Véraláfutás a bal sarokban

Hollywoodi naplemente

Fehér ez. Kis kékkel. Zöldben. De csillan.

Mázli, hogy egyébként tetszik. És még a ragasztóból is maradt, megy tovább vándorútra. Kezdődhet a meggyszezon.

Prelűd

Talán mégsem fotózok jól...

Másik fél: Be tudtátok fejezni a csempézést?
Piszke: hahhahahaha
Másik fél: Fotó?
Piszke:

Másik fél: Jól néz ki !
Piszke: ez???
Piszke: ez barna csomagolópapír
Másik fél: Nem ez a sárgásbarna a csempe, és kis apró fehérrel keretezve?

Folyó ügyeink

Vizes élvezetek falusi módra.

Ahogy emberem este a mosogató alatt fetrengett egy elrepedt cső miatt anyázva, eszembe jutott egy nyári délután, ami ugyanebben a pozitúrában találta. Akkor akut duguláselhárítás volt a program, túl voltunk már az ecetes szódabikarbónán és a vonakodó csőgörényen is, mindhiába, még durvább beavatkozásra volt szükség. Gyorsan meg is született az ötlet, hogy viszonylag erős vízsugarat tudunk varázsolni a kút, a búvárszivattyú és a húsz méter slag kombinációjával.
Kényes procedúra elé néztünk, ahol tizedmásodpercek is számítanak, ha nem akarjuk elárasztani a padlót. A konyha és kút közti távolság viszont a kanyarokat is számítva viszonylag nagy, tehát csak úgy lehetett megoldani, ha én pont jókor nyitom és zárom a vizet, az amperek útját kapcsoló híján konnektor használatával egyengetve. Mivel a kompresszor igen hangos, és ahogy említettem, a gyors reagálás életbe vágóan fontos volt, ember lelkére kötöttem, hogy nagyon hangosan mondja, mikor mit csináljak a kút takarásában.
Csak azzal nem számoltam, hogy neki nem kifejezetten erőssége a szavak adekvát megválogatása. Így esett, hogy hosszú perceken át kissé ritmustalanul, de nagyjából folyamatosan ezt ordította a mosogató alól, az erdőig hallható hangerővel, bele a kánikulai szieszta álmos csöndjébe:
DUGD BE! HÚZD KI! DUGD BE! HÚZD KI! DUGD BE! HÚZD KI! DUGD BE! HÚZD KI! DUGD BE!

Jobb illusztrációt nem találtam a történethez, mint ezt a tetris-makkot

Mindazonáltal nem hiszem, hogy a falu népét túlzottan megleptük volna. Legalábbis a falu szexológusát még azóta se szabadította ránk senki.

Betonkemény

Egy a fontos: betonozás közben is legyen kéznél mindig elég befőttes üveg.

Alig két év rákészülés után szinte váratlanul ért minket a péntek, annak a napja, hogy átpakoljuk a fürdőszobai átjárót, a konyhát és a nappalit a vendégszobába (vizuális segítség itt). Ezek után én túl sok fizikai részletben nem vettem részt, mert dolgoznom kellett sokat, meg lefektettem a Birtok epervezetékét, de nyilván nem maradtam ki az eseményekből.

Előzetes kárpótlás a további hatvan, szürke és betonos képért

Szombaton jött a Jól Bevált Csapat vakolni, és rádöbbentem, hogy most már biztos elég régóta élek itt, ha a hátam mögött elhangzó tii kőneneee sindő* fonémasort odafigyelés nélkül is tudom értelmezni és fordítani. Luktalanodott a fürdőszobai átjáró minden pontja, és közben downgrade-eltük a talajt is: cementlapos padlóból földpadlósat csináltunk,

Nagy felbontású nappali

már csak a tevekaravánok és a strandtörölközők hiányoztak a képből.

Sértett sivatagi cica

A konyhát lapra szereltük

Az utolsó szósz jogán még csináltam egy pudingot

és kiköltöztettük a pajtába.

Palacsintasütés közben derült ki, hogy nem teljesen vízszintes

Vasárnap elindult az Ároktalanítási Hadművelet is, és mikor már épp csak egy keskeny betonozatlan csík maradt, szólt SzembeJuli, hogy megfőztek több tonna céklát, szívesen ad át belőle, de azt még akkor most kéne eltenni. Tehát félig a talaj fölött lebegve gyorsan kimenekítettem néhány dunsztost, ecetet és fűszereket a spájzból, és mivel úgyis annyira ráértem és minden körülmény ideális volt, bemásztam a hálószoba ablakán egy lavór főtt céklával, hogy szépen befőttesbe savanyítsam őket a fürdő frissen vakolt falai között, praktikusan a mosógép tetején. Az közben eszembe se jutott, hogy ráadásul én még sose csináltam semmilyen savanyúságot.

A felszedett cementlapok sorsáról még nem döntöttünk

Itt már a fürdőből kifelé nem vezetett út

A kémény is újjászületett

Kora délutánra elterült az összes beton, elzárva ezzel a hozzáférést vendégszobához és spájzhoz is, és mivel nem akartuk zavarni a kötögetésben, gyorsan elhaladtunk a Városba festéket venni. Mert ugyan se időnk, se energiánk, de hát most logikus a meszelést is megejteni.
A festékplázában aztán komoly dilemmázás vitte el majdnem egy óránkat, mert mindenféle telített és élénk színű festékekbe botlottunk, embernek pedig eszébe jutott, hogy milyen jól nézne ki, ha a fehér falak közt a nappaliban a szinte vadonatújra vakolt kémény húdevörös lenne. Az igazi tipródás és röhögés innen indult, mert bármilyen szép és erős is egy szín, én akkor is a betűket látom meg először, és nagyon nehéz volt eldöntenem, hogy a fűszeres jakvaj, a hajnali áhítat vagy a rejtőző leguán-e a legjobb név egy színárnyalatnak (listás volt még a shaolin köpeny, a távoli vitorla és az ébredő rét is). A kérdésre egy hónap múlva visszatérünk, a betonfestés idején, egyelőre csak a (szerintem falusi pirkadat fantázianevű) vadfehér mészfestékkel tértünk haza.
Szépen bemásztunk a hálóablakon, előtte megnyugtattuk a totál stresszes cicát és kutyát, hogy csak egyet kell kint aludniuk (a macska máskor bezzeg önként tölti házon kívül az éjszakákat), és akkor jött a britántól a mail, hogy neki épp most, este tízkor lenne szüksége két hagymára meg a botmixeremre. A hétvége során nem először merült fel bennem, hogy a megőrülés igazán kellemes megoldás lenne minden bajomra, de ennél a pontnál már a céklákkal is szívesen cseréltem volna.
(unatkozókat és az olvasók unatkozó ismerőseit felkérem, hogy ráérő idejüket erre az URL-re utalják át nekem, köszönöm, és akkor hamarosan folytatom fehér falakkal és elektropölékkel)
*(Tibi, kőne nekem egy sindő === Kedves Tibor kolléga, szükségem lenne egy zsindelyre (deszka, esetleg cserépdarab) az élek vakolásához)

Rakott krumpli

Nem kell aggódni, nem leszek gasztroblog.

Az úgy indult, hogy kitaláltam mára a rakott krumplit, és embert átküldtem Szembéékhez tojásért. Jön vissza, hogy SzembeJulinak is megtetszett az ötlet, de mire munkából hazaér, már mindig késő nekiállni, mi lenne, ha dupla adagot csinálnék? Mondom, semmi gond, a dupla adag nem dupla meló, szóltam a británnak is, hogy halassza holnapra az indiai lencselevest, 4 körül kaja.
Megfőztem a krumplit, a tojást, előszedtem a két tálat, de a főtt tojások egyike szaglott. Hogy fel ne bomoljon a kényes tojás-krumpli-kolbász-egyensúly, inkább az utolsó két tojást is odatettem főzni. A tökéletes tojásmennyiséggel felszerelkezve aztán kábé félútig jutottam a rakásban, amikor nagyon gyanús kezdett lenni, hogy ennyi krumpli biz mégsem lesz elég. Közelített közben a határidő is, éhes hordák meg ritkán türelmesek, de más megoldás híján bátran feltettem még három krumplit főni. Kis idő múlva a hangok hiányára figyeltem fel, meg a moccanatlan vízfelszínre.
Igen, kifogyott a gáz. Addigra viszont már úgyis majdnem teljesen megfőtt a második adag krumpli, gondoltam sebaj, a maradék munkát majd elvégzi a sütő. Be is pakoltam hát, mint aki jól végezte dolgát, és akkor elment az áram. Ennyit arról, hogy ez a világ legegyszerűbb kajája.
Igazán szép lett volna a sztorit azzal megkoronázni, hogy a végén oda is égetem az egészet, de az már tényleg nem lett volna hihető, másrészt meg ne akarjátok megtudni, milyenek a körülöttem élő férfiak, amikor éhesek. Viszont ha már témánál vagyunk, akkor megmutatom a krumpliföldünk jelenlegi állapotát.

Előtérben lilahagyma, krumpli jobbra meg hátul, mögötte lucernacsík, majd kukoricás

Szalmakrumpli... bocs. Viszont aki még nem nézte meg Ruth nénit, az sürgősen tegye meg.

Állandóan átmeneti

Továbbá átmenetileg állandó. Közkívánatra végre: a konyha.

Kis lépésekkel és szép lassan, de nagy utat tettünk meg a mosogatólavórban fürdőző halott egér óta, viszont nem az volt a kezdet, és odébb még a vég, úgyhogy a hálószobához hasonlóan ismét sokfotós, kronológiailag nagyjából rendezett beszámoló jön (és legyetek szívesek nagyon értékelni ezt a tettet, mert a fotók összegereblyézése majdnem ugyanannyi ideig tartott, mint az, hogy a konyha elérte a jelenlegi állapotát).
Azokat a részeket nagyvonalúan kihagyom, mikor a konyhát egy kenyérpirító, egy lavór és egy vízforraló jelentette (kb. 3 év). Azt az időszakot is, amikor egy plusz szendvicssütő és egy ajándékba kapott üvegajtós italhűtő birtokában már-már Michelin-csillagossá váltak a körülmények, ezeket a fantáziátokra bízom. Az átmenetiség természetesen már ekkor is állandósult jelző volt, mert az így összeállt (és egy rajztáblával kiegészített) konyhasziget mindig oda költözött, ahol a legkevésbé volt a munkálatok útjában.

Az első képen a nagyjából eredeti állapot látszik, így nézett ki tavaly novemberig, bár itt már az ablakcsere előkészületei látszanak.

Hengerelt fal, kétszárnyú bejárati ajtó, kockás ablak. A retró csillár ingyen elvihető (vagy cementre cserélhető)

A tálaló szintén őslakos a Birtokon, jelenleg kettőbe szedve várja a felújítást (bár arról fogalmunk sincs, hova kerülhetne később)

Mindkét képen jól látszik, hogy a veranda felé, a bejárat mellett eredetileg teli fal volt

Hagyományosan itt is nádlapokkal és vakolattal borították a gerendás deszkafödémet, patkánymúmiás szigeteléssel a két réteg között.

De mi természetesen nem hagyhattuk annyiban a dolgot.

Tavaly nyár elején, mikor végleg idecuccoltunk, jött az egyes számú átmeneti konyha, a palántaneveldeként már megismert, ajtókból és egyebekből tákolt átmeneti konyhapulttal.

A végleges konyhapult beépüléséig ez az asztal is legalább öt különböző helyen állt a házban, de innen kezdve már volt rendes tűzhely, gázpalackkal.

És akkor végül tavaly novemberre alakult úgy időnk-pénzünk-kedvünk, hogy kicseréljük a szívemnek kedves, de szigetelésileg komoly hátrányokkal bíró, osztott ablakokat. Ugyanez a sors várt a kétszárnyú bejárati ajtóra is, amivel amúgy alig volt baj. Alul-felül tényleg csak a nagyobb szelek fütyültek be, mindkét szárnyat elég volt olyankor kitárni, ha a kezünkben egy bögrénél nagyobb tárgy volt, és kinyitni meg bezárni se tartott soha öt percnél tovább, amennyiben talppal is rásegítettünk. De egyébként tényleg szerettem.
A három ablakra és a bejárati ajtóra két asztalostól kértünk árajánlatot. Az olcsóbb majdnem négyszázzal, a drágább alig ötszázzal kezdte a licitet, úgyhogy mi inkább (ekkor először, de nem utoljára) elzarándokoltunk a csodálatos ajtóboltba, ahol használt házakat árulnak darabokban (innen lett az öntöttvas kályha is, meg később még pár kincs). És NAGYON sokat tudtunk ezzel a manőverrel megtakarítani.

Kép a bejárat felől, szemben a spájzajtó. A mesés hangulatú farönköket sajnos nem építhettük be, viszont lett egy plusz ablak a veranda felé.

Röpke két héttel később SzembeGyuri és sógora szépre vakolták az egészet. Addigra az is kiderült, hogy a verandára nyíló ablak beépítés előtt volt utoljára nyitható, menet közben beesett valami izé a másik izébe, ami miatt többé nem. Ennyit arról, hogy majd főzés közben nyitott ablakon át tudok a verandán henyélő vendégsereggel beszélgetni. Na jó, eredetileg az se volt terv, hogy három teljesen különböző méretű és alkatú ablakunk legyen.

Drámai vörös drapéria mint porfogó függöny, érintésvédelmileg kifogásolható, izgalmasan pozicionált függő kapcsolóval.

Ezek után ember nekiállhatott a majdnem végleges konyha elkészítésének, de voltak hátráltató tényezők.

A Mikulás minden erőfeszítése ellenére csak ennyit tudott összehozni, ráadásul a konyhapult-szállítmány is hiányos volt.

Aztán tavasztájt valahogy hirtelen és észrevétlen már nagyon kezdett konyhára hasonlítani az egész (miközben ember saját kárán és 2-3 tubus árán megtanulta, hogy 20 fok alatt nem lehet ám csak úgy lendületből sziloplasztozni, meleg vízbe kell előbb tenni a cuccot), az átmeneti pult meg a kertbe vándorolt.

Csak az utca felé néző ablakra került függöny, mert azért mégse nézze végig egy buszmegállónyi ember, ahogy reggel kómásan kávét főzök...

A legnagyobb értetlenkedést a környéken az váltotta ki, hogy a sütő miért nem a tűzhely alá került. Hát mert nem úgy akartuk.

Beépített bio-mosogatógépünk már van. Főkutya a parancsnoki hídon, szemmel tartja a felségterületét.

Majd egyszer lesznek a pult alatt körben szekrényajtók, belül polcokkal, kihúzható-eltolható ezzel-azzal, de ennek előfeltétele, hogy felbontsuk a padlóról a cementlapokat a konyhában és a folytatólagos nappaliban, és egységes szintre hozva a két helyiségrészt betonaljzat készüljön legalább. Most a kivágott falrész csíkjában konkrétan földpadló van, így tulajdonképpen hiába is takarítok. Viszont a konyha falait most már tényleg meszelhetjük, és ki kéne találnom, hogy milyen árnyalatú kopottas színt kapjanak az ablakkeretek, a spájzajtó és a bejárat.
A plafon újradeszkázása is majdnem teljes kész már, a réstömítések híján. Ez nem csak esztétikai szempontból volt fontos, hanem az (egyik) egér-útvonal eltorlaszolása miatt is (a függőleges, simára vakolt falon gond nélkül bouldereznek).

A dekorációs részletek kidolgozását az egyik ablakpárkánnyal kezdtük: a balatoni metlachi-padlós gyerekkor iránti nosztalgiából ez a szakasz mozaikos lett

Felső szekrények nem lesznek, egyrészt mert nincs túl sok falfelület hozzá, másrészt én bármit képes vagyok lefejelni, ami fejmagasságban van. Ellenben az edényszárító majd a falra kerül a sarokban, és alá a pultra mennek a csöpögést hasznosítani képes fűszernövények.
Közben pedig szép alattomban kezdjük a nappali felé is belopni a változásokat: az átjáróba tett étkező/dolgozóasztal eddig elég sötét volt, de aztán ember talált és gyalult egy nagyon szép szál régi deszkát. Tessék köré képzelni két oldalra a szintbe vakolt és fehérre meszelt falat...

Balra a spájzajtó, jobbra az utcai szoba (vendégszoba) ajtaja, hátam mögött a bejárat.

(mellesleg ez a 200. bejegyzés, most vettem észre)

Próbacseresznye

Cseresznyénk nincs, de szerencsénk van, tehát cseresznyénk is van. Bőven.

A napsugaras helyzet az, hogy a britán egyedül nem bír el a több mázsát termő fájával, a SzembeCsalád meg nem kifejezetten gyümölcsrajongó, úgyhogy innen is, onnan is korlátlan szedési opciót kaptunk. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az elmúlt hetem fára és létrára mászással meg cseresznyemagozással telt, ez utóbbi kapcsán divatba hoztam a lilás szegélyű körmöket, és közben fejben kifejlesztettem a nyelvvel lapozható e-bookokat (a mindkét kezet lefoglaló magozás közben biztos jó ötlet a hangoskönyv, csak én nem tudok felolvasott szövegre figyelni, emiatt aztán a hangvezérelt lapozás is csak később jutott eszembe mint lehetőség). A Cseresnyéskert olvasgatása helyett tehát magozás közben töprenghettem eleget azon, hogy miután több tálnyit megettem csak úgy, mi történjék a maradék több vödörnyivel.

Ha érdekel a recept is

Így lett háromszor a héten cseresznyés pite, lett sima cseresznyelekvár, gyömbéres cseresznyelekvár, magozott és magozatlan szódás befőtt, és még napon aszalt cseresznye is. A pitéről mindannyiszor gyorsan megállapítható volt a sikeressége, a többié majd hónapok múlva kiderül. Közben pedig erősen érik a meggy, csak az vigasztal, hogy legalább a ribizlit nem (így) kell magozni.

Pimp my sparhelt

Barbecue falun, praktikus szükségmegoldásokkal

Megénekeltem már sokszor a kedvenc sparheltünk kalandjait, aki a telet végül a verandán vészelte át, hogy legalább pszichésen meleget csináljon kint is. Tavaszra biztos lett, hogy a házba már nem fog visszakerülni, de barbecue-sütőként már egész jól elterveztük a további életét. Viszont amilyen bazi nehéz, nem volt kedvünk átcipelni a máshová hordott domb helyére – ahol egyébként rendes kerti sütöde lesz majd –, de közben az eddigi téglás tűzrakót meg felszámoltuk, mert mindig felgyújtotta a körtefát, szóval amikor sürgősen kellett valami kinti tűzrakós megfejtés, akkor felébresztettük a sparheltet téli álmából. Legyen nekünk szabadtéri, tető alatti sütőnk a veranda végében, esős napokra.
Első – sufnituningnál alapvető – lépésként előkerült a flex: ember kivágott a tűzhely belsejéből egy kis ezt-azt, körberakta a megfelelő helyeken téglával, és miután a fizikához olyan sokat ő sem ért, feltette a kanyarkürtőt is, aztán begyújtott. Alul, persze, ahol egyébként is szokás, mondván, majd onnan előmelegítődik az eszköz. Nem nagyon alakult a történet, úgyhogy a britán szomszéd áthozott egy kis tűzgyújtó folyadékot. Ilyen szép lángot, mint amilyen a kürtőből jött, még kipufogóból sem láttam soha. De sütős tüzünk ettől még nem lett. Végül egy órácskányi ráolvasás és tűztánc segítségével sikerült a parázscsiholás, de legalább megállapítottuk, hogy pár szelelő lyuk kell majd a stratégiailag fontos helyekre, és jó lesz az úgy. A kürtő meg marad dezájnnak.

Háttérben az áthordott domb, és pont a gerendától kitakarva a majdani tűzrakóhely a malacóltól és a szilvafától jobbra

Ma pedig Joséék meglátogattak minket, sok bepácolt hús társaságában. Miután a három férfiember mindegyike Rendkívül Rutinos Tűzgyújtónak vallotta magát, mi hárman fehérnépek nagyon nyugodtan álltunk neki a kétféle saláta, a citromkrém és a cseresznyés pite elkészítésének, tapasztalatból tudván, hogy mi úgyis előbb leszünk kész, mint a tűz, meg rajta a húsok. A férfiaknak végül kevéssé hagyományos eszközöket is be kellett vetniük, hogy ne maradjanak szégyenben. A kérdés az, hogy ha már így bevált, maradjon-e ez a metódus, vagy tényleg ideje inkább megoldani a szelelést?

Ma

Tündéritató

Mértékkel főzés

Virágmintás a kanna is

Új szerelmem, a korallberkenye