2014. szeptember 20., szombat

Import áru

Meglepetésszerűen érkezett.

 Hobbikertész jobban izgult, mint én – mert én akkor még nem tudtam, hogy kéne valamin izgulnom, ő viszont tudta már rég, hogy hoz nekem egy cicát, mert szó mi szó, nagyon macskátlan volt a háztartás. Így végre élőben is megtapasztalhatta, mennyire kommunikációképtelen vagyok új állatok felbukkanásakor.

Szépen pingált Cicaházban jött

A három fagyigombóc méretű vörös lény neve egyelőre kérdéses, sanszos a Raklap (ott pont jól el tud bújni Főkutya kíváncsi orra elől), de ebbe a kérdésbe még van beleszólása legalább egy embernek. Miután megfogadtam, hogy többet benti macskát nem akarok, ez a tízhetes példány (hm, a Példány is egész jó névnek tűnik most hirtelen) profin használja a macskaalmot, csak hogy legyen min gondolkoznom.
Jelenleg leginkább ahhoz kell hozzászoknom, hogy két szeme van.

2014. szeptember 10., szerda

Bakterológia

Már megint csuda egy helyen engedtek garázdálkodni.

Még nyelvbotlásból fakadóan sem tudnám magam vasútrajongóként definiálni, de most legalább talán elkezdtem megérteni azokat, akiket ez a szent betegség megtámadott.

Az aprócska falu még apróbb vasútállomása valójában időgép, ahol már a retróhoz is minden túl régi, kivéve a szépen gondozott virágágyásokat – ezekkel molyolni bőven van ideje az épp szolgálatban lévőnek: napi 4-5 pár vonat halad itt el, az emberforgalom nulla és tizenkettő közt változik.

Sorompó a nagyon messzi távolban

Minden, azaz minden manuális: csörlők, emelők, tekerők csakis kézi erővel működtethetők, és kell is hozzá erő. Sorompót (harangozós!) például úgy mozgatsz, hogy tekered a ház előtt a kart (elvileg hússzor, gyakorlatilag figyeld inkább a fehérre festett kis bot és a valamiféle drótok viszonyát), közben pár száz méternyire előreveted a tekinteted meg a hallásod, és szörnyen bízol benne, hogy nem pont most akar az átjárón átslisszanni a sorompókar alatt egy autó.

1882-ből, kézzel tekerendő sorompóemelő

Még mielőtt az Indóház magazin hűséges előfizetői kötelékben támadnának rám, hogy talpfával üssenek agyon, miután felakasztanak a sorompóra, itt szeretném határozottan leszögezni, hogy vasutas barátaink minden lelkesedése ellenére sem bírtam megjegyezni a szakszavakat, mert túlságosan el voltam merülve az ódon mesehangulatban, így hozzáértő leírásokra és feliratokra senki ne számítson. (Na jó, bevallom, közben kíváncsiságból mégis előástam egy vasútépítési szakszótárt, legalább olyan hülye szavak vannak benne, mint a gombahatározóban.)

Előjelző és bejárati jelző, izmos

Nem esernyő, sárga zászló

Vasúti jelzőlámpás

Az emelentyűkhöz tartozó kulcs

Minden a MÁV tulajdona

Az egyre szélesedő vigyorgásomat látva sorra szedték nekem elő a kincseket.

Hivatali nyomda (lila(!) festékkel)

Az a kulcs!!!

Szextelefon, csak rá kell nézni

Klasszik piros pad a váróteremben

Szigorúan szolgálati ügyben jártunk ott

Rend a lelke (45 körül)

Fotózhattam még 59 tájékáról munkavédelmi, balesetelhárítási és versenyhíradót (stencilezett, sok felkiáltójeles, nagyon fontos dokumentumok), ebből esetleg igény szerint majd máskor közzéteszek részleteket.

Ilyesmik

2014. szeptember 3., szerda

Racka on board

Autóval füstölögve lerobbanni nyilván úgy a legjobb, ha van egy racka a csomagtartóban, meg négy növendék csirke a hátsó ülésen.

Igyekezzünk ilyen esetben kukoricaföld mellett kényszerpihenőzni, hogy a szeparációs stressztől ordítva bégető kisállatnak lehessen csuhét szedni; a partfalon seggen lecsúszás (fehér ingben, emberek közé öltözötten, még nyaklánc is volt rajtam, meg minden) nem követelmény, de sokat emel a koreográfia fényén.

Midőn ember elstoppolt megoldást találni, maradtam egyedül az elhagyatott út szélén egy órányit. Először kicsit felháborodtam, hogy a járőrkocsi lassítás nélkül hajt tovább a „magányos szőke nő nyitott motorháztetővel” című installáció mellett, de utóbb örültem mégis, nehéz lett volna kimagyarázni, hogy azért nincs kint az elakadós háromszögem, mert siheder racka fekszik rajta.

Máris honvágya van

A megoldás végül váltott ló lett, örvendetes, hogy falun nem olyan nagy gond a mienkhez hasonlóan szutykos belsejű járgányt találni. Az állatállományt tehát egy még kisebb kocsiba pakoltuk (miután onnan kipakoltuk a kaszát, fél köbméter szénát, méhészcuccokat, ezt-azt), így az új elrendezésnek köszönhetően a rackagyerek (akinek a szarvaira a javaslatok ellenére NEM húztunk polifoam csöveket a sérülések elkerülése végett) egész úton tudta a fülemet rágcsálni, a mellettem lévő ülésről meg néha rám nézett egy-egy csőr a ládából, oda időnként bedobtam pár morzsát, így voltunk mi hátul családiasan.

Aztán megérkeztünk a legkisebb rackagyerek új otthonába, és majdnem mi is ott maradtunk. Tizensok hektáron tavak, erdők, legelők, a humánok egyelőre szabad ég ésvagy ponyva alatt, sátrakban vagy függőágyakon laknak, az állatsereglet meg együtt, szabadon, boldogan.

Lehengerlő fogadtatás

Elsőként egy malac üdvözölt bennünket, aztán egy kiskutya, aztán egy még kisebb, majd jöttek a nyulak, csirkék, libák és kacsák, és ez mind annyira lekötötte az új gyereket, hogy elhagyatottan bégetni is elfelejtett. Leginkább a mangalicakiscsajjal bandázott (ismerkedős harapdálás és árulkodás is volt), és szerintem még eltelik pár nap, mire észreveszi, hogy mellékesen 4-5 másik racka is van az édenkertben.

A kiskutyának már nem újdonság

Itt súgja meg neki, hogy malacuralom van

Nagyobb szélben könnyen felborulnak

A kedvenc feature a rengeteg legelhető lomb

Kövesd a fehér nyulat

Persze azért még így is bőgtem kicsit, mikor ott hagytuk, ő volt a kedvencem.
A barátaim mindenesetre nagyon sajnálták, hogy véletlenül nem kuporgott velünk a kocsiban egy mikro operatőr is, elindítva ezzel a Birtok TV dokumentarista road movie-szekcióját, de hát én se lehetek mindig mindenre felkészülve. Majd legközelebb. Nemsoká úgyis megint szállítunk rackát.