Tejben-bajban

Együtt szopunk, együtt szoptatunk.

A fekete rackalány sajnos idén sem tudta problémamentesen lezavarni az utódlást: az ikrekből a fiú halva született, a kislány pedig nem tudott enni. Pár óra aggodalmas megfigyelés után (az aggodalmamat turbózta, hogy ember el volt tűnve mindenféle erdőkben), mikor a kicsi lány már elkezdte hanyagolni a biztató életjeleket is, életemben először megpróbáltam rackát fejni. Valószínű, hogy az a kétbalkezesen kiimádkozott féldeci mentette meg az aprót, innen aztán jött a tavalyi menetrend: mamát gyermekkel bezártuk az istállóba, előkerestem a nemes egyszerűséggel csak „szopó” néven árult cumit, és amint ember megérkezett, elkezdődött a rendes és rendszeres fejés is.

A koromfekete kiskirálylány vélhetően eléggé koraszülött volt, mert néhány alapreflex (például a szája kinyitása) erősen hiányzott belőle, de küzdöttünk-erőszakoskodtunk, másnap és következő nap is, hajnaltól éjszakáig.

Harmadnapra már egész stabil lett

Már kezdett bennem kialakulni néhány méripoppinszos jellemvonás, például előbb tettem oda cumisüveget melegíteni, mint hogy megigyam a hajnali kávémat, dátum szerint jegyeztük a lefejt tejeket, és kezdtem abba is beletörődni, hogy a következő három hónapban a kutya és macska mellett a kisbari is itt a házban fog kajáért sorban állni, de végül a harmadik nap után a baba-mama inkompatibilitási ráta kezdett csökkenni. Mostanra, másfél hét után majdnem teljesen beállt a rend. Igaz, ennek része az a ránk idiótamód jellemző dolog is, hogy az anyát jelenleg kétnaponta és csak az egyik oldalon még fejni kell. Amiben nem is a fejés a nagy cucc, hanem az azt megelőző kergetőzés.

Különben köszönik, most már jól vannak, és a többi subás is boldog, mert (ellenőrzött körülmények között) napjában akár többször is átáramolhatnak az út túloldalára legelni. Szebben lobognak, mint a Beatles az Abbey Roadon.

Csak a fotó kedvéért igazán nem állhattam neki zebrát festeni az útra

A hátsó ülésen

Pillanatkép fémkeretben.

Amikor az öreg, földutaktól poros, barátságos autónkban egymás mellett látom a neoprén evezősruhámat és egy mobil villanypásztor központi egységét, eléggé úgy érzem, hogy épp azt az életet élem, amit akartam.

Rapid rackák

Rohanó világban élünk.

Modern korunk felgyorsult tempója mellett sosem jut idő semmire. Merő kapkodás a mindennapok. Nem tudjuk kiélvezni a pillanatot.

Fotózni persze ráérsz, mi?

Bocs, több közhely most nem jut eszembe.

A tavasz idén annyira nagyon nem rohant, hogy az első komolyabb adag fű is csak mostanra zöldült ki, és erre ráeresztettük az eksztázisba esett nagyobb és kisebb rackákat. A felnőttek is turbózott komóttal és teli pofával zabáltak, de a kicsik, akiknek ilyen zöld svédasztalban még sosem volt részük, olyan tempóban füveztek, mintha előtte speedet is toltak volna.
Figyelem, az alábbi videó  (tavaly óta sem tanultam meg videózni, ezért is bocs) nem - ismétlem: NEM - tartalmaz felgyorsított jeleneteket, bár a szájmozgás alapján ez nehezen hihető...