2020. július 8., szerda

Privát Brexit


Az angol múltidő problémái.

A jó britán szomszéd mire végre elrendezte a több országon átívelő nyugdíjas ügyeit, és még egy mesébe illő, váratlan örökség is rázuhant (na jó, azzal is kellett küzdeni pár hónapot), fogta magát, és ahelyett, hogy nyakába vette volna a világot, magára vett egy csúf kórságot.
A magyar egészségügy bugyrait sokan, sokszor megénekelték, én csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy egyáltalán nem volt vicces, mikor nyelvi akadályokra hivatkozva nekem kellett végül közölnöm vele a tartós tej vásárlására vonatkozó ellenjavallatokat.
Hihetetlenül gyorsan, de barátok körében, békésen lépett le végül egy tavaszi napon.
Igazi angol módon tudott valódi pain in the ass lenni, de hát mégiscsak a mi británunk, rengeteg idióta közös sztori gyűlt össze tíz év alatt, számtalan naponta használt kifejezés és szófordulat tőle származik. Szóval még mindig elég nehéz múlt időben beszélni róla. Bár ha hivatalosan nézzük, nem is kéne.
Világéletében harcban állt a mindenféle hivatalokkal, szóval most bárhol is van, biztosan nagyon röhög azon, hogy egy válási papír hiánya miatt várhatóan még a következő 1-1,5 évben nem lesz hivatalos, papíros halott.
So long, and thanks for all the fish.

2020. július 1., szerda

Én meg közben hogy vagyok


Hát jó, akkor személyeskedjünk-komolykodjunk kicsit hosszabban.

Őszintén meglepett Sopeka kommentben feltett kérdése - eszembe juttatta, hogy ezt valahogy ritkán szokták megkérdezni tőlem. Mármint igaziból. Közben pedig nem nagyon zavar ez, mert magamban talán az egészségesnél is gyakrabban lekövetem, hogy mi van velem és hogy is vagyok, szóval szerencsére nem kellenek kérdések ahhoz, hogy utánagondoljak, épp mocsaras vagy mézmocsaras-e a lelkem, kis léptékben és nagy horizontban hogy állok. Ezzel együtt összefoglalni mégsem könnyű, hogy mi is van velem.

Aztán erről jutott eszembe az is, hogy szinte napra pontosan 10 éve költöztünk a Birtokra. Továbbra is úgy gondolom, hogy életem legjobb döntése volt. A regényes-drámai elvárások mentén most jól hallhatóan fel kéne sóhajtanom, hogy hejj, mit tudtam én még akkor, meg hufnágelpisti, és mennyire más ember voltam, mint most. De nem, az alapok nem változtak, talán csak egyszerre sarkosabb és csiszoltabb verziója vagyok a tíz évvel ezelőtti énemnek. Sóhaj elmarad.

A tavalyi év láthatatlan fordulópont volt bennem, úgy volt nagyon jó év, hogy objektíven szemlélve senki nem állítaná ezt róla. De akkor értem meg arra, hogy igazán értékelni és szeretni tudjam a külső és belső küzdelmeket, a sötét(ebb) dolgokkal való szembesüléseket, csomó mindent, amiket a felszín alatt is már jó ideje kapargattam de éreztem róluk, hogy van még hova lemerülni. Kemény volt, közben felszabadító és vicces, és persze véget nem érő. A lazából is mindig van hova lazulni, a határokat mindig felül kell vizsgálni. Bizonyos szinten rendezettebbé váltam, más szinten még jobban hagyom szabadon dúlni a (látszólagos) káoszt. A hülyékhez és hülyeségekhez egyre kevesebb türelmem van, más dolgokhoz egyre több. Értelem helyett egyre gyakrabban érzésből értek meg dolgokat, helyzeteket, embereket - általában akkor, amikor már nem is akarom megérteni ezeket. Összefoglalva: hótt általános sztori ebben az életkorban, ezen a kontinensen.

Untitled

Visszakanyarodva az ideköltözéshez: gondolkodás nélküli, agyatlan bizonyosság mozgatott akkor. És mostanában ugyanerre az érzésre várok, de azt sem tudom, mivel kapcsolatban. Az is lehet, hogy már zajlik is az, ami egy újabb ilyenhez vezet, de ha nem, az se baj, erre ráérek. Csúnya leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy életcélt keresek, vagy utolért a harmadik midlife crisis. Mozgatnak új dolgok, teszem a régi dolgokat, és érzem, hogy van még ebben több - majd kigömbölödi magát, hagyom, hadd alakuljon a háttérben. Szóval céltalanságról vagy krízisről szó sincs, inkább olyan, mint mikor legszívesebben az összes virágot hazavinnéd a kertészetből, de tudod, hogy nincs mindegyiknek hely és nem is mindegyik érezné jól magát a kertedben. Ja és kurva sok kertészet van.

Fizikai síkon az egyik legnagyobb történés velem mostanában, hogy elkezdtem vezetni. Ezer éve van jogosítványom, csak autó kormánya közelébe nemigen mentem. Ha nagy néha mégis tudtam, hogy akár csak 10 kilométert vezetnem kell majd (és közben ne feledjük a forgalmatlan vidéki utak és a bárhová parkolási lehetőségek mindent nevetségesen leegyszerűsítő kombinációját se, csak hogy igazán átérezd az irracionalitást), előtte két napig görcsben voltam, és nem hittem el, hogy ez valaha elmúlhat. Aztán ez is kidolgozódott. Tényleg minden fejben dől el. (Persze a kocsi hátuljára ragasztott, Medve által rajzolt T (mint Tánti) betű is ad némi mágikus védelmet.)

Ami nem változik, az a tanulási mohóság: néhány dologtól eltekintve a fókuszok és a témák továbbra is inkább széltében nőnek, mint mélységben, gyakran magamat is meglepem, mennyi hülyeséget tudok, nem tudva honnan és miért. Idén kiemelkedően a dísznövények kerültek tanulási középpontba, de hát ezt is tudtam már pár éve, hogy eljön egyszer ez a pont. Most pedig agyonboldogítanak ezek a kusza színes izék, szeretem, hogy tudom a nevüket és a hóbortjaikat, szeretem, hogy naponta látom rajtuk a változásokat, szeretem, hogy többségüket már akkor ismertem, mikor még mag volt.

Mik is vannak még?

Gondolkodom egy ideje még egy kutyán, de egyelőre nem bukkant fel az igazi (hogy a kerítés és kapu hiányáról mint visszatartó realitásról ne is beszéljünk. Látszólag persze van kerítés meg kapu, de funkcionálisan nincs).
Sikeresen felnevelődött és kirepült egy fészekalj rozsdafarkú és egy fészekalj fecske. Macskadrámák és fészekrablók nélkül. Egymástól mindössze két gerenda távolságra építkeztek, és hosszú hetekig nagyon kellett ügyelni, hogy a veranda melyik pontjára ülsz le, de simán megérte.
Újabb grandiózus terveim vannak kerttel, veteménnyel és az omladozó pajtával kapcsolatban, egyelőre az a rész zajlik, ahol a fantázia és a lelkesedés elég, és még nem kell hozzá sok pénz vagy sok ember. Közben megtanultam értékelni az apró lépések fontosságát is, nem bosszant fel, ha 3 napig festek egy ablakkeretet. Az felbosszant, hogy hónapok óta nem jövök rá, hogy az egyik kvantumracka hol a francban tud naponta többször is távozni a karámból. Bálákkal már nem mi dolgozunk, csak annyit, hogy legyen elég a saját jószágoknak, de bodzaszörp idén is ipari mennyiségben készült. Kicsit ki vagyok akadva, hogy már július van. Asszem tényleg csak egyetlen pont van, ami mindig hiányozni fog: továbbra sincs tenger a kertem végében.

Szóval köszi a kérdést, mindennel együtt és mindenek ellenére tök jól vagyok, megyek meggylekvárt főzni.


2020. június 24., szerda

Kivirágos virradatig


Magam se gondoltam, hogy ennyire komolyan gondoltam.

Mármint a Birtok idei felvirágoztatását. De mivel egyfolytában megbízhatóan fertőző közegben maradtam (köszi L. és M.), továbbá mivel az autóvezetést sem érdemes csak úgy a vakvilágba gyakorolni, kell valami cél, és hát a közeltávoli környéki kertészetek elég jó célnak tűntek, végül így alakult.
Izé, a végül az nyilván nem igaz, jelenleg van ez, a folytatásban pedig bármi megeshet.
Kerti képek, a teljességre képtelenül.

A petúniák igazán jól sikerültek idén: a csupa feketéből fogott magok szanaszét keresztezték magukat, és mindenféle szín lett, mindenféle mintával. Ez a két tő tényleg csak véletlenül fekete.


Untitled

Ők is egy magból valók:

Untitled

A gót stílusnál időzzünk még egy kicsit: giga fekete liliomok nőttek a véletlenül vásárolt hagymákból:

Untitled

A véletlengumó-sorozat másik kedvence a a barackszínűnek ígért és tényleg barackszínű begónia:

Untitled

Untitled


Az átteleltetett tavalyi, illetve idén magról vetett vaníliavirágokra azóta vagyok különösen büszke, mióta a kertészetben megtudtam, hogy náluk azért nagyon virágosak már picin ezek a vaníliák, mert valami speciális dugványként rendelik őket egy másik univerzumból:

Untitled

A maratonista szekcióban szokás szerint indul a szokásos hajnalka, egyelőre csak térdig ér, de már virágzik. Idán felzárkózott mellé két versenyző: a feketeszemnek szerintem gyorsabban és magasabbra kéne már szaladnia, de nem rossz...

Untitled

A serleglonc már kölyökkorában nagyon magasra tört, jelenleg úgy 5 méteren állhat a legmagasabb indája, de ennél fontosabb, hogy alattomban elkezdett virágokat hozni. Amik majd fokozatosan belilulnak, egyfajta inverz hematómaként:

Untitled

Untitled

Azt hiszem, az egész virágmizéria elindítója az egyiptomi csillagcsokor volt, amit tavaly a pálinkafőzdében fedeztem fel (ne kérdezz),  azóta kemény, folyamatos munkával kutattam, és most sikerült beszereznem belőle kettőt.

Untitled

Untitled

Érés előtt áll a perui földicseresznye, ennek mexikói kisparadicsom testvérét is be kell jövőre szereznem:

Untitled

A már említett mesebeli kertészetben is jártam újra, ott lettek újabb szerelmeim, mint például a dohánygyökér:

Untitled

és a japán mirtusz:

Untitled

Untitled


Azt hittem, a cseppecskéből csak sima virágosaim vannak, de nem, van köztük becsavarodott is:

Untitled

A méhbalzsamot (bergamott) egy másik kertésztől kaptam, aki teljesen más fajnak mondta, de L. beazonosította nekem:
Untitled

A sétányrózsa szuperképessége, hogy színváltós:

Untitled

A verbénát simán csak szeretem:
Untitled

A tölcsérjázmin meg elvileg érzékeny növény, de megbeszéltem vele, hogy nálam nincs helye az érzékenykedésnek, és azóta is jól tartja magát, tényleg ilyen extrém-Barbie színe van:

Untitled

Ezt meg csak azért, hogy bizonyítsam: néha kimozdulok a kertből:

Untitled


Na most aki kicsit is ért a növényekhez, az észrevehette, milyen parádésan szopatom magam ösztönösen: a fenti virágok jelentős része nem bírja a fagyot, tehát télre megfelelő odút kell biztosítani nekik - szóval már elkezdtem nézegetni a gurítható polcokat, mert ki van zárva, hogy majd tavasszal minden áldott nap egyenként hordozom őket ki-be, amíg a friss levegőhöz szoknak.







2020. június 1., hétfő

Megnézett


Szerintem másokkal is megesett már, hogy rókázás miatt késtek valahonnan.

Jó néhány éve már, hogy SzembeJuli egy ártatlan mondata beépült a mindennapjainkba, miszerint a legrosszabb, ami történhet bármely helyzetben (bár ő akkor az éjszakai kerti függőágyas alvás kapcsán gondolta tényleg komoly veszélyforrásnak), hogy megnéz a róka.
Majd a minap egy szokatlanul nyugodtan induló reggelen arra léptem ki a kertbe, kezemben az első kávémmal, hogy néz a róka, nem is túl távolról. A rókát már első kávé előtt is felismerem, nem ujjongtam, hogy a kertemben nézelődik, de csirkék híján nem is dúlt fel kifejezetten a látvány.
Azt viszont még a szürreális mindennapjaim fátylán át sem éreztem teljesen normálisnak, hogy a róka kettőt kávézzon velem úgy, hogy a másodiknál ő is a verandámon ül. Főleg, hogy csorog is közben a nyála, és valószínű nem a kávémat irigyli.

Untitled

Ő egy illusztrációs útszéli róka, aki teljesen jó helyen van

Alapvetően az erőszakmentes kommunikáció híve vagyok, de a szép szóra nem távozott, muszáj volt vadászhoz fordulni a szakmai kérdéssel, mivel szegényes rókaetológiai tapasztalatom szerint nem teasüteményre várt ily veszett türelemmel, de hát mit tudhatom én. Már ekkor is bőven késésben voltam valahonnan, de közben annak örültem nagyon, hogy Vakond hajnalban elhagyta a lakot egyéb professzionális teendői miatt, a makkák meg csukott ajtó mögött voltak a ház és plédfészkek biztonságában.
A fővadőr hamar érkezett, profi módon először fegyverzet nélkül mérte fel a terepet és az elmeállapotomat. Megállapodtunk, hogy a szűkebb kertből időközben eltűnt ravaszdi (ő hívta így) felnőtt méretű volt, vélhetően Válium-fogyasztó, és jó eséllyel nem egy elméleti fészekalj számára volt kajaszerző portyán, kivéve ha a teljes láthatatlan vörös család koffeinfüggő. A következő körre a vadász már flintát ragadott, és határozott léptekkel indult a bozótosba (és igen, ehhez a belterületi akcióhoz a hétvégi kora reggeli órán engedélyt kellett kérni a polgitól).
Igyekeztem a két lövésre úgy gondolni, hogy szegény beteg rókának is jobb így, meg a környék mindenféle jószágainak is, de ettől még nem esett jól, főleg a kisrókás kalandom után. Az utómunkálatok sokkal tovább tartottak, mint a valódi akció, már hosszas gyászmisét és sminkelést is vizionáltam Szembéékkel együtt várakozva. Mint utóbb megtudtam, az sokkal jobb szcenárió lett volna annál, mint ami valóban történni szokott ilyenkor (a részletek ismertetése nélkül: laborokat és papírmunkákat érintő gyalázatok).
Ami rettentően meglepett: a vadász megköszönte, hogy szóltunk.
Ami egyértelmű: ilyen sztorit bármikor bárhol elfogadnak késési indokként.
Most már csak azt nem tudom eldönteni, jó vagy nem jó az, ha tudom, hogy a szertehagyott veszett DNS-ek meddig és hogyan fertőzhetnek...

2020. április 10., péntek

A higiéniáról

Garantáltan fertőtlenítőmentes poszt.

Akinek van kutyája, tudja, akinek nincs, az majd most megtudja, hogy az ebek általában tiszta állatok, esetenként kifejezetten kényesek a higiéniára, ám sajnálatosan és érthetetlenül gusztustalan vonzalom fűzi őket a bűzlő dolgokhoz. Minél penetránsabb, annál boldogabbak tőle, önkívületi mámorban fetrengenek bele a teveszartól az oszladó rókáig bármibe, és még ennyi év után sem tudtam eldönteni, hogy a beledörgölőzés vagy a megrágcsálás a rosszabb. Főkutyát is fürdettem paradicsomlében nem egyszer, Vakond miatt is autóztunk már ütközésig letekert ablakokkal a januári hidegben. Ennek fényében kissé értetlenül állok a minapi eset előtt.

Vakond labradorféle, azaz szeret tárgyakkal babrálni, tehát mindig ügyel rá, hogy valami játék, labda vagy legalább egy bot legyen a szájában mászkálás közben is. És természetesen amikor rájön a szükség, a bozótba is labdás szájjal indul (ne értetlenkedj, te is viszed magaddal a telefonodat a vécére). Dolga végeztével legutóbb labda nélkül jött ki. Hozd a labdát - szólt a kérés, amire fordult is egyet, de ismét labdátlanul jelent meg. Ilyenkor ugye az ember elindul segíteni, hátha kell a művelethez a befordítható hüvelykujj, csak nem hagyjuk szegény jószágot labdamentes frusztrációban.

Vakond orral mutatta a labda pozícióját. Az tökéletesen megközelíthető és elérhető volt. Az egyetlen szépséghibája némi frissen rákerült anyag volt. És a kutya képes volt kivárni, hogy a humán rabszolga összeszedje a véletlenül eltalált játékszert...
Sejthető, hogy a borzfészekbe és egyebekbe törülközés lényege valamiféle ősi álcázási törekvés lehet, és hát Rambo sem önnön arcszínének megfelelő árnyalatú púderrel próbált mimikrizni a kocsikenőcs helyett, szóval stratégiailag érthető (egyben fürdetési szempontból végtelenül megnyugtató), hogy a kutya legalább a saját szagba fetrengésre nem érez késztetést, de ez a kifejezetten finnyás hozzáállás akkor is elgondolkodtató.


Érzem, hogy ha meg tudnám fejteni a dolog logikáját, akkor a riasztószerekhez hasonlóan egész megbízható eszköz lehetne a kezemben a döglött halba hempergés ellen is, de egyelőre csak odáig jutottam, hogy bazi macerás lenne egész erdőket a kutya saját szagával bepermetezni séta előtt.

Untitled

2020. április 9., csütörtök

Kertkör


Pontosan február első napja óta viszket a tenyerem.

Aznap verőfény, hétág és meleg zajlott, ám rútúl színtelen és kopár képet mutatott a kert ahhoz képest, hogy szerintem tavasz volt. Úgyhogy színterápiás céllal életemben először vettem egy primulát, amiről számomra most derült ki, hogy ezt hívják kankalinnak (mondtam én, hogy a virágosokkal nem annyira közeli a viszonyom. Még.)

Untitled

Ha jól viselkednek, majd kiültetni se felejtem el őket, hogy jövőre automatikusan nyíljanak

Hiába jött még utána zegernye, engem már nem lehetett megállítani és türelemre inteni, az ablakpárkányon kezdtem a garázdálkodást, aztán az első adandó alkalommal beköltöztettem a palántákat a melegházba (majd után még, ha jól számolom, összesen 3-szor költöztettem vissza őket a házba, váratlan éjszakai fagyok miatt, de mindegy is, dolgoztam én már fölöslegesen sokkal többet ennél sokkal kevésbé fontos ügyekben).

Most meg aztán már annyira tavasz van, hogy szerintem réges rég mindenhol minden virágnak színpompállnia kéne, emiatt aztán további csalásokat követtem el (azaz Kertészetben Vásároltam Virágot).

Untitled


Mert idén is csak fekete petúniát vetettem, kellett valami más szín is



Untitled

Pompon százszorszép


Untitled



Kétnyári virágot magról vetni - na annyit nem ér, inkább megveszem

Mindeközben a melegházban (ami automatikus időtorzító rendszerrel van szerelve, a bent töltött 5 percekről sokszor derül ki, hogy valójában egy órák) zöldülnek a sarjak, sarjadnak a zöldek, változó tempóban.

Untitled


A leendő fekete petúniák, egy részük már a szabadban edzőtáborozik



Untitled


Fogalmam sincs, miért vetettem ennyi díszcsalánt, de valamire biztos jó lesz




Untitled

Vaníliavirág: tavaly véletlenül estem vele szerelembe, magról viszont elég lassan nő (nem, nem vagyok türelmetlen)


Untitled


Törpe és kúszó sarkantyúka: szerintem ezen a pontot totál ugyanúgy néznek ki

Életemben először virághagymákat is vásároltam. Eskü, hogy eszemben sem volt, sőt, kifejezetten nem akartam hagymásokkal foglalkozni, okulva abból, hogy az évek során a kertben random pozicionálással föld alá került úgy 20-30 tulipánhagyma, aminek következtében tulipánlotótt is indíthatnék, mert minden évben mindig máshol, de szinte mindig csak kettő virágosodik meg.

Untitled


Az Egyik

A vásárolt hagymákkal nagyon jól bántam (azaz nem feledkeztem el kompletten róluk, továbbá felismerhető cserepekbe kerültek), már erősen kilátszanak a földből, a baracksárgának ígért begónia mellett várok valami kék harangos izékre is, meg a fekete liliomokra.

Untitled

Gót kert felé haladok

Miután megtudtam, hogy az évek óta földön fetrengő, semmiféle lelkesedést nem mutató szúrós cucc állítólag futórózsa, és csináltam neki futópályát, azóta boldogan szalad.

Untitled

Remélem, virágzani is fog

Ez egy másik maratonista csapat, serleglonc lesz, ha még nagyobb lesz.

Untitled

Neki még kéne gyártanom egy legalább két méter magas állványt, amin kúszogathat

Az átteleltetett fukszia is éledezik.

Untitled

És hogy az aktualitásokhoz is kapcsolódjunk: elsőként a császárkorona nyílt.

Untitled


Új rajongás a fanyarka, ami azért is különlegesen különleges, mert egy olyan, nem nyitva lévő kertészetben vettem, ami nem is árult fanyarkát, de amikor megláttam a mézalmácska táblát amúgy a kék zsálya mellé beszúrva, megéreztem, hogy a mesebeli kertésszel két nyelvet beszéltünk ebben a témában, és végül adott nekem fanyarkát. Kettőt, mert nem volt nála visszajáró.

Untitled

Háttérben a japán birs, amiről mindig elfeledkezem és minden tavasszal meglepetésként ér a léte

A veteményes részlegben (ez a szép neve azoknak a földkupacoknak, amelyeken némi helyet felszabadítottam gazok alól) elvileg nő majd mindenféle leveles zöldség, de ez elsősorban a bariktól függ, nagyon precíz összehangoltsággal és villámgyorsan tudják megtalálni azokat a helyeket, ahol nem kéne legelniük.

Ez pedig a mai Kerti Rejtély:

Untitled


Feladat: találja meg és karikázza be a témát

Ha hibernáltságában nincs annyi lélekjelenléte, hogy röfögjön egyet, akkor csúnyán végezte volna az ásó alatt, de szerencsére idejében szólt, úgyhogy most legalább egy sün van a dedikált bozótosban (lehet, hogy vannak haverjai is ott, és ő csak eltévedt).



2020. március 29., vasárnap

Szülőszoba


Jó pár éve már azon is szörnyen meghatódtam, mikor a kedvenc barim megengedte, hogy végignézzük az ikerszülesét a sötét, hideg, esti istállóban.

Idén még ennél is nagyobb varázslatok vannak: múlt héten nyárias márciusi melegben, fényes nappal láthattam, ahogy egy fekete kicsi megszületik, egy hétre rá pedig a második számú fehér kisbari születésénél tudtam jó helyen és jó időben lenni (mert a korábban említett anyahajó profin kivárta a hideg és a hó elmúltát, és csak utána engedte ki a csomagot).

Nem feltételezem, hogy túl sokan átérzik, mitől is olyan csudálatos ezt végignézni minden fújtatásával, nyálkájával és maszatolásával együtt, de az. A tetejébe ez most egy burokban születés volt, nem mondom, hogy néhány scifihorror nem jutott eszembe, miközben az opálos zsákban rúgkapáló - remélhetőleg - kisbarit bámultam. Nehéz szülés volt, hanyatt borulással meg minden, de roppant szép kislány lett belőle.

Untitled


Tavaly óta már tradíció, hogy az újszülött barilányokat Medve nevezheti el, és el kell ismerjem, tehetséges keresztmama, amint túljut minden alkalommal azon a névötleten, hogy Csillag (ezt a nevet legalább 3 macska és mintegy 4 különböző plüssállat viseli a környezetében, neki köszönhetően).

És hogy kicsit a Birtok TV is újra bekapcsolódjon, tessék, egy bátor 4 órás bemutatkozója:


2020. március 28., szombat

A petúniaszatír


Beüzemelődött tavaly márciusban a melegház (my pride and joy, haha), és nem a levegőbe beszéltem, tényleg mindent IS palántáztam.

Zöldségekben korábban is jó voltam, de a virágos virágokkal kapcsolatban még mindig akadtak fenntartásaim. Viszont előző évben csudálatosan gót, bizarrul gyönyörű és könnyen kezelhető fekete petúniát sikerült kapnom, és ősszel bátran fogtam belőle magokat. És a melegház trópusi klímájától eltompulva elszórtam belőle néhány cserépnyit. Meg vettem két zacskó színes petúniamagot, és azokat is.

Untitled
Na most a matek nekem nem úgy nem erősségem, hogy nem tudok számolni (bár azt se nagyon), hanem hogy sokszor eszembe sem jut számításokat végezni, legalábbis előre. Nagyjából azt sem néztem, hány cserépbe vetek, meg úgy egyáltalán a petúnia lélektanában sem voltam járatos, vitt a lelkesedés.
Aki még nem találkozott petúniamaggal, annak elmondanám, hogy 1 gramm petúniamag az nagy vonalakban 8 ezer darab magot jelent, ebből a méretére is következtetni lehet: igen, tényleg nem lehet egyenként elhelyezni őket a földbe. De még huszasával is nehéz. Az illő távolságokról ne is beszéljünk.
Összesen 9 kis cserépben indultak el duhajul a zöldek, és elég hamar ideje lett átültetni őket. Amikor a második szivartálcát pakoltam teli úgy, hogy 7 teli cserép még mindig volt, akkor kezdett az elméleti matematika a gyakorlatban is tarkón verni, miszerint van már 132 cserépnyi petúniám, és ha átlagolom a maradékokat, és még realista-pesszimista is vagyok, akkor is körülbelül 500 fog vígan és egészségesen virággá fejlődni.
Ennél a pontnál már láttam magam, amint langyos éjeken, sötét újholdnál láthatatlan virágninjaként settenkedve petúniába borítom a teljes falut, illetve elhatároztam, hogy aki belép a kapumon, az nem távozhat minimum 5 cserép petúnia nélkül, továbbá petúniaszatír üzemmódban mindenkire ráerőszakolok néhány bokrot, akit csak meglátok a környéken.
Végül nagyjából ez is történt, kivéve a ninjás részt, mert lusta voltam, úgyhogy a maradékokkal körbeültettem a melegházat, a kutat és minden elfoglalható felületet, összességében egészen meseszerűen nézett ki (és hadd fakadjak sírva ennél a pontnál, pár ezer fotóm ugyanis úgy eltűnt, mintha sose lett volna, kénytelenek lesztek bemondásra elhinni, szégyenszemre még petúniafotót is a netről kellett raboljak), ráadásul az öntözés és a leszáradt virágok lecsipkedése napi egy óra tökéletes meditációnak bizonyult hosszú távon.


Ezzel együtt nem lett petúniacsömöröm, de idén azért már megfontoltabban vetettem. Most mindössze 26 pohárban növekednek a többé-kevésbé már szétültetett petúniák, vagyis ötvennél több várhatóan nem lesz. Mármint cserépben. Mert amint végeztem a gondos-precíziós palántázós munkával, hirtelen észrevettem, hogy a melegház körül minden közreműködés nélkül seregesen aktiválódnak az ősszel elszóródott magok. Ha csak a tizedük éli túl, akkor is machete kell majd hamarosan a bejutáshoz.

2020. március 26., csütörtök

Hergelésmentesen


Az ember időnként elgondolkodik azon, mivégre is van a Földön (vagy a földön, helyzettől függően).

A mostanihoz hasonló időkben még inkább hajlamos az emberek egy része ilyesmiken gondolkodni, nekem viszont nagy szerencsém, hogy több irányból vannak barátaim, akik eleve leveszik a gondolkodás terhét a vállamról, és határozottan közlik, hogy márpedig az én küldetésem most különösképpen az, hogy vidámítsak, szórakoztassak, figyelmet elvonjak, azaz leginkább írjak (pedig higgyétek el, hogy énekléssel hatékonyabban tudnék figyelmet elvonni, és mindenki azonnal rájönne, milyen jó is volt neki, míg nem énekeltem).
Azt a terhet persze meghagyják nekem, hogy az archívumot előásva tenger fotót átnyálazzak, hasonlóképp több évnyi privát levelezéshez, amikből majd visszaemlékszem, hogy mik is voltak azok a sztorik, amik végül valahogy nem jutottak el a blogra, pedig itt lett volna a helyük - de rendben, felvállalom, megpróbálok eleget tenni az állítólagos küldetésemnek.

Ám még mielőtt belekezdek, fontos beszúrnom a következő tényállást: 20 éve home office-olok, 10 éve elköltöztem a világ végére és nincs gyerekem, a mindennapi életem a jelen helyzetben tehát jószerivel nem változott (ami azt is jelenti, hogy nem lett több időm), továbbá azzal is tisztában vagyok, hogy másfél hektárnyi kertben és erdők szomszédjában élve a szobafogság egész más színű dolog, mint 30 négyzetméteren Kőbányán, szóval aki bármi módon hergelésnek érezne bármit, ami itt előfordul, kérem, ne érezze annak, köszi.

Járványügyileg arról tudok beszámolni, hogy egy kisebb epidémia a Birtokon is kitört múlt héten: a barilányok minden bizonnyal elkapták egymástól a szülést, mert az egyik verőfényes meleg délutánon egy óra különbséggel született egy fehér és egy fekete kicsi, én meg bután vigyorogva rohangásztam a két karám között, idegesítően alacsony akkutöltöttségű fényképezővel. Aztán egy harmadik anya is erősen készülődős jeleket mutatott, de szerencsére stabilizálódott az állapota, és anyahajós mozgása és kinézete ellenére mégsem szült, így azért is nagy mázli, hogy közbejött a fagyos-havas márciusi tél, mert egyébként még most is ott guggolnék pirkadattól alkonyatig, meggyőződve arról, hogy mindjárt szül, pedig azóta sem.
A jelenlegi ovi 3 fős, de van még néhány anya a finisben.

Untitled


Untitled