Hát jó, akkor személyeskedjünk-komolykodjunk kicsit hosszabban.
Őszintén meglepett
Sopeka kommentben feltett kérdése - eszembe juttatta, hogy ezt
valahogy ritkán szokták megkérdezni tőlem. Mármint igaziból.
Közben pedig nem nagyon zavar ez, mert magamban talán az
egészségesnél is gyakrabban lekövetem, hogy mi van velem és hogy
is vagyok, szóval szerencsére nem kellenek kérdések ahhoz, hogy
utánagondoljak, épp mocsaras vagy mézmocsaras-e a lelkem, kis
léptékben és nagy horizontban hogy állok. Ezzel együtt
összefoglalni mégsem könnyű, hogy mi is van velem.
Aztán erről jutott
eszembe az is, hogy szinte napra pontosan 10 éve költöztünk a
Birtokra. Továbbra is úgy gondolom, hogy életem legjobb döntése
volt. A regényes-drámai elvárások mentén most jól hallhatóan
fel kéne sóhajtanom, hogy hejj, mit tudtam én még akkor, meg
hufnágelpisti, és mennyire más ember voltam, mint most. De nem, az
alapok nem változtak, talán csak egyszerre sarkosabb és
csiszoltabb verziója vagyok a tíz évvel ezelőtti énemnek. Sóhaj
elmarad.
A tavalyi év
láthatatlan fordulópont volt bennem, úgy volt nagyon jó év, hogy
objektíven szemlélve senki nem állítaná ezt róla. De akkor
értem meg arra, hogy igazán értékelni és szeretni tudjam a külső
és belső küzdelmeket, a sötét(ebb) dolgokkal való
szembesüléseket, csomó mindent, amiket a felszín alatt is már jó
ideje kapargattam de éreztem róluk, hogy van még hova lemerülni.
Kemény volt, közben felszabadító és vicces, és persze véget
nem érő. A lazából is mindig van hova lazulni, a határokat
mindig felül kell vizsgálni. Bizonyos szinten rendezettebbé
váltam, más szinten még jobban hagyom szabadon dúlni a
(látszólagos) káoszt. A hülyékhez és hülyeségekhez egyre
kevesebb türelmem van, más dolgokhoz egyre több. Értelem helyett
egyre gyakrabban érzésből értek meg dolgokat, helyzeteket,
embereket - általában akkor, amikor már nem is akarom megérteni
ezeket. Összefoglalva: hótt általános sztori ebben az életkorban,
ezen a kontinensen.
Visszakanyarodva az
ideköltözéshez: gondolkodás nélküli, agyatlan bizonyosság
mozgatott akkor. És mostanában ugyanerre az érzésre várok, de
azt sem tudom, mivel kapcsolatban. Az is lehet, hogy már zajlik is
az, ami egy újabb ilyenhez vezet, de ha nem, az se baj, erre ráérek.
Csúnya leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy életcélt
keresek, vagy utolért a harmadik midlife crisis. Mozgatnak új
dolgok, teszem a régi dolgokat, és érzem, hogy van még ebben több
- majd kigömbölödi magát, hagyom, hadd alakuljon a háttérben.
Szóval céltalanságról vagy krízisről szó sincs, inkább olyan,
mint mikor legszívesebben az összes virágot hazavinnéd a
kertészetből, de tudod, hogy nincs mindegyiknek hely és nem is
mindegyik érezné jól magát a kertedben. Ja és kurva sok
kertészet van.
Fizikai síkon az
egyik legnagyobb történés velem mostanában, hogy elkezdtem
vezetni. Ezer éve van jogosítványom, csak autó kormánya közelébe
nemigen mentem. Ha nagy néha mégis tudtam, hogy akár csak 10
kilométert vezetnem kell majd (és közben ne feledjük a
forgalmatlan vidéki utak és a bárhová parkolási lehetőségek
mindent nevetségesen leegyszerűsítő kombinációját se, csak
hogy igazán átérezd az irracionalitást), előtte két napig
görcsben voltam, és nem hittem el, hogy ez valaha elmúlhat. Aztán
ez is kidolgozódott. Tényleg minden fejben dől el. (Persze
a kocsi hátuljára ragasztott, Medve által rajzolt T (mint Tánti)
betű is ad némi mágikus védelmet.)
Ami nem változik,
az a tanulási mohóság: néhány dologtól eltekintve a fókuszok
és a témák továbbra is inkább széltében nőnek, mint
mélységben, gyakran magamat is meglepem, mennyi hülyeséget tudok,
nem tudva honnan és miért. Idén kiemelkedően a dísznövények
kerültek tanulási középpontba, de hát ezt is tudtam már pár
éve, hogy eljön egyszer ez a pont. Most pedig agyonboldogítanak
ezek a kusza színes izék, szeretem, hogy tudom a nevüket és a
hóbortjaikat, szeretem, hogy naponta látom rajtuk a változásokat,
szeretem, hogy többségüket már akkor ismertem, mikor még mag
volt.
Mik is vannak még?
Gondolkodom egy
ideje még egy kutyán, de egyelőre nem bukkant fel az igazi (hogy a
kerítés és kapu hiányáról mint visszatartó realitásról ne is
beszéljünk. Látszólag persze van kerítés meg kapu, de
funkcionálisan nincs).
Sikeresen
felnevelődött és kirepült egy fészekalj rozsdafarkú és egy
fészekalj fecske. Macskadrámák és fészekrablók nélkül.
Egymástól mindössze két gerenda távolságra építkeztek, és
hosszú hetekig nagyon kellett ügyelni, hogy a veranda melyik
pontjára ülsz le, de simán megérte.
Újabb grandiózus
terveim vannak kerttel, veteménnyel és az omladozó pajtával
kapcsolatban, egyelőre az a rész zajlik, ahol a fantázia és a
lelkesedés elég, és még nem kell hozzá sok pénz vagy sok ember.
Közben megtanultam értékelni az apró lépések fontosságát is,
nem bosszant fel, ha 3 napig festek egy ablakkeretet. Az felbosszant,
hogy hónapok óta nem jövök rá, hogy az egyik kvantumracka hol a
francban tud naponta többször is távozni a karámból. Bálákkal
már nem mi dolgozunk, csak annyit, hogy legyen elég a saját
jószágoknak, de bodzaszörp idén is ipari mennyiségben készült.
Kicsit ki vagyok akadva, hogy már július van. Asszem tényleg csak
egyetlen pont van, ami mindig hiányozni fog: továbbra sincs tenger
a kertem végében.
Szóval köszi a
kérdést, mindennel együtt és mindenek ellenére tök jól vagyok,
megyek meggylekvárt főzni.